„Bangkokban lecsót főztem, kellett néha egy kis állandóság…”

Mérei Borisz reklámszakemberként feljutott a csúcsra, hogy aztán egy repülőgépből kiugorva ráébredjen arra: nem valószínű, hogy ez az élet értelme…

Az iskolában mindig csillagos ötösnek kellett lennie. Reklámszakemberként kezdte pályáját, sikereinek köszönhetően közel 4 évet Dubaiban dolgozhatott. Karacsiban magyar bort iszogatott a munkatársaival, utazásai során fegyveres őrök vigyázták. Aztán kiugrott egy repülőből és egy hátizsákkal nekivágott Ázsiának. A nagybecskereki születésű Mérei Borisz ma gyermekek megsegítésével foglalkozik.

Volt idő, amikor konvoj kísérte az őt szállító autót, csak szigorú biztonsági intézkedések közepette mehetett tárgyalásra vagy a hétköznapi emberek közé az utcára. Ma azért dolgozik, hogy a gyermekek jobban éljenek. A magyar fővárosban bicajjal közlekedik és örül egy-egy újonnan felfedezett kávézónak, régi barátnak.

Mérei Borisz élete már gyermekként sem indult éppen átlagosan, de az utóbbi évek történései minden képzeletet felülmúlnak. Borisz Nagybecskereken született 1980-ban, édesapja szerb, édesanyja magyar származású. Korai gyermekéveit Szabadkán töltötte, majd Budapesten fejezte be az általános iskolát és végezte el felsőfokú tanulmányait. Itt változtatta meg családja eredetileg szerb vezetéknevét Méreire.

Borisz reklámszakemberként feljutott a csúcsra, hogy aztán egy repülőgépből kiugorva ráébredjen arra: nem valószínű, hogy ez az élet értelme…

Tekintsünk vissza egy kicsit a múltba. Nagybecskereken születtél, Csantavéren és Szabadkán is éltél, majd általános iskolásként Budapestre csöppentél. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

– 1990-ben, ötödikes koromban költözött át a családom Magyarországra. A budapesti Andrássy úton éltünk, a belváros szívében. Édesapám otthon jogászként dolgozott, itt azonban egy boltot nyitottak a szüleim a II. kerületben, mert azonnali megélhetésre volt szükség. Orvos édesanyám nem sokkal később munkát kapott az OÉTI-ben (Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet). Ötödikben, félévkor érkeztem meg Szabadkáról egy pesti belvárosi iskolába. A beilleszkedés kissé nehezen ment – de ebben szerepet játszott az is, hogy nagynak éreztem a nyomást: nálunk a családban a nagypapa a szabadkai gimnázium igazgatója volt – Strőbl Aladár –, a nagymama tanárnő, a szüleim szintén értelmiségiek. Senki sem mondta azt, hogy figyelj Borisz, elindulsz, majd lesz valahogy – csillagos ötösnek kellett lennem mindenből. Sőt! A nagymama megvette nekem a Magyar helyesírási szótárat a karácsonyi szünetben és mielőtt elindultam volna az általános iskolába, betanultatta velem. Szó szerint be kellett magolnom egy 50 oldalas nyelvtani részt, ki is kérdezte.

Megérkeztem az – egyébként matek tagozatos – osztályba, vidékiesen beszéltem, de gond nélkül felkaroltak. Ma már úgy gondolom, jobban beilleszkedhettem volna, ha nem vagyok ekkora stréber… A többiek nyilván úgy látták, hogy itt van ez a gyerek, megérkezett a Vajdaságból, a tanulást iszonyú komolyan veszi és néhány hónap alatt, hatodik végére dicséretes ötös mindenből. Szóval, igazából a nehézséget az jelentette, ebbe az osztályközösségbe már nem tudtam annyira beletartozni. Hatodik után átmentem hatosztályos gimnáziumba, amit éppen akkoriban vezettek be. A Fazekasban mindenki új volt az osztályban, könnyen beilleszkedtem. Viszont addig azt hittem, hogy matek géniusz vagyok, a kemény matekos osztályban azonban rájöttem, ez nem így van. Második év végén átmentem humán tagozatra. A történelem, a magyar és a nyelvek iránt kezdtem érdeklődni.

Mérei Borisz Kínában, Pekingben, Mao elvtárssal a Tiltott Város bejárata előtt

Mérei Borisz Kínában, Pekingben, Mao elvtárssal a Tiltott Város bejárata előtt.

Hogyan viszonyultál magához Budapesthez?

