A cipősdoboz emlékezete

A Középiskolások Művészeti Vetélkedője publicisztika kategóriájának első helyezett írása

Ómama a múlt héten volt 87 éves. Felköszöntöttük, megünnepelte a család, ahogy illik. Ott voltak a fiai, az unokái és mi, a dédunokái is. Egyszer majd úgy szeretnék megvénülni, ahogy az ómamámnak sikerült. Hószín hajjal, ezer ránccal, de tiszta tudattal, jó kedéllyel még akkor is, ha mostanában ágyúsüketen kiabálva kénytelen beszélgetni.

Míg a szobájában vendégeskedtünk, ahogy lenni szokott, előkerültek a régi fotók. Láss csudát: a hajdani kedves tárgyak – valamiért – mindig egy cipősdobozban kapnak helyet. Mintha csak abban férnének el. Lehetséges, hogy egy élet összegyűjtögetett emléke, tanulsága, minden értelme belegyömöszölhető egy kiszolgált kartondobozba?

(Illusztáció)

(Illusztáció)

Úgy tűnik, igen. Mert amikor ómama köré ülünk, és májfoltos, eres kezével előszedegeti megsárgult fényképeit, kinyílik előttünk egy másmilyen világ, és megelevenedik a múlt.  Némelyik történetét már ismerem. Van, amelyiket fejből tudom. Mégis, jólesik elrepülni egy másik valóságba. Egy számomra sokszor érthetetlen, ugyanakkor tanulságokkal teli dimenzióba. Abba, ami hetven, vagy talán még régebben, nyolcan éve történt.

Ilyenkor magam előtt látom azokat a borzalmasan hosszú teleket. Ómamáék Orom környéki tanyáját, amit nyakig betemetett a hó. Hallom a lovas szánkók csilingelését és a szomszéd disznó sivalkodását, mert disznótor nélkül mit sem ért a tél. A képeken elém tárulnak a dűlőutakon ballagó cséplőgépek. Aratás, a kaszások hosszú sora. Bő gatyában, kalapban a férfiak. A nőkön kötény és kendő. Valamennyien mezítláb. Ómama kislánykorát a szegénység jellemezte. Mesélt a tanyasi iskoláról, a tanító úrról, aki a hűvös téglaépületben száz különböző korú gyerek között tartott fegyelmet. Mindannyiunkból ember lett, kislányom, mondja az ómama, és rám néz égszínkék szemével. Nekem meg a számon a kérdés, miért nem voltak külön osztályok, tantermek. De azután inkább hallgatok. Látni ómamán, hogy nem magyarázni szeretne, hanem mesélni. És mondja tovább a rokonok dolgait, kivel mi történt régen. Egész estébe hajlóan nosztalgiázunk, míg végül hagyjuk lepihenni.

Vasárnap este van. Én meg odahaza a számítógép elé ülök. Egyre csak a tanyasi iskolán, meg a „nagy törvényű” tanító bácsin jár az eszem. Beütöm a keresőbe a szót: tanyasi iskola. Számtalan információ dől rám. Kicsit sok ez így nekem. De aztán egyre-másra kezd összeállni a kép. És álmélkodok.

foto album

Mai ésszel talán fölfoghatatlan, de nem kis mértékben pont a tanyasi iskolarendszernek köszönhetően sikerült az akkori Magyarországnak Európa közepes erejű hatalmai közé kerülnie. Pedig a magyar történelmet a 19. században is a bőséges véráldozat jellemezte. Nemrég ünnepeltük március idusát. A győzedelmes szabadságharcban a nemzet legjobbjai hullottak el, vagy kényszerültek külföldre. Hosszú évszázadokon át a magyar mindig különféle nagyhatalmak közé ékelődve volt kénytelen a szabadságát őrizni. Éppen emiatt a megtartó erő mindig a nyelv és a kultúra volt. Míg a városokban idegen ajkú népesség gazdagodott, és a nemesi családok egy része föladta nemzeti identitását, mert németül vagy franciául társalgott, addig a paraszt őrizte a kincset, népünk emlékezetét.

