Aki New Yorkot vitt Lendvára

„Interjúféleség” a stylistnak készülő Šomi Józseffel

Egy volt osztálytársnőm mesélt egy szlovéniai magyar fiúról, aki Pesten tanul. Mindketten a Balassi Intézet magyar–töri szakára jártak, és összebarátkoztak. Gyakran mentek együtt színházba. A fiút Šomi Józsefnek hívják, de mindenki Josinak szólítja. Eddig semmi különös. Amire viszont felkaptam a fejem, az az, hogy Josi stylistnak tanul a Werk Akadémián. Na, ezért már megérte felvonatoznom Budapestre.

Kisvárosi különc

Šomi József

Šomi József

Úgy volt, hogy kijönnek elém a Nyugatiba a barátnőmmel, akivel egy kollégiumban laknak, de végül felhívott, hogy sajnálja, nem megy, hosszúra nyúlt az éjszakája, még nem sikerült összeszednie magát. Útban a kolesz felé aztán a barátnőm elmesélte, hogy hozzá is bekopogtatott, hogy mindezt elmondja neki, és kifogástalanul festett. Én így nézek ki, amikor két órán át készülődöm, duzzogott a barátnőm. Ki lehet ez a csodaember? Alig vártam, hogy találkozzunk.

Némi villamosozás, duzzogás a magas jegyárak miatt és cucclepakolás-kézmosás után végre találkoztunk. Bevallom, voltak előítéleteim: biztos excentrikus, rikító zöld napszemüveg lesz rajta épületen belül is, meg valami hegyes orrú kígyóbőr cipő. Kezdő stylisttanonc, gondoltam, még kísérletezik a stílusokkal. Hát, ha kísérletezik is, azt nagyon finoman csinálja. Sehol egy oda nem illő kiegészítő vagy feltűnősködő lábbeli. A ruhák, amiket Josi visel, egyszerűek, mind alapdarabok. Ettől csak még kíváncsibb lettem.

Vendéglátóipari középiskolát végeztél. Hogy jön ehhez a divat?

– Valahogy mindig is érdekelt. Figyeltem a divatbemutatókat és követtem a divatlapokat. De sosem gondoltam rá, hogy ezzel foglalkozzak. Lendva, ahonnan jövök, kisváros, ott ilyen meg sem fordulhat az ember fejében. Pestre nem sokan mennek tovább tőlünk, Szlovéniában meg csak divattervezői szak van. Az meg engem nem érdekelt.

Hogy kerültél mégis a Werk Akadémiára?

– Érettségi előtt az iskolánk könyvtárosa, aki a kedvenc tanárom volt, leült velem beszélgetni. Megkérdezte, hogy mi is érdekel engem úgy igazán. Rávágtam, hogy a divat. Erre ő javasolta Pestet. Bogarat ültetett a fülembe. Magyarország addig eszembe sem jutott.

Miért pont történelmet és magyart tanultál a Balassiban anulladik éven?

– Szlovéniában, bár volt magyaróránk, szlovénul tanultam minden tárgyat. Fontosnak tartottam, hogy kicsit „gatyába rázzanak”.

Kisvárosi fiú vagy, aki szereti a divatot. Nem voltak ebből konfliktusaid?

– Dehogynem. Én voltam a különc. Mit villogok, mit képzelek magamról, ilyenek. Mindig azzal jöttek, hogy nem New Yorkban vagyunk, miért öltözök úgy. Nekem viszont jólesett egy kis New Yorkot vinni Lendvára. De engem sem kellett félteni: megmondtam nekik, hogy ha kicsit kitekintenének Lendvából, meglátnák, milyen sokféleség vesz minket körül. Hogy van például színház meg opera is a világon. Azokat az embereket ott Lendván ezek mind nem érdekelték. Engem igen.

Te is Lendván éltél. Neked hogy sikerült onnan meglátnod a világot?

– Ezt is a könyvtárosnőnknek köszönhetem. Rengeteg inspiráló könyvet kaptam tőle a pozitív gondolkodásról, ezenkívül egy csomó mindent mesélt nekem, színházról például.

Milyen érzés volt először szétnézni Pesten, és rájönni, hogy itt nem lógsz ki a sorból?