– Izgalmas volt, nagy és idegen. Emlékszem, az Andrássy úti lakásban hasaltunk a húgommal a galéria padlóján és néztük az állandó forgalmat az ablakból. Furcsa volt, ahogyan a villódzó Totó-Lottó reklám is az Oktogonon. Igazából bennem kialakult egy kép, hogy ehhez az egészhez én igazodni akarok. Hogy nem vagyok elég jó, hogy vajdaságiasan beszélem a magyart, hogy nincsenek ismerőseim igazán, és nekem ide be kell illeszkednem. A tősgyökeres budapestiek valamiféle ideálnak tűntek. Ez okozott egyfajta vizsgadrukkot és félelmet bennem, idegennek éreztem őket. Akikkel sikerült – például családi ismerősökkel – találkozni, közelebbről megismerkedni, azokkal nagyon jó barátságok szövődtek, de más légkör uralkodott ott. Budapesten azért elég alacsony az „érzelmi kifejezőképesség”, csak úgy nem ölelkeznek össze, nevetnek vagy sírnak együtt az emberek. Vajdaságban sokkal szabadabban engednek utat érzéseiknek. Ez gyerekként furcsa érzéssel töltött el, de megszoktam. Hetedikes-nyolcadikos koromra magyarnak tekintettem magam. Budapesttel kapcsolatban olyan érzésekre is emlékszem, hogy nekem a város a minta, a „magasabb fejlettségi szint”, és ahhoz képest vidékiesnek éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy „én nem vagyok oké”. Most már egész másképp értelmezem az életemet… Ami erre az időszakra azért jellemző, hogy akármennyire igyekeztünk integrálódni és a családban mindenki kialakította a kis ismeretségi köreit, mindig megmaradt az az érzés, hogy mi, a család, egy nagyon szoros egység vagyunk, úgymond „mi négyen a világ ellen” (akkor az öcsém még nem született meg), a világ pedig egy veszélyes hely, miközben azért szeretnénk annak részévé válni. Ez az érzés valószínűleg nagyon sok bevándorlónál kialakul. Egy migráns lánytól hallottam, hogy azt érzi: ő nem is tartozik ide, ő csaló, „csak mások észre ne vegyék…” Később az élet több területén, a munkahelyemen is azt éreztem, hiába léptetnek elő ötször vagy imádnak az ügyfelek, mindig attól tartottam, hogy kiderül: én ehhez nem is értek! Mindig élt bennem ez a kicsit kívülálló érzés, még ha szerettem is volna a dolgok részese lenni. De ezzel nyilván nem vagyok egyedül.

Sri Lanka: "Buddhista szerzetesekkel, miután egy egész éjszakán át sikeresen másztam fel a Sri Pada-ra, amely egy fontos buddhista zarándoklat. Több, mint 5000 lépcsőfok.... Ők hetente megteszik, én örültem, hogy egyszer is túléltem!"

Srí Lanka: „Buddhista szerzetesekkel, miután egy egész éjszakányi mászás után feljutottam a Sri Pada-ra, amely egy fontos buddhista zarándoklat. Több mint 5000 lépcsőfok… Ők hetente megteszik, én örültem, hogy egyszer is túléltem!”

Korán elkezdtél külföld felé kacsintgatni…

– Az öcsém születése után, ’96 környékén a családom a Budapest közeli Etyekre költözött. Bevallom, tinédzserként ennek nemigen örültem, hiszen egy középiskolás életében ekkor indul a buli időszak. Apám borászkodni kezdett a faluban, én pedig megpályáztam egy Soros-ösztöndíjat. A célja a tapasztalatszerzés volt: eltölteni 1 évet egy kvázi elit amerikai gimnáziumban. Szuper, szigorú és drága suliba sikerült bejutnom. Számomra akkor nyílt ki a világ, a pennsylvaniai Mercersburg városában. Különböző emberekkel találkoztam, különféle vallásokkal, minden olyan újnak és hihetetlennek tűnt. A „host”, azaz a vendégül látó családom néha meglátogatott és karácsonyra is elhívtak. Megismerkedtem az amerikai életmóddal. Angolból sikerült felfejlődnöm, az iskola tanítási programja is tetszett, például a csapatmunka erősítése, az előrehaladott gondolkodás. Mire hazajöttem, kicsit már lázadóbb lettem. Itthon az évismétlést választottam a vizsgázás helyett, idősebb is voltam egy évvel a többieknél. A felsőfokú tanulmányaimat az ELTE-n angol szakon kezdtem el, de mivel a média jobban érdekelt, 1 év után a Budapest Média Intézetben is elkezdtem tanulni. Hozzátartozik mindehhez, hogy még középiskola alatt dolgozni kezdtem a TopShopnak – nyári munkaként indult. Telefonos ügyfélszolgálatosként, azaz call centeresként dolgoztam, de tetszett és utána év közben is szívesen besegítettem. Élveztem! Imponált, hogy 18 évesen van munkám, zsebpénzem és hirtelen huszonéves haverjaim lettek…

Egyenesnek tűnik az út egy komolyabb reklámügynökséghez.

