A szélrózsás lányok emlékei Bodor Anikóról

Egyszerűségében a legnagyobb műveltség

Bod1

Bodor Anikó irodájában

„Elhunyt Bodor Anikó zentai népzenekutató, zenetudós, tanár”– olvashattuk az utóbbi hetekben az összes vajdasági médiumban. Aztán olvashattunk az életpályájáról dióhéjban, a számtalan iskoláról, ahova járt és ahol tanított, és felbecsülhetetlen értékű munkájáról, amit a vajdasági magyar népi kultúra fennmaradásáért tett. Bólogattunk elismerően, sóhajtottunk sajnálkozva, talán kicsit el is merengtünk azon, milyen értékes embert is veszített el piciny közösségünk. De igazából nem ismertük. Hogy milyen ember volt, mit szeretett, mit nem, hogyan dicsért és hogyan nevelt – ezt mind nem tudjuk. Akad azonban egy csapat felnőtt, de annál vihogósabb zentai lány, akik tényleg tudják, milyen is volt Anikó valójában. Ők a Szélrózsa leánykórus, a szíve csücske, akiket ovis koruk óta nevelt, terelgetett.

bod 2

A népdalkórus összetétele állandóan változott: hol kevesebben, hol többen énekeltek együtt, volt, aki csak néhány hónapig, de olyan is, aki a kezdetektől fogva alkotta a kemény magot. Heten gyűltek össze a nappalinkban, egyetemisták, egyesek már diplomások, szépek, komolyak… komolyak? Na jó. Külön-külön talán. Amikor azonban előkerült egy tizenhárom éves fénykép a kórusról, elszabadult a pokol. Gergely Gabriella, Hajnal Anna, Illés Blanka, Kalmár Andrea, Mészáros Anikó, Mészáros Krisztina és Terzin Réka osztották meg velem emlékeiket Bodor Anikóról. Mutogatva, énekelve, egymás szavába vágva. Diktafon ennyi nevetést még sosem vett fel…

– Anikó vezette a zeneóvodát, ott szúrt ki minket.

– Ha rosszak voltunk, ránk suhintott egy pálcával, és mondta, hogy kutyapiszok az orrodra.

– Vitorlákat rajzolgattunk, a háromnegyedes ütemre egyet, a négy negyedesre kettőt.

– Szóval volt egy kórusa a zeneovinak, és onnan válogatta ki néhányunkat.

– A tehetségeseket.

– Én is jártam zeneoviba, de engem valahogy nem…

– Te később bontakoztál ki.

– Tehát kiválogatott minket, és jártunk a Szólj, síp, szólj!-ra körjátékokkal.

– Meg pünkösdöltünk is!

– Igen, tényleg, és fehér ruhánk volt.

– Bogi volt a menyasszony, ugye?

– Nem, én voltam!!!

– Akkor Bogi lehetett a vőlegény…

– Fehér rózsákból készítettük a koronát.

– Betlehemeztünk is, és tájoltunk mindenfelé a templomokban…

– …nagykabátban…

– …és minden évben elrontottuk a szöveget.

– „Két lábával ringatGATYA…”

– Egyszer meg nem kezdtük el, és Gina jó hangosan súgott: „Fölserkent, FÖLSERKENT!!!”

– Mikrofon is volt, úgyhogy nem csak mi hallottuk.

– Fehér lepedőbe burkolóztunk, és Anikó mindig mondta, hogy úgy nézünk ki, mint a szármák.

– Jártunk táborokba, amiket ő szervezett.

– Ő tanított meg mosókázni.

– Tényleg! Mosó, mosó tányérka, tányérica-babica…

-…szél fújja, fújdogálja… Valami ilyesmi.

– Meg az angyal vagy ördög, azt is!

– Nagyon sokat játszottunk. Ezekkel a táborokkal töltöttük a nyarakat.

– Sosem tanított olyanokra, mint például a hangképzés. Csak azt mondta, keményen énekeljünk, ne fejhangon.

– Meg hogy mosolyogjunk.

bod 3

– Először lediktálta a dalok szövegét, aztán a dallamot is, ritmussal, hogy megmaradjon. Aztán elénekelte, meg mesélt is róluk, hogy milyen stílusból valók, milyen zárlat van bennük, ilyesmiket. Meg a falu nevét, ahonnan származik, a gyűjtő nevét… mert ugye én ezeket is felirkáltam…

– Te stréber, senki más nem írta az ilyeneket.

– Maga rajzolta térképen mutatta meg, melyik tájegység hol található.

– És aztán vele énekeltük, volt, hogy zongorán kísért minket. Azt nagyon szerettem. És mindig dobolt, hogy érezzük a ritmust. Amikor már végleg elkeseredett, hogy nem megy, akkor táncolnunk kellett közben.

– Na, az nem nagyon jött össze.

– Akkor aztán az asztal körül sétáltatott minket, hogy felvegyük a ritmust.

– És mindig H-ból énekeltetett minket. Minden más kórus A-ból énekelt…

– Hú, ezen hogy ki voltunk akadva mindig…

– Mikor kiharcoltunk egy B-t, az már nagy dolog volt.

– Minden versenyen rácsodálkoztak, hogy H-ból énekelünk.

– Szerinte úgy zengett szépen.

