A legfontosabb, hogy a barátaim elolvassák

Fehér Miklós díjnyertes kisregényéről, a Fekete normalitásról vall

Fehér Miklós

Fehér Miklós

Idén töltöm a 22-őt. Ez önmagában semmi különöset nem jelent. Ugyanolyan vagyok, mint a többi korombeli. Egyetemre járok, vizsgaidőszakban feleslegesen stresszelek, rendkívül érdekfeszítőnek találom a hófehér plafont hajnali háromkor, hétvégente szórakozóhelyeken piálok és annyi időt töltök a barátaimmal, amennyit csak tudok. Közülük néhányan már fejezik a tanulmányaikat, egyesek dolgoznak, míg mások csak most lépnek be a felsőoktatás grandiózus kapuin. Nemrég azonban különös dolog történt velem, ami alaposan elgondolkodtatott: megtudtam, hogy lesz egy regényem.

Mindazok után, hogy az indító gondolatokat lejegyeztem a mobilomba, hogy tanítási órán, buszon, vonaton, számítógépbe, füzetbe és szalvétára (!) körmöltem a kisregényem részleteit, alkalmanként a sírás határán állva, kiadják, és a fedőlapon az én nevem fog állni. Emlékszem, valamikor este tizenegy óra körül olvastam el az e-mailt, amelyben közölték velem, hogy a Gion Nándor Szépirodalmi Pályázat egyik díjazottja az én művem, a Fekete normalitás lett.

Mit sem törődve a kései órával, felhívtam anyámat, Skype-on árultam el a hírt a nővéremnek, a bátyámnak és apámnak pedig egy-egy rövidke SMS-t küldtem. Tényleg örültem. Hát hogyne örülnék, régóta ez az álmom. Aztán lefeküdtem aludni. A szívem zakatolt, de egy idő után megnyugodtam és pihentem nyolc órát. Reggel vizsgám volt, sikerült. Hazajöttem, összekuporodtam a lakásban, és… ugyanúgy éreztem magam, mint bármikor máskor.

Kicsit elgondolkodtam ezen. Hogy mégis mi történik velem, és hogy valóban olyan fontos-e ez nekem. Nem tartott sokáig, míg eljutottam a válaszig. Igazából annyira nem hoz lázba a dolog. Örülök, de nem leszek életem végéig boldog tőle, nem oldódnak meg a problémáim egyik napról a másikra, és nem teljesül minden vágyam. Nem változik meg gyökeresen az életem. És ez cseppet sem baj. Hogy miért? Mert az én életemben nem ez a fontos.

Illusztráció

Illusztráció

Pusztán egy tárgy létezése nem okoz örömöt. Az első gondolatom, miután megtudtam, hogy a kisregényt tényleg kiadják, az volt, vajon mit szólnak majd hozzá a barátaim. Mit mondanak arról a fejezetről, amelyet nekik címeztem? Magukra ismernek benne? És végre megkérdezhetem tőlük, hogy milyen érzés egy regényben szerepelni. Mert jelenleg semmit sem szeretnék jobban annál, mint hogy ők elolvassák. Hogy büszkék legyenek rám. Azért olyan fontos ez nekem, mert őket én válogattam meg. Mind olyan emberek, akiket valamilyen tulajdonságukért nagyon szeretek. Banálisan egyszerűen tudnak viccesek lenni, képesek meghallgatni és meghallani, és adott esetben nagyon jól lehet velük csendben ülni. Imádom látni azt, ahogyan szépen lassan haladnak előre az életben, az egyik lépcsőfokot veszik a másik után, és sikeresek. Ha megbotlanak, azonnal legalább hárman ugranak, hogy segítsenek. Tudom, a saját bőrömön tapasztaltam, amikor a kórházban feküdtem.

Céged van, és szeretnél támogatni valami igényes dolgot? Íme az ajánlatunk! Te reklámfelületet kapsz, mi pedig még igényesebbek tudunk lenni Neked, az olvasónknak!

