21 fiú egy este alatt

Rapidrandin voltam. Mire gondoltál?!

Előrebocsátom, hogy nem vagyok büszke arra, amit most el fogok mesélni.

Talán egy éve láttam először az egyetemen a hirdetőtáblán a 6 perc randi plakátját, de akkor már későn. Elhatároztam, hogy legközelebb nem maradok le, hogy megírhassam Neked, milyen is egy ilyen esemény.
rapid 4A filmekben már láttam ilyet, ezért nagyjából tudtam, mire számítsak: a lányok ülnek egy hosszú asztal egyik oldalán, velük szemben meg a fiúk hatpercenként eggyel arrébb ülnek. Annyira abszurd, hogy akár még jó is lehet.

Na, nem egyedül mentem, magammal cipeltem három boszit is, „több szem többet lát, több fül többet hall”-alapon. Ketten tényleg csak a cikk kedvéért mentünk, az embereink „Aljas dolog, de menj, ha akarsz”-vállrándítással járultak hozzá a magasztos cél megvalósításához. A másik két barátnőm épp egyedülálló, így ők, kissé szkeptikusan bár, de „minden lehetséges”-hozzáállással vetették bele magukat a maratoni randiestbe.

Előzetes internetes regisztráció után fél hétre mentünk a szegedi Jugyu Klubba, ahol egy listán kipipálták a nevünket, és megjelölhettük, hogy milyen elérhetőségünket adhatják meg a fiúknak, akikkel kölcsönös a szimpátia. Aztán kaptunk egy listát annak a 21 fiúnak a nevével, akikkel aznap este randizni fogunk. A nem megfelelő emberrel még egy fél is sok, itt meg 21! Minden rövid beszélgetés után be kell jelölni, randiznék-e vele, vagy sem. Kölcsönös szimpátia esetén a szervezők majd kapcsolatba lépnek velünk. Egyre abszurdabbnak éreztem a helyzetet… Mindent a tömegtájékoztatásért, mondogattam magamban mintegy mantraként, miközben hátunkat a másik hátának vetve, védekező állásban és menekülésre készen bearaszoltunk a randibarlangba. A két hosszú asztalnál már elég sok lány és néhány fiú ücsörgött. Az rögtön feltűnt, hogy a legtöbben bandában jöttek, mint mi. Alig volt egy-két magányosan várakozó, szerelemről ábrándozó álmodozó a teremben. Leültünk a lányok sorába, és szétnéztünk.

Be kell vallanom, nem voltam előítéletmentes. Biztos voltam benne, hogy idétlen, teszetosza fiúk járnak csak ilyenekre, akik különben bottal sem mernének soha hozzányúlni egy nőhöz. A lányok meg? Önbizalom-hiányos, nyakig begombolt kardigánú, félénk nebáncsvirágok, akik maguktól soha nem mennének oda egy fiúhoz, ha meg őket szólítják le, sírva elszaladnak. Ezért a sztereotípiámért elég rosszul éreztem magam, de csak mert nem tudtam, hogy lesz még ennél sokkal csúnyább lelkiismeret-furdalásom is (erről majd később). Mivel a lányok pontosabbak (lelkesebbek, elkeseredettebbek?), 15 perccel kezdés előtt inkább őket tudtam körbevizslatni – no meg a minirandik során úgyis lesz alkalmam a fiúkat alaposabban szemügyre venni.

rapid1Szóval szétnéztünk, és elámultunk. Csupa nagyon szép, magabiztosan nevető lány ült a székeken. Aztán, ahogy egyre több srác is érkezett a haverjaival ugyanolyan riadt pillantással a szemükben, mint mi, megkönnyebbültem: mindegyikük kétlábú, kétkarú, teljes értékű férfiember, semmi potya harmadik fül vagy narancssárgán izzó szemek. Ide szinte mindenki úgy jött, hogy megnézze magának, milyen is 6 perc alatt lezavarni egy randit, egy este alatt meg több mint húszat, különösebb elvárások nélkül, „lesz, ami lesz”-alapon. Ez megnyugtató, tőlük nem kell félni, hiszen félig-meddig én is így mentem el. Akiktől tartottam, azok azok, akik őszintén hisznek benne, hogy itt majd rájuk talál az igazi, és amitől meg aztán végképp elfogott a jeges rémület, ahányszor csak átfutott az agyamon, az az, hogy esetleg valaki bennem pillantja meg azt a bizonyos nagy őt.