– A steril, száraz éneklésre mindig azt mondta, se íze, se bűze.

– Tényleg, meg azt is mondta mindig, hogy alakul, mint púpos a prés alatt.

– Ez nagy dicséretnek számított… Meg olyan huncutul mosolygott hozzá. Bezzeg amikor azt mondta, hogy „Járkáltok, mint zsidóban a fájdalom”…

– És mindezt a jellegzetes, érces hangján…

– Az volt a legjobb, hogy sosem szidott le bennünket, ha elrontottuk, csak röhögött rajtunk.

– Azért a dicséreteket sem szórta.

– Volt neki egy kis fújókája, amivel simán besípolt fellépés közben, ha elcsúsztunk. Amit abszolút hallásának köszönhetően mindig észrevett…

– Több versenyen is, amin szerepeltünk, zsűrizett. Jó kritikusunk volt.

bod 4

– Egyszer dicsért meg minket, mikor megnyertük a KÓTA arany minősítését Csókán. Bár nem nagyon értette, hogy csináltuk…

– Azt értékelte, hogy mindig jókedvűek voltak a fellépéseink.

– Mi az hogy, nemegyszer elröhögtük az egészet. Főleg azt a moholit…

– Ja, amikor feketében kellett énekelni, ő meg csak legyintett: Oldjátok meg! Végül kifordított Iron Maiden-pólókba bújtunk. Templomban.

– És nem tudtuk, melyik csokrot kell énekelni.

– A következő évben már nem hívtak minket… Anikó csak nevetett.

– Többször is megesett, hogy amikor mentünk valahova fellépni, egyszerűen elaludt reggel, és úgy kellett kizörgetni.

– Évekig jártunk a Vendégségben Budapesten elnevezésű rendezvényre. A kamaszkor kellős közepén, ráadásul, és apa kiült a folyosóra, hogy őrizzen minket, mert senki sem aludt, reggelig hepajkodtunk. Amikor meg Székesfehérváron megkérdeztük Anikót, hogy mikor érjünk vissza a szállásra, csak legyintett: „Mindegy nekem, csak mikor a busz indul haza, itt legyetek!” Mi meg: hoppá, milyen lazára vagyunk engedve… Szabadelvű volt, bízott bennünk, hogy tudunk egymásra vigyázni.

bod5

– Tudtunk is.

– Sok mindenről beszélgettünk vele a próbákon. Minden ügyünkről tudott, szívesen meséltünk neki. Olyanokat osztottunk meg vele, amiket mással talán nem. Nem tanár-diák viszony volt közöttünk, annál szorosabb.

– Visszakanyarodva a tanítási módszerekhez: próbált mutatni nekünk eredeti gyűjtéseket, de mikor meghallottuk a bácsik recsegő hangját… Hát, nem tudom, én röhögtem.

– Mindenki röhögött. Én főleg.

– Szóval kezdetben nem tudtuk értékelni, mégis mutatott később is párat. Nagyon emlékszem egy erdélyi felvételre, amin egy kislány énekelte, hogy „Ingó-bingó fűszál”, és felhívta rá a figyelmünket, hogy tényleg hogy ing-bing az a fűszál, ahogy énekli.

– Bennem az maradt meg, amikor egy idős nénit vagy bácsit hallgattunk, és mondta, hogy milyen ízesen énekel.

– A Fekete felhő volt az, emlékszem! És úgy intett is a kezével, hogy mi is vigyük föl a dallamot.

– Jaj, mindig mutogatott…

– Amikor például nem jutott eszébe egy dal, a tenyerébe támasztotta a fejét, hogy fél arcát eltakarta. És azon kaptam magam, mikor szegedi egyetemista lettem, hogy amikor nem ugrott be egy dal, én is így törtem a fejem…

– Arra emlékszem, hogy mindig én voltam a kórus rossza.

– Ja, és mindig én kaptam a furulyával helyetted, mert én ültem hozzá a legközelebb. Nagyon nem értékeltem… Viszont volt az a dal, hogy „Angyal-e vagy madár ki ablakomba száll?”, és Anikó kiemelte, hogy az nem ablakom basszál, hanem ablakomba száll. Először fel sem tűnt, de miután felhívta rá a figyelmünket…

– …folyamatosan azt énekeltük.

– Módszeresen főleg bácskai dalokat tanított nekünk. Mindig is nehezményezte, hogy nálunk is csak az erdélyi zenét játszák. Ezért is szerette Juhász Gáborékat, mert olyan hitelesen játsszák a bácskai tamburazenét.

– Az utóbbi években egyre népszerűbb könnyűzenei népdal-feldolgozásokat ki nem állhatta. Csak a hagyományos feldolgozásokat értékelte.

– Utálta a pesties „mekegést”, ezért a nem vajdasági népdalokat is jó bácskaiasan énekeltük.

– Meg hogy tudott mulatni! A Szólj, síp, szólj! gálán az összes fiatal zenész neki húzta, a magasba nyújtott keze valahol a fejük magasságában…

bod6

A legjellemzőbb kép Bodor Anikóról

– A másik kezében meg a pálinka. Van is egy képem róla. Jellemző volt rá ez az egyszerűség, hogy semmit sem bonyolított túl. Igen, egyszerűségében maga volt a legnagyobb műveltség.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2010.07.20.

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.