– Pár év után, amikor a panaszokat kezeltem, előléptettek. Nagyon jó tapasztalatszerzés volt, amit későbbi munkám során is tudtam kamatoztatni. Fontos, hogy el tudd képzelni, ki a reklámod fogyasztója! Figyelned kell arra, hogy mire is van szüksége az embereknek és arra képes légy megoldást kínálni. A vevőszolgálatnál projektmenedzserré váltam. De már nagyon szerettem volna kipróbálni magam egy klasszikus reklámügynökségnél. Sikerült bekerülnöm egy komoly céghez a tapasztalatom miatt. Akkoriban még úgy osztályozták a reklámügynökségeket, hogy ATL (Above The Line ) – klasszikus reklámok, tévé, rádió, sajtó, illetve BTL (Bellow The Line) csapat, akik minden mással foglalkoztak, hostess promóciókkal, rendezvényszervezéssel, minden egyébbel, plusz az online felületekkel, bár akkor az még gyerekcipőben járt. A BTL csapatba kerültem, nagyon izgalmas területen kezdtem dolgozni. Fontos megismerni a fogyasztót, nagyon lényeges, hogyan szólítjuk meg. Nagy álmom vált valóra ezzel a munkával, imádtam. Nemzetközi ügynökségnél dolgoztam, az egyik legnagyobbnál Magyarországon, mely remek lehetőségekkel rendelkezett. Account executive-ként kerültem oda, ami már nem a teljesen kezdő szint – az ember egy lóti-futi, menedzseli a projekteket. A British American Tobacco (BAT) dohánygyár volt a legnagyobb ügyfelünk. Úgy kerültem oda, hogy én vagyok az, aki nem a cigivel foglalkozik. A következő 2-3 évben rengeteg dolgot csináltam, ügyfelem volt többek között a Nokia, amelynek koncertet, és a Procter and Gamble, amelynek eladási promóciókat szerveztünk, de csináltunk Sziget-megjelenéseket, hűségprogramokat is. Útközben egyre több lett a megrendelés, állandóan járni kellett prezentálni. Én lettem a csapatom vezetője, egyre nagyobb lett rajtam a nyomás, kitalálni, megvalósítani a projekteket – de óriási teret adott a kibontakozáshoz is. A kampányokkal együtt nőttem én is. Nagyon izgalmas időszak volt, rengeteget dolgoztam, sokszor éjjel-nappal és hétvégén is.

SOS adománygyűjtés: "Kolléganőmmel, Valival rendszeresen megjelenünk futóversenyeken és bátorítunk mindenkit, hogy legyen jótékony futó, fusson az SOS gyermekekért!"

SOS adománygyűjtés: „Kolléganőmmel, Valival rendszeresen megjelenünk futóversenyeken és bátorítunk mindenkit, hogy legyen jótékony futó, fusson az SOS gyermekekért!”

Majd ismét külföld felé fordítottad a tekinteted…

– Account director lettem, a csapat vezetője, stratégiákkal foglalkoztam, amit nagyon szerettem, de mindegyik fontos ügyféllel egyszerre kellett törődnöm. Egyre inkább arra vágytam, hogy egy nagy ügyfelem legyen és ebben a munkában tudjak kibontakozni. Megpályáztam 1-2 külföldi pozíciót, New Yorkba, Sydneybe, de szembesülnöm kellett azzal, hogy ezeken a helyeken olyan tapasztalatot is kérnek, ami nekem nem volt. Ugyanazon a reklámügynökségen belül pályáztam, ahol dolgoztam, mégis angol, német vagy francia emberek ellen kellett versenyeznem, és rosszul esett azt érezni, hogy egy magyarról azt gondolják, kevesebbet tud. Végül is mi Kelet-Európának számítottunk… Toporogtam egy ideig, majd mivel mástól is azt hallottam, hogy utazni főleg a BAT-csapaton belül lehet, átnyargaltam mégis a cigarettás reklámokra. S bármilyen furcsán hangzik is a mai világban, a cigarettareklám egy szakