Balkánízű, mentaleveles álomvilág

Halász Attila kubai útinaplójának befejező része

A szegény, mégis ámulatba ejtő Havanna nagyobb részét gyalog jártuk be. Szerettem sétálni az élettel teli város romos utcáin, ahol minden sarkon találkozhattunk valami lenyűgöző építészeti remekművel vagy a helyi lakosok leleményességével, abszurd technikai megoldásaival egy kis utcai maszek reményében.

cl1A legjobban azok a havannaiak jártak, akik a földszinti lakásokban laktak. Az utcára nyíló, hajdanán fényűző fogadószobákban, amelyekben egykor spanyol kolóniák nagyasszonyai trécseltek csipkés legyezővel a kezükben, ma lepukkant fodrászüzletek, rögtönzött borbélyok, sőt még műkörömépítő-szalonok is várták a szépülni vágyó helyieket. Azoknak, akik inkább a sajátos vendéglátás felé orientálódtak, frissen préselt cukornádlevet, a balkáni háborús évek karácsonyi süteményeit idéző, színes krémekkel töltött száraz piskótákat, nejlonnal gondosan letakart szendvicseket kínáltak. Akadtak zughentesek is, akik a rekkenő hőségben az ablakból mérték bőnyös disznóhúsaikat. Mindenki azzal csencselt, amivel éppen tudott. Két csomag tészta vagy egy termosz kávé a járda szélén a szűkölködő családokat, a ledfényekkel megvilágított márkás cipőpolc a konyha falán pedig a külföldi kapcsolatok erősödését jelezte. A legtöbbször veterán autók benzingőze, szemétszag és elhasznált sütőolaj különös miskulanciája kísérte ezeket a sétákat egészen a Malecónig.

cl2A tengerparti sziklák tövébe épített, több kilométer hosszan elnyúló sétányon és autópályán mindig erős szél fújt, ami hatalmas hullámokat vetett, azok pedig kicsaptak az arra közlekedő autókra és a bámészkodó járókelőkre. Az út mellett sorakozó, lepattogzott festésű, korhadt gerendájú bérpaloták árnyékában sokat andalogtunk, és a pórul járt turistákon nevettünk. Kellemes érzéssel töltött el, mikor ott sétáltunk a szikrázó napsütésben vagy a lenyugvó nap utolsó sugaraiban, miközben az arcunkat beterítette a szélhordta sós pára. Talán a Malecón volt számomra kubai utunk legkedvesebb helyszíne.  Az ingyenes hidegzuhanyt természetesen egy alkalommal mi sem úsztuk meg. Így a tervezett ebéd helyett inkább eltocsogtunk a régi amerikai negyed egyik parkjába, ahol a padon ülve, száradó zoknikkal rummal csillapítottuk éhségünket.

cl3

Az effajta ivóterápiát szívesen alkalmaztuk, már csak a fertőtlenítés miatt is. Hittük, ha igaz, hogy a jó pálinka orvosság, és megvéd bennünket mindenféle kórságtól, a rummal sem lehet másként. Eme párhuzam mindaddig teljes mértékben megállta a helyét, míg egy este be nem tértünk Hemingway egykori törzshelyére, a mindig pezsgő La Bodeguita del Medióba. A hangulatos kiskocsma telefirkált falai között helyi zenekar húzta a talpalávalót. A pult mögött komoly tekintetű öregúr koktélt kevert, zsebébe félrészeg, gyöngysoros német öregasszonyok dugdosták a pesóikat. Mi inkább a kocsma előtt iszogató fiatalokhoz csatlakoztunk, onnan élveztük a zenét és a mojito frissítő ízét. Az önfeledt estének vagy a túl sok mentalevélnek egyikünk végül áldozatául esett, aminek egy keserves éjszakázás lett a vége a közös fürdőszobában.

Eme emlékezetes kocsmázás után hagytunk fel az állandó dezinfekcióval, ami óriási hibának bizonyult. A kényesnek egyáltalán nem mondható gyomrunk hagyott minket cserben, amin így, az idő múlásával nem is nagyon csodálkozom. A matanzasi cukorbárós reggelinket és néhány havannai  vacsorát leszámítva nehezen találtunk jóféle étket, amit nyugodt szívvel meg is ettünk volna. Az El Capitolio előtt parkoló, leharcolt Moszkvics csomagtartójából előbukkanó rahedli disznófej vagy a pláza savanykás izzadtságszaga csak súlyosbította az evéshez való viszonyunkat. Mitfahrerem a boldog békeidőkből ránk maradt, monarchiabeli finom, habos-babos cukrászremekek és színes mignonkockák hiányától szenvedett, magam pedig a jó leves ízének nélkülözésétől. Ettől függetlenül a feketebabos rizskása, a sütni való banán vagy a főtt yucca az újdonság izgalmával hatott rám. De a kubai kókuszos flan vitte mindkettőnknél a prímet, ami, könnyű spanyol desszert lévén, édesszájú barátom lelkét és az én háborgó gyomromat is kárpótolta némiképp a korábban elszenvedett gyötrelmek után.

cl4Kubában a külvilággal való kapcsolatteremtés is külön mizéria volt. Mivel az internetszolgáltatás még mindig a jó öreg modemes időket idézi, és csak a nagyon zsíros vagy kiváltságos helyzetben lévő polgárok juthatnak hozzá, ezért a wifit és a hasonló potya megoldásokat alapból el is felejthettük. Közterek, parkok közelében volt ugyan elérhető netkapcsolat, de ezt legkönnyebb esetben csak feketén, jó pénzért vásárolt feltöltőkártyával használhattuk. Ezeket a közkerteket könnyű volt felismerni a sok helybéliről, akik padokon, a földön ülve vagy telefonnal a kezükben sétálgatva próbálták felvenni a kapcsolatot a rezsim elől külföldre menekült rokonaikkal. Ha tiszta úton, harmadáron akartunk kártyához jutni, maradt a sorbanállás a kubai kommunikációs szerveknél , ahol  úgy éreztem magam a regisztráció és a komoly, lelkiismeretes ellenőrzés során, mintha valamelyik világhatalom egyik elvetemült kémeként tekintenének rám, aki a kubai forradalom vívmányaira tör azzal, ha néhány fotót posztol az Instagramon a szigetország lakosainak mindennapjairól.

A Plaza de la Revolución, a Forradalmi múzeumbéli látogatásunk  vagy a városban tömkelegével elhelyezett kubai Petőfi, José Martí költő és szabadságharcos szobra kiválóan mutatta be a függetlenség és a néhai Fidel Castro vezette ország kultuszának fontosságát még akkor is, ha a mai időkben ezeknek jelentősége inkább a forradalom iránti romantikus rajongássá, pólókra, bögrékre festett történelmi személyek és jelszavak szintjére szelídült.


Havanna óvárosa is tartogatott számunkra izgalmas meglepetést! Sosem gondoltuk volna, hogy itt találkozunk majd eddigi életünk legszakképzetebb és lekörmönfontabb lenyúlásával. Egyik múzeumi látogatásunkat sikerült két alkalmazottnak igazán gyorssá és költségessé tennie. A tisztességes belépődíj kifizetése után mit sem sejtve próbáltunk elmerülni a koloniális iparművészet csodás darabjai között. De ezt a művészi idillt egy jól megtermett, combos, fekete perszóna nyájas szava hamar romba döntötte! Honnan jöttünk? – érkezett az ártatlannak tűnő kérdés. Mi pedig, mint két naiva, mit sem sejtve válaszoltunk és örültünk, hogy milyen figyelmesek és érdeklődőek az itteni teremőrök, akik valójában csak arra vártak, kit tudnak majd jól palira venni a sok szép régi bútorral rendelkező gyűjtemény elején. Itt kezdődött a komédiába illő, sebbel-lobbal lezavart tárlatvezetés! Egy szempillantás alatt már ketten álltak mellettünk. Szinte karonfogva, mint a piócák, levakarhatatlanul vezzetek bennünket körbe, szobáról szobára, kötelekkel ügyesen elzárt útvonalon. Hamar ráeszméltünk, mire megy ki a játék, de a pénzszagot fogott keselyűk nem hagytak menekülési útvonalat! Pár hányavetin betanult, röhejes angol mondat és egy vicces, általuk erőltetett fotózkodás után már a kordonnal gondosan elkerített kijáratnál áltunk, ahol a jó munkát végzett asszonyságok tartották markukat az alig negyed óra alatt lezavart, nívósnak egy csepett sem mondható kalauzolásárt cserébe. Mivel az otthon őket váró lurkókra hivatkoztak és gyorsan szabadulni akartunk ebből a bosszantó, komikus és valahol elszomorító csapdából, ezért néhány pesót beáldozva tettünk hamar pontot a történet végére.

