Analóg érzés egy digitális világban

Délutáni beszélgetés Palásti Andreával

p 1November vége – elmaradt a beígért hó –, nem tudom eldönteni, hogy milyen időjárás van. Olyan szombat délutáni. Igen, azt hiszem, ez a legjobb meghatározás. Hideg neszkávét rendelünk mindketten. A Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia keretében kiállított fotósorozata ürügyén beszélgetünk. Közös ismerőseinkről esik szó, aztán a lényegre térünk.

 • Ösztönös vagy tudatos fotósnak tartod magad?

– Inkább az a tudatos fajta volnék. Szinte soha nem viszem magammal a fényképezőgépet, hogy a spontán történéseket lekapjam. Csak akkor van nálam, ha tudom, hogy dolgozni megyek.

• Egy téma lassan alakul ki benned, vagy jön az ötlet, és kezdődhet a munka? Mi a helyzet ilyen szempontból a Short Cuts (Rövidre vágva) című fotósorozatoddal, úgynevezett vizuális naplóddal, ami a 9. VMTDK alkalmával kiállításra került?

– Ez a sorozat teljesen spontánul indult. A szüleim, barátaim kéznél voltak, vannak, így hát lefényképeztem őket. De szerintem ennek igazán csak évek múlva, 10-15 évnyi folyamatos fotózás után lesz értelme. Két év alatt, amennyi idő alatt ez az úgynevezett napló készült, igazából nem tudtam mindenkit lefotózni. Biztos, hogy folytatni fogom. Ettől eltekintve kimondottan olyan dolgokat csinálok, amiket előre meggondolok, leírok. Mindig arra törekszem, hogy tökéletesen összeillesszek minden elemet, bár végül mindig az a kép lesz a legjobb, amin valami spontán történik.

• A sorozat központi témája párhuzamosan a barátaid és a szüleid magánélete. Nem volt nehéz, hogy munkád tárgyává alakítsd át a hozzád közel állókat?

– Nem, én ezt nem így fogom fel. Inkább közelebb hoznak bennünket egymáshoz. Nem mintha bármikor is nehéz lett volna velük kommunikálnom, de észrevettem, hogy amióta elővettem a fényképezőgépet, mélyebbek ezek a kapcsolatok. Nem csak köztünk, köztük is. Például ha a szüleimet kérem meg valamire, először lehet, hogy visszakoznak, aztán egy „na jól van, megteszem” arckifejezés után jön a cselekvés, és a végén egyszerre mindenki elröhögi magát. Megjátsszuk, hogy milyen jó, és aztán beigazolódik, hogy tényleg jó.

• Egy kis családterápia?

– Az. Alapvetően pedig egy furcsán jó érzés. Ez a sorozat csupán egy intim kis projektem lesz, nem azzal a szándékkal, hogy majd eladom vagy nagy kiállítást csinálok belőle. De most éppen ez állt bemutatásra készen. És azért jó így kirakni. Látni, hogy kommunikál a többiekkel, a nézőkkel, akik nem ismerik őket.

• Otthon milyen képeket teszel ki a falra, egyáltalán kiteszel valamiket?

– Most éppen nincsenek fényképek a falamon. Ennek oka az is, hogy tetőtérben lakom, és nincs egyenes falam. Ha valamin dolgozom, akkor kicsiben kinyomtatom a képeket, és azokat ragasztom ki a falra.


p 2

Palásti Andrea Újvidéken született 1984-ben. A felsőfokú és mestertanulmányait az újvidéki Művészeti Akadémia fényképészeti szakirányán végezte. Jelenleg a Belgrádi Művészeti Egyetem Interdiszciplináris Doktor Iskolája művészeti és médiaelméleti szakának hallgatója. Egyéni kiállításai mellett számos csoportos tárlaton szerepeltek munkái, országhatáron kívül és belül. Nem kevés díj, elismerés birtokosa. Ezek közül a Mangelos Produkció díjára igazán büszke, amit azAlbania, a new Mediterranean love című munkájáért kapott 2008-ban.