Kezdődjék hát az első randi. Nem emlékszem a fiúra. Kedves volt, beszélgettünk, továbbállt. A második is, a harmadik is. Mind „nekem nem jön be, de abszolút el tudom képzelni, hogy másnak igen”-kategóriásak. (Már kategóriáim is vannak. Ez az egyik ok, amiért nem vagyok magamra büszke.) Aztán jött Ő, a harmincéves töritanár, aki mindannyiunkat kikészített.

rapid 3A füléig felhúzott fekete pulcsit viselt. Leült, félig oldalra fordult, felkönyökölt az asztalra, a halántékánál az öklének támaszkodott, lehajtotta a fejét, úgy nézett fel rám hátborzongatón. „Kibontanád a hajad?” Csak így. Semmi szia. Ezenkívül minden épkézláb férfi tudja, hogy egy lány akkor köti szoros kontyba a haját, ha nem volt ideje megmosni. Mit tudhat ez a nőkről? „Öhm, nem.” „De én szeretném.” „Miért?” „Látni akarom, úgy hogy nézel ki.” Miután részletesen elmagyaráztam neki, hogy meddig ér a hajam, hol rövidebb, hol tépett, megkérdezte, hanyadik rapidrandim a mai. Első, mondom neki. Neked? A tizedik, mondja. Éreztem, hogy a májam gúnyos röhögésbe kezd (erre sem vagyok büszke), hiszen ez a 11. alkalom volt, amit megszerveztek. El sem tudom képzelni, hogy hihet benne kilenc sikertelen kísérlet után. Nem tudom, talán irigyelnem kéne.

Mit mondhattam erre? Kínosan vigyorogtam. Ezt biztatásnak vehette, mert arról kezdett faggatni, mi a véleményem az ezotériáról. Nyitott vagyok rá, feleltem, és őszintén érdekelt, mi fog kisülni ebből. „Én elég régóta foglalkozom vele”, folytatta, fejét álszerényen ingatva, várva a kérdést, amit fel is tettem gyorsan: „Nahát, és melyik területével?” Hatásszünet. „Kézrátétellel gyógyítok.” És szabad kezével már nyúlt is a kezem után – pánikosan próbáltam legyőzni a pofonreflexet: nem fog menni, fel fogom pofozni itt szégyenszemre ezt a szegény gurut, nem is baj, majd összetapiskolja a képét, és gyorsan meggyógyul… aztán hirtelen elkapta a kezét, felállt, továbbment. Megszólalt a randi végét jelző csengő. Szerettem volna figyelmeztetni valahogy a mellettem ülő barátnőmet, aki mindenre nyitott mosollyal fogadta, hogy ne hajoljon olyan közel hozzá, de már itt is a következő fiú.

rapid2Fárasztó újra és újra elmondani magadról ugyanazokat a dolgokat – ebből a szempontból a guruval eltöltött 6 perc felüdülés volt, hiszen leginkább ő beszélt. De érdeklődve figyelni, bólogatni, mosolyogni, visszakérdezni épp olyan kimerítő. Minél több emberrel beszélgettél, annál nehezebb visszaemlékezni, kinél melyik mezőt ikszeld be: randiznék vele, nem randiznék vele. Át is szólogattunk egymásnak, hogy „Te, az az Ödön a göndör hajú volt, vagy amelyiknek szemrángása van?”

És ez az, amiért a leginkább szégyellem magam. Megtehettem volna, hogy senkit sem jelölök szimpatikusnak, és elfelejtem az egész estét anélkül, hogy valakit megbántanék. De én, puszta hiúságból (na jó, meg egy kevés újságírói kíváncsiságból, hogy lássam az est utóéletét), hat fiú neve mellett a „randiznék vele” téglalapocskát ikszeltem be. Egyik sem tetszett, viszont mind nagyon kedvesek voltak, és tényleg kíváncsi voltam, hányan jelöltek be engem. Egész addig nem is éreztem annyira rosszul magam, amíg ki nem derült, hogy ebből a hatból négyen visszajelöltek, és amíg nem jelentkeztek ketten, két nagyon jó fej fiú, hogy szívesen találkoznának velem. Jó nagy disznóság volt a részemről reményt ébreszteni bennük. Nem is az zavar, hogy bennem csalódtak. Inkább azon aggódom, hogy soha többet nem lesznek képesek nyitott szívvel elmenni egy ilyen társkereső estre. Pedig ki tudja. Lehet, hogy legközelebb megismerkednének egy másik hozzám hasonló csalóval, de az a történet, az amerikai romantikus filmek mintájára, szép véget érne.

Még mindig nem állítom, hogy ez a legideálisabb módja az ismerkedésnek. De nem egy olyan fiúval beszéltem, akik mindennap, a szombatot is beleértve, egész nap dolgoznak, és se idejük, se erejük hobbira, bulizásra. Olyanokkal is találkoztam, akik egyszerűen csak félénkek, és szükségük van erre az erőltetett 6 percre, amikor beszélgetniük kell – még ha nem is itt találják meg az igazit, itt biztonságos környezetben tapasztalhatják meg, hogy a másik nem sem harap. Szóval azt mondom, érdemes kipróbálni. Még véletlenül sem azzal a határozott szándékkal, hogy „Márpedig én ma bepasizok/becsajozok”, hanem tiszta lappal, elvárások nélkül, nyitottan, örülve annak, hogy alkalmad lesz megismerni egy csomó új embert. Ha meg a barátaiddal/barátnőiddel mész, külön buli az egész, főleg, ha utána még össze is ültök jól kibeszélni mindenkit…

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2012. 11. 14.

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Régebbi cikk
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!