– Nagyon jó. Találtam olyan embereket, akiknek épp olyan fontos a divat, mint nekem. És most fiúkra gondolok, mivel otthon inkább a lányokkal értettük meg egymást ezen a téren. Itt könnyebben befogadtak, mint otthon. Nem is szívesen járok haza. Persze a családom miatt megéri, de különben nem érzem ott jól magam. Ott nem sokan támogattak abban, hogy Pestre jöjjek. Sok tanárom úgy reagált az ötletre, hogy „Mit akar ez a paraszt Budapesten?”. Tehát nem csak a Werk volt furcsa a lendvaiaknak, hanem Magyarország is. Most viszont egy csomóan felkeresnek otthonról, hogy milyen lehetőségek vannak itt, milyen papírok szükségesek…

Vagy érzed, vagy nem

Josi

Josi

Hogy néz ki a felvételi egy stylistiskolában? El sem tudom képzelni.

– Én sem tudtam, mivel csupán annyi állt a tájékoztatóban, hogy „interjúféleség”. Ennyi. Első lépésben ki kellett töltenem egy kérdőívet, olyan kérdésekkel, hogy melyik a kedvenc történelmi korszakom, épületem, divattervezőim… A következő lépés egy pszichológiai vizsgálat volt, ahol rajzolnom is kellett. Meg persze megkérdezték, miért a Werket választottam, mik a terveim…

Hányan jelentkeztek?

– Nem tudom, egyesével hívtak be minket, külön időpontokra. Ha jól tudom, harmincan kezdtük az évet, de már hatan kiestek.

Hány éves az iskola?

– Kettő. Ez elég idő az elméleti háttértudás elsajátításához, van például anyagismeretem, divattörim. De azt nem tanulhatod meg egy iskolában sem, hogy kihez milyen öltözék illik, mi mivel mutat jól. Vagy érzed, vagy nem. Meg persze mindenkinek más az ízlése, hogyan is lehetne stílust tanítani?

És stílusból vizsgázni?

– Egy tárgyfotózást kérnek tőlünk, aminek a témája: Néha a kevesebb több. Egy bizonyos tárgyra, egy táskára vagy egy nyakláncra kell fókuszálni, minden más, így a modell is mellékes.

A modellt neked kell szerezned?

– Igen, mindent. Modellt, sminkest, fotóst.

Hol? A suliban?

– Nem. Kapcsolatokat kell építeni. Ismeretségek nélkül semmire sem mész. Amikor gyakorlaton vagyok, ismerkedem.

Hol töltitek a gyakorlataitokat?

Josi munkája I.

Josi munkája I.

– Fotózásokon, divatbemutatókon. Egy bemutató egyébként nem abból a harminc percből áll, amit a közönség lát. Ki kell válogatni a modelleknek a ruhákat, kiegészítőket, mindenre ráírni, hogy melyik modellé, melyikben vonul először, másodszor, aztán az egészet átszállítani a bemutató helyszínére. Mind oda megyünk már reggel, a modellek is, mi, öltöztetők is, a DJ, az enteriőrtervezők. Smink, haj, próbák, főpróba… Az egész nagyon összetett, az én dolgom „csak” a ruha: mindegyik a helyén legyen, ha valamelyik elszakad, megvarrni. A legelső divatbemutatómon a modelljeim négy órát késtek. Kilenckor kezdődött a műsor, ők hét körül érkeztek meg. Akkor láttam, hogy nagy rájuk a ruha. Senki sem kérdezte, tudok-e varrni, muszáj volt. Sikerült, megoldottam. Olyan bemutatón még nem voltam, ahol ne ütött volna be valami az utolsó pillanatban. Már cipőpántot is varrtam.

Milyen gyakran veszel részt fotózásokon és bemutatókon?

– Ma is voltam egy fotózáson… Hetente több is van, ezekről az iskola értesít minket. Nagyon gyorsan kell jelentkezni, különben találnak valaki mást.

Hé, nagyon csinos vagy, tudod?

Férfiakat vagy nőket izgalmasabb öltöztetni?

– A nőket. A fiúknál ez sokkal egyszerűbben megy. Ránézek valakire, és már tudom, melyik nadrág, melyik ing, tök jó, mehet is. De a lányok! Sokkal több veletek a gond. Kicsit félek is mindig, amikor lányt kell öltöztetnem.

Miért? Hisztisek vagyunk?

– Nem, csak annyi minden kell rátok! Fülbevaló, nyaklánc, karkötő, táska, és ezek csak a kiegészítők! Az sem mindegy, hogy a haj hogy áll, meg az a százféle tűsarkú…

Amikor sétálsz az utcán, vagy metrózol…

– …minden egyes embert végigmérek, igen. (Nevet) Nem tehetek róla, bennem van. Egyszer közöltem egy vadidegen nővel, hogy szörnyen fest azzal a frizurával. Ötvenes érett nő létére a szivárvány összes színe megtalálható volt a hajában. Meg egyáltalán, olyan semmilyen volt az egész öltözéke. Megmondtam neki, hogy ahogy most kinéz, az valami katasztrófa. Ugyanakkor nem egy embernek szóltam már oda az utcán, hogy hé, nagyon csinos vagy, tudod? Ezzel feldobom a napjukat.