Fotó: Kollárs Béla

• Hogy indult egyáltalán ez a dolog, a fotózás?

p 3– Tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, sokáig festő akartam lenni. Bár emlékszem, az oviban egyszer az volt a feladat, hogy lerajzoljuk, mik szeretnénk lenni, ha felnövünk. Én egy szobrot rajzoltam. A többiek kinevettek, azt hitték, szobor szeretnék lenni… egyszerűen nem értették, hogy én már szobrászként a végeredményt rajzoltam le (anyunak hála ma is megvan a rajz). Egy másik meghatározó élmény valamikor általános iskolás koromban ért, a bátyám otthon camera obscurát (sötétkamra) alakított ki a szobából. Aztán a gimiben anyutól megkérdeztem, hogy van-e valamilyen gép otthon. Kiderült, hogy őt is foglalkoztatta a fotózás. Magamat kezdtem fényképezni. A kezemet, lábamat, hasamat. Sokáig csak kéz-, lábfotók készültek, nagyon lassan indult meg. Nem úgy nőttem össze a fényképezőgéppel, hogy ez a harmadik szemem, kezem vagy az agyam. Megvagyok nélküle is. Nem vagyok dokumentarista fotós. Magát a fotográfiát egy médiumnak tartom a sok közül. Én ugyanígy lehetnék videoművész, festő vagy akármi más is.

• Nem tartod magad fotóművésznek?

p 4– Elsősorban kutatással foglalkozom, amit különböző médiumokon keresztül vizsgálok: fotó, videó, installáció és a szöveg keretein belül mozgok. Leginkább a fotó az eszközöm, és ilyenkor mindig sorozatokban gondolkodom. Így fejezem ki a kritikus hozzáállásomat a társadalomhoz, a politikához, a gazdasághoz. Az eszköz megválasztása attól függ, hogy melyik téma melyik eszközhöz illik legjobban, és melyik tudja a legjobbat kihozni az adott témából. Úgy fogalmaznék, ha lehet, hogy kultúrának dolgozó egyén vagy valami ilyesmi vagyok. Ma a művészet társadalmi dolog lett, nem valaminek a szépségén múlik, hanem a befogadóra tett hatáson. És ha már az alkotónak adott a lehetőség, akkor mondjon is valami érdemlegeset. Számomra inkább az a lényeges, hogy azt a témát, amin éppen dolgozom, megpróbálom minél jobban megismerni és feltárni. Néha nem is kell lefényképeznem, nekem untig elég a tudat, hogy tudom, itt és itt, erről és erről van szó, így meg így működik. A végén a fénykép csak dokumentuma annak, amit én kihoztam az emberből vagy a helyszínből. Egy szimbolikus nyelvet használok, és szeretem, ha a munkámat többféleképp értelmezik és változatosak rá a reakciók. Lehet, hogy néha sokat is gondolkodom azon, hogy mit és hogyan csináljak. Fontosabb a mit, mint a hogyan. A lényeg az ötlet, a kivitelezés ma már nem annyira fontos tényező. Ameddig nem látom, hogy mit és miért, addig inkább nem is kezdek fényképezni. Kivéve, persze, ezt a naplós dolgot.

• Fontos számodra a befogadó véleménye, vagy az utóbbi esetben azoké, akik a képeiden szerepelnek?

– Az a lényeges, hogy megértsék. A visszajelzések? Hát, ha az ember pályázik, akkor ugye visszajeleznek, már azzal, hogy támogatják. Vannak művész barátaim, akikkel meg szoktam beszélni a feldolgozásra kerülő témáimat. Az ő véleményükre adok. Egyébként kissé zavar, hogy az országban Belgrád nélkül nincs művészet, legalábbis nagyon nehéz például Újvidéken akármit is tenni. A városnak nincs határozott kultúrpolitikája.Itt örülsz, ha kiállíthatsz, ott pedig a város hálálja meg, hogy kiállítasz…

 A BENETTON MAGAZINJÁNÁL

 • Idén tavasszal Olaszországban jártál, és alkalmad volt a Benetton Kommunikációs Központban is alkotni. Mesélj erről!