Médiaajánlat

Hálás vagyok, hogy szeretetteljes családba születtem. De most mondok valamit, ami egyeseket talán kiborít majd: szerintem a család – hagyományos értelmében – túlértékelt fogalom. Nem értem, hogy a XXI. században hogyan lehet még mindig társadalmunk alapja. Rengeteg rossz szülő, rossz testvér van, akik tönkretehetik valaki életét. És akkor még csak a szűk családi körről beszéltem. Legtöbbeknél akkor kezd el bonyolódni a dolog, amikor bevonjuk a távolabbi rokonokat is, akkor aztán tényleg elszabadul a pokol. A családot nem a vérrokonság teszi azzá, ami. A társadalom ránk erőlteti az elképzelést, hogy ők a legfontosabb emberek az életünkben. Pedig lehet, hogy valaki az intellektuális és érzelmi nevelést mástól kapja, és ez így van rendjén.

Én baromi szerencsés vagyok. Nem azért, mert a családtagjaim tökéletesek, hanem mert egész lényükben emberiek, a hibáikkal, az idegesítő szokásaikkal és a felelősségteljes viselkedésükkel együtt. Irigykedve nézek fel anyámra és apámra, akik ötvenedik életévük után bele mertek vágni egy új, ismeretlen életbe. Egymás nélkül, mással, más országban, más munkába. Őszintén, belegondoltatok már abba, hogy ehhez mennyi bátorság kell? (Összehasonlításképp: én józanon néha nem merek odamenni lányokhoz.) Aztán ott a nővérem, aki tíz éve él Spanyolországban, és már nem azt nevezi otthonnak, amit én. (Egy másik cikk története lenne, hogy mikortól otthon az otthon?) A saját maga ura, s habár a kezdeti beszélgetéseink abból álltak, hogy mi sírtunk a gép előtt Zentán, ő meg ugyanezt tette Katalóniában, mostanra egész jól megvagyunk. És a bátyám, aki sikeresen eltart egy családot, harmincévesen fizikai topformájában van, és minden évben kitűzi maga elé a célt, hogy ő csak azért is végigcsinálja a leghosszabb távot a Fruška gora-i maratonon.

Illusztráció

Illusztráció

Mindenem megvan. Van tető a fejem felett, és egy csomó szeretetet kapok. Mindenem megvan, s néha mégis panaszkodom. Mert soha nem elég, mindig több kell, jobbat és szebbet akarok. Nem elég három helyre írni, jöhet a negyedik, közben esetleg a rádióba is mehetnék, el kell olvasni a klasszikusokat, be kell pótolni a kultfilmeket, időt kell találni a barátokra és a szórakozásra, meg közben az egyetemmel is jó lenne haladni. És ez jó, mert van motivációm, de néha olyannyira sodródom az árral, hogy nem veszem észre, ezek a dolgok önmagukban vajmi keveset jelentenek. Ezért történhetett meg, hogy a jó hír hallatán összetűzésbe kerültem magammal. Furcsa érzés kerített hatalmába, mert mindössze tíz másodpercig örültem igazán a regénynek, utána inkább az járt az eszemben, hogy miért kellene ezt különlegesnek éreznem? Mert egyelőre nem az. Ha a nekem fontos emberek elolvassák és megtöltik érzelemmel, tartalommal, már más lesz.

Egészséges vagyok, van egy gyönyörű családom, fantasztikus barátaim, és a szeretet, amit tőlük kapok. Ennyi elég. Minden más csak ráadás.


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

The following two tabs change content below.
Fehér Miklós

Fehér Miklós

Abban az évben születtem, amikor meghalt Kurt Cobain és megszületett Justin Bieber. Kicsit szégyellem is magam emiatt, szóval azóta próbálom jóvá tenni a dolgokat. Polihisztor szeretnék lenni egy polihisztormentes világban. (Újság)írok, olvasok, tanulok (valamit minden nap). A kurblimadarat is keresem, de eddig még csak a hangját hallottam, és utálom, ha megkérdezik hogy vagyok, mert soha nem tudok őszintén válaszolni.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!