A kritikát, gondolom, nem fogadják ilyen lelkesen.

– Hát nem. Általában elintéznek annyival, hogy „Közöd?!”. De lehet, hogy alszik rá egyet, és átgondolja a dolgot.

Az utca inspirál?

– Abszolút. Nagyon megéri figyelni az embereket. Volt, hogy egy remek összeállítás rádöbbentett, hogy az a két szín, amiket én össze nem illőnek gondoltam, nagyon is passzolnak.

Beszélhetünk ma már egyáltalán olyanról, hogy két szín nem passzol?

– Igazad van, nem. Klasszikus szabály például, hogy a kék és a zöld nem mennek egymáshoz. De ha kint állsz egy réten, mit látsz? A zöld füvet és a kék eget. És nem hiszem, hogy találnál olyan embert, akik szerint ez a kettő nem passzol… Szeretek is a természetre hagyatkozni, mert ami ott előfordul, az csak jó lehet.

Tokió az új Milánó

Tehát fontosnak tartod a természetességet. És a tervezők? A kifutókat elnézve nekem nem úgy tűnik…

– Szerintem kulcsfontosságú. Ami meg a tervezőket illeti, ne tévesszenek meg azok az extrém ruhaköltemények, amikben a modellek végigvonulnak a kifutón. Természetes, hogy azokat senki sem veszi fel, az csak reklámfogás.

Furcsa reklámfogás. Nekem például inkább elveszik a kedvem az adott divatháztól.

– Azok a ruhák a show kellékei, felhívják a figyelmet. A tervezők ezeknél a ruháknál szabadon engedhetik a kreativitásukat. Amit „fogyasztásra” terveznek, az teljesen más. Az olyan, szélesebb réteget öltöztető cégek, mint a H&M, a Bershka vagy a New Yorker, ezeket a kollekciókat koppintják…

Ki a kedvenc terveződ?

Josi munkája II.

Josi munkája II.

Alexander McQueen, sajnos öngyilkos lett. Hihetetlenül sajátos a stílusa. Viszont az abszolút uralkodó divatház az a Chanel. Chanelt csak az tud viselni, aki beleszületett a felső tízezerbe. Ezek a ruhák egyszerűek, konzervatívak, egyenes vonalvezetésűek, örökzöldek. Láttam már olyan nőt, aki közönségesen nézett ki Chanelban. Akkor stílusos valaki, ha jól érzi magát a ruháiban, ha illenek hozzá. A megfelelő ruhák kiemelik az embert. Sokan esnek abba a hibába, hogy a különböző magazinok modelljeihez hasonlítják magukat, ahelyett hogy az egyediségre törekednének. És bele sem gondolnak, hogy a magazinok képei nem a valóságot tükrözik. Semmi sem igazi, csak talán a ruha. Meg a modell, egy kicsit. (Nevet) Nekem mint stylistnak nem az a dolgom, hogy előírjam, mit viseljen valaki, mint ahogy azt a magazinok teszik. Hanem hogy segítsek megtalálni az egyéniségéhez illő stílust.

Karl Lagerfeld, a Chanel vezető tervezője szerint ahhoz, hogy egy tökéletesen elegáns legyen, nem kell más, mint egy szabású fekete szoknya, egy szűk fekete pulóver és egy jóképű férfi kísérőnek. Egyetértesz vele?

– Abszolút. Ez is csak alátámasztja az én alapelvemet, miszerint a kevesebb több. Egy egyszerű ruha, kis ékszer, és érezd jól magad.

Mitől ráz ki a hideg?

– Fekete öltöny fehér zoknival és vietnami papucs zoknival.

Milyen lehetőségeket nyújt Magyarország egy stylistnak?

– Itt is vannak divatmagazinok, filmek, tévék, de túl sokan vagyunk. Külföldön nagyobb az esély az érvényesülésre. Érdekel Párizs, meg szívesen megnézném a New York-i divathetet, de hosszabb távon Svájcban gondolkodom.

Zürich a következő Milánó?

– Azt azért nem mondanám. A következő Milánó a Távol-Keleten lesz. Igen, most, hogy jobban belegondolok, Tokióba mennék a legszívesebben. Az ottani divathét már-már fontosabb, mint a New York-i. Tokióban van a jövő. Már most.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.02. 08.

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!