p 5– Tíz éve – akkor még nem is foglalkoztam fényképezéssel – tudok a Benetton Fabrica nevű létesítményéről. A cégnek van egy Colors című magazinja. Évente négyszer jelenik meg. Tematikus számok, nem a divat, nem a formatervezés a lényege, hanem valami absztrakt dolog. Nos, a magazin hátlapján található egy jelentkezési lap. Huszonöt éves korig lehet jelentkezni, fotózás, film, design és egyéb kategóriákban. Amikor összejött a portfólió, elküldtem. Tíz év után rászántam magam. A kisagyamban mindig ott motoszkált, hogy ide jelentkezni kell. Nyolc hónap múlva kaptam egy e-mailt, hogy mehetek. A Fabrica egy óriási, gyárszerű épület, ahol kreatív fiatalok kapnak esélyt arra, hogy alkossanak. Együtt. Trevisóban található (innen származik Benetton bácsi is). Ez egy néhány hetes tapasztalatszerzés. Katalógus- és magazinfotókat készítettem. Több ágazatban is kipróbálhattuk magunkat. Attól függetlenül, hogy fotósként vettek be, foglalkozhattam volna formatervezéssel is, ha akartam volna, és kivitelezhettem egy saját projektet. Teljes ellátásban részesülsz. Lakás, saját laboratórium, felszerelés, asztal. Minden profi. A magazinban megjelent fotókat honorálják. Teljesen más világ, mentalitás, mindenki nagyon szorgosan dolgozik. A vezetőség állandó, az ún. dolgozók pedig a világ minden tájáról érkezett fiatalok. Olyan színes a felállás, mint maga a Benetton, pl. nekem egy afganisztáni filmes csajjal volt szerencsém együtt dolgozni. Amikor megérkeztem, az idősebbek közül mindenki magán kívül volt, hogy jaj, de jó, eddig senki nem jött még Szerbiából. Szerencsésnek érezhetem magam, hogy bekerültek a képeim, mert amellett, hogy igazán jónak kell lenned, 80%-ban mégis a szerencsén múlik. Naponta több száz portfólió fut be, és nem tudni, hogy éppen kiét húzzák ki a kupacból.

• Saját projektet említettél. Ez hogyan működik?

– A saját terveid megvalósítására ösztönöznek. Erre összpontosít ez a produkciós ház. Teljesen szabad kezet kaptam. Vicenzába utaztam, az ottani szerb vendégmunkásokról készítettem egy munkát. Egy külön városrészben laknak. Kis szubkultúra. Elmentem egy BalkanDisco nevű helyre is. Olyan, mintha megállt volna az idő a 90-es években. Mindenki „dizelás”. De jól éreztem magam köztük, a sajátjukként fogadtak.

• Mondhatjuk azt, hogy a reklámszakmába is belekóstoltál?

– Nem épp erről volt szó. Az csak egyik oldala a Benettonnak.
Idén tavasszal a tenger volt a téma. A Colors kb. százoldalas kis magazin, mélyrehatóan feldolgozza az adott témát. Nem csak a kép, a szöveg is lényeges. Ki, hol, mire, hogyan használja a tengert. Nem a konkrét tengerre kell gondolni, akár magából a tengerből mint asszociációból is kiindulhatunk.
Az említett számhoz például olyan embereket is találtak, akik még életükben nem láttak tengert. Fotósokkal elmentek, és megörökítették a tengerrel való találkozásuk pillanatát, a reakciójukat.

p 6Igazából kiábrándultam a dologból. Rendszeres olvasója voltam tíz éven keresztül a magazinnak. Mindig csodáltam, milyen emberi. De azért amikor belestem a kulisszák mögé, megváltozott a kép. Nem is olyan őszinte az egész. Lehet, ebben az is közrejátszik, hogy a szerkesztőség folyamatosan változik, újabb generációk kapnak teret, és lehet, náluk más elvek vannak előnyben, nem annyira az emberiek. De az is lehet, hogy én álltam hozzá túl szentimentálisan. Nagyon komoly munka folyik ott. Valójában ott jöttem rá, hogy a művészetből valóban meg lehet élni.

• Digitális vagy analóg vagy?

– Analóg géppel dolgozom, hagyományos eljárással készítem fotóimat. Mindig azzal dolgoztam. Teljesen más az eljárás. Nem szeretem a digitálist, valahogy még mindig nincs lelke. Így legalább megvan a film, a tárgy, amiről a képet nagyítom, nem pedig egy virtuális kép. A negatívban van a médium szépsége. 6 × 6-os középformátumú kamerával fényképezek. Egy Rolleiflexszel. Tizenkét fénykép áll a rendelkezésedre, és tényleg meg kell gondolnod, hogy mikor kattintasz. El kell döntened, hogy most mi is az, amit konkrétan akarsz. Számomra ez a gép és technika azért felel meg, mert gondolkodnom kell.

• Jelenleg min dolgozol?

– A Nemzeti Kulturális Alap bízott meg egy munkával. A vajdasági magyar közéleti személyekről készítek egy portrésorozatot. Hálátlan feladat, mert rám bízták a válogatást. Remélem, nem haragszik meg senki, ha véletlenül nem kerül bele a panoptikumba. Nagyon örülnék neki, ha kötet formájában is megjelenne az anyag, hogy kerek egészként megmaradjon. Munka, kutatás közben jövök rá, hogy mennyi kivételes ember van itt, akiről eddig nem is tudtam.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2010.12.02.

Léphaft Ágnes

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”