Aztán a reformkortól megváltozott minden. Az urak kezdtek odafigyelni a köznépre. A falusi tehetséges gyerekeket fölkarolták. Ösztöndíjakat adtak a legkiválóbbaknak, alapítványok segítették azokat a jófejű, de szegény sorsú diákokat, akiket a tanítójuk arra érdemesnek ítélt. Így eshetett meg, hogy némely egyetemi tanár elődei még jobbágyok voltak. Számos püspök, egyházi méltóság paraszti ivadékból lett később méltóságos úr. Magyarkanizsán, ahol élek, máig áll a kalocsai püspök, Haynald Lajos alapította zárda. Ő sem felejtette el, milyen sorból kapaszkodott fel.

Haynald Lajos

Haynald Lajos

A vesztes első világháború és a trianoni csonkolás utáni időkben különösen fontossá vált a legszegényebb rétegek fölemelkedése. Az akkoriban irányító országos vezetők tisztán látták, hogy a magyarságot ért iszonyú tragédiának csak egy ellenszere lehet: a teljes iskolázottság megteremtése. A népművelésre fektették a hangsúlyt. Klebelsberg, mint az oktatási ügyek minisztere Európában is példa nélküli reformokat vezetett be. Azt mondta, nem akar olyan kisgyerekkel találkozni, akinek fél óránál többet kell gyalogolnia az iskolába. Ekkor épültek százszámra a tanyasi iskolák. Olyanok, amikről ómama elmondása alapján is tudok. Olajos padlójú, hatalmas tanterem várta a diákokat. Kemencébe fűtöttek, ami a szomszédos tanítói lakást is melegítette. Az iskola körül veteményes és virágoskert terült el. A tanító úr felügyelete mellett a nebulók itt közösen művelték a földet. A fizikai munka sem volt ritka. Ma mit adnának a fiúk, ha foci helyett néha-néha fát is fűrészelhetnének, tüzelőt hasogathatnának. Hiszen némelyik kezében még fejsze sem volt sosem! A tanyasi iskolákban külön kis oltár szolgált, az udvarukon meg harangláb állt. Vasárnaponként a környező tanyák népe misére gyülekezett. Némelyikben dalárda, szakkör, sőt könyvtár is működött. Igazi közösségi helyek voltak. Olyanok, mint ma a művelődési házak.

Amikor a szüleimet megkérdeztem, mi a véleményük a tanyasi iskolákról, apu azt mondta, olvassak sok Tömörkényt, Móriczot és Mórát. Majd megtudom azokból, mennyire emberi volt az a rendszer. Anyu szerint egy társadalom erejét mindig az mutatja, miként tud, vagy akar lehajolni a legelesettebbekért. Anyu gyógypedagógus. Ő tényleg a leginkább rászorulókkal foglalkozik. Furcsa tudni, hogy nem is olyan régen még a nyelvük, a bőrszínük vagy a származásuk miatt különböztették meg a diákokat. Hogy a csökkent képességűeket éppen csak megtűrték. Sokszor viszont külön zárták őket, szégyen volt velük mutatkozni. Hiába volt valaki zseni: ha nyomoréknak született, meg volt pecsételve a sorsa. Lehetett volna belőle tudós, föltaláló, híres művész vagy bármi – az akkori rendszer nem engedte. Nem csak a régmúlt Magyarországán. Sehol Európában.

Szeretném hinni, hogy mindez a múlté. Bizonyos nem vagyok benne. Mert azért látom, mi folyik a világban. Megint vannak kisdiákok, akik nem hogy fél órát, hanem gyakran egy-másfél órát is kénytelenek utazni. Buszt várnak a fagyban vagy a tűző napon. Sokan közülük éhes gyomorral járnak iskolába. Sokuknak rongyos a ruhája, szegényes a fölszerelése. Nem tudom lesz-e esélyük a kiemelkedésre?

Pósa Luca a KMV-n

Pósa Luca a KMV döntőjén felolvassa írását (fotó: Gutási Lukács)

Pedig lehet, hogy valahol közöttük van egy mostani lángész. A legnagyobb művészünk. A legértékesebb magyar emberünk, akire majd büszkék leszünk. Mára viszont nincs egy Klebelsbergünk, aki fölkarolná őket. Romosak a tanyasi iskolák. Csak a régi képeken elraktározva akadhatunk rájuk valakinél.

Azok meg, tudjuk, éppen csak annyira számítanak, annyit érnek, amennyit ómama cipősdoboza megóv belőlük az emlékezetnek.

Pósa Luca

Médiaajánlat

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.