cl5Az efféle, pénzhiány szülte, burkolt kunyerálásba vagy rászedésbe jó néhányszor belebotlottunk. Aki ezt nem tudja lazán kezelni, annak Kuba csalódás is lehet. Akadtak helyzetek, amikor ezeket nekünk is nehéz volt megemészteni! A taxipénzt lenyúló szállásadónk vagy a felszolgáló az étteremben, aki a külföldieknek a háromszoros áron adott, importált, olasz ásványvizet hozta ki, a mellettünk ülő gazdag helyiek pedig az olcsó kubai vizet itták. De ilyen ócska trükkökért nem kell messzire utazni, ez simán megesik Montenegróban is, vagy egy olyan országban, ahol az ember nem beszéli jól a helyi nyelvet.

Természetesen akadtak azért szép számmal olyan tapasztalataink is, amikor nem vártak pénzt, sőt! A helyi lány a buszmegállóban szívélyesen igazított minket útba. Még kubai pesót is kaptunk tőle a buszjegyre, hogy ne a mi konvertibilis pesónkkal fizessünk. És hallani sem akart róla, hogy esetleg cseréljünk, vagy megháláljuk a kedvességét. A járókelők az utcán, akik kíváncsian érdeklődtek afelől, hogy tetszik a város. A baráti, volt szocialista Magyarországról, Budapestről beszéltek, szép vakációt kívántak, majd továbbálltak. Vagy a részeg  fickó a havannai éjszakában, akinek eszébe sem jutott bármit is kérni, csak koccintani akart velünk és  a rumosüvegeinkkel. Ilyen és hasonló dolgok is történtek velünk nap mint nap.

Utazásunk havannai szakaszát időközben néhány nappal rövidebbre módosítottuk. Szerettünk volna a hátralévő időben az ország déli partján található faluba, Trinidadba is elutazni két napra. Ezt az utazás reggelén sajnos a korábban említett hascsikarás miatt kénytelenek voltunk lemondani, mivel egyikünk sem érezte elég bátornak magát ahhoz, hogy bevállalja az 5 órás utat egy klotyómentes és minden más extrát nélkülöző buszban. Így buktuk a menetjegy árát, valamint vendéglátóink kedvessége is csendesedni látszott. Fizetett szállásunkat távozásunk és a duplán kasszírozás reményében másnak is odaígérték. Ezeknek tudatában már nekünk sem maradt túl sok kedvünk az erőltetett vendégséghez, ezért az eredeti tervvel ellentétben, egy nappal korábban indultunk el  végállomásunkhoz, a korábban említett turista-szanatóriumba, Varaderóba.

Gyors és a kicsit sem fájó búcsúzkodás után a központi buszmegálló előtt kerestünk egy angolul beszélő taxisofőrt, akivel gyorsan le is beszéltük a fuvart. Kicsit furcsának találtuk, hogy autó nincs vele, de megnyugtatott minket, hogy mindjárt érkezik az is. Jó néhány perc várakozás után derült csak ki, hogy nem hogy kocsija, de még biciklije sincs. Ő csak a kerítő, aki felhajtja a taxisokat, és igyekszik hasznot húzni abból, hogy beszél nyelveket. Ezzel ellentétben igazi sofőrünk egy szót sem értett angolul, de kézzel-lábbal nyugtatott minket afelől, hogy semmi okunk az aggodalomra. Nagydarab, kopasz figura volt, akiről sugárzott a jókedv és az optimizmus. Autója rozsdaszínű, amerikai, az 50-es évekből. De annyiszor átfestve, bütykölve, hogy nem tudtam rájönni, milyen típusú is lehetett valójában. Belsejébe a műszerfal eredeti tartozékait a nagyapám kereklámpás Ladájából jól ismert alkatrészek helyettesítették, a valamikor tündöklő, piros bőrüléseket pedig már rongyosra ette az idő. Beszállásnál még viccesen meg is dorgált minket, amiért túl erősen csaptuk be az ajtót. Az utat egyórányi külvárosi várakozás előzte meg egy lepusztult benzinkútnál valamivel olcsóbb üzemanyagra várva. A kétórás út igazán élvezetesen telt. Igaz, hogy az autó kipufogócsövének hangja miatt nem sok mindent hallottunk egymás szavából, de legalább gyönyörködhettünk a nem mindennapi tájban. Az egyik oldalról a kéklő tenger, a másik oldalon pedig banán- és dohányültetvények váltották egymást. Csak bámultunk kifelé a rossz taxiból, és élveztük, ahogyan besüt a nap megkopott üveg ablakán.

cl6Varadero és ottani szállásunk semmivel sem volt több, mint amire számítottunk! A középkategóriás all-inclusive szállodában az utolsó napokat tényleg pihenéssel töltöttük. De aki esetleg egyszer szeretne Kubába utazni, és nem csupán azért, hogy a tengerparton kókuszdiókoktéllal az ölében süttesse a hasát, vagy drága pénzért a legjobb kubai szivarok közül válogathasson, annak Varaderót semmikép sem ajánlom. Ettől függetlenül a hófehér part, a pálmafák, az azúrkék tenger egyike sem okozott csalódást. Csupán a szobánkat takarító személyzet túlbuzgósága miatt kezdtük úgy érezni, hogy ideje lesz lassan hazamenni, akik a hazaindulás előtti napon nem bízták a véletlenre borravalójuk bezsebelését.

Azt, hogy Kubát sikerült megismerni, nem mondhatom, talán csak vetni rá néhány pillantást. Azóta sem múlik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe az ott töltött idő! A hosszúra nyúló szivarszagú séták, a menta haragoszöld színe a pohár fenekén vagy a Havannát átkaroló Malecón a ragyogó nap fényében. A kellemetlen tapasztalatokat pedig az idő múlása teszi egyre szebbé. Ennek ellenére mégsem tudok felhőtlen derűvel gondolni Kubára! A sok évvel ezelőtti naiv ábrándjaim a Palicsi-tó partján ma pont olyan távolinak tűnnek, mint amilyen messze van Kuba maga! Utazásunk akaratlanul is, de a szülővárosomat, Szabadkát és a 90-es évek megroppant Jugoszláviáját juttatta eszembe. A boltok üres polcait, az áramkorlátozást, anyám havi fizetését, ami egy tucat gyufára és egy csomag bugyigumira volt csak elég, vagy azt, amikor magyar vízumért álltunk sorba a szabadkai főkonzulátus előtt. Ilyen és ehhez hasonló dolgok kavarogtak a fejemben. Még véletlenül sem akarok párhuzamot vonni a két ország között, hiszen Kubában sajnálatos módon ettől sokkal rosszabb körülmények között élnek már fél évszázada, de a határzár, az embargó, a diktatúra szavak, amiket gyerekfejjel nem igazán értettem, most mélyebb értelmet kaptak. Tény, hogy a hosszú, sanyarú évtizedek ellenére a kubai emberek megőrizték irigylésre méltó pozitív életszemléletüket, és kiválóan alkalmazkodtak az embargó szülte nélkülözéshez. De a Castro-rendszer gyengülésének ellenére még mindig kígyózó sorok állnak a spanyol nagykövetség előtt abban reménykedve, hogy legálisan és nem gumibelsők vagy tutajok segítségével hagyhatják el az országot, mint ahogy azt oly sokan tették az elmúlt 50 év során. A lassú változások ellenére mennének. Még mindig. Már ők sem akarnak tovább a jobb életre várni.

Csak remélni tudom, hogy a változást hozó szél és a lassan szivárgó kapitalizmus nem azt hozza majd Kuba népének, mint ami számunkra egyre ismertebb és világosabb. Nem egy újabb demokrácia bőrébe bújt diktatúrát, ahol uniós útlevél híján nincs más, csak rumba áztatott örök nyár és végeláthatatlan hófehér tengerpart.



Halász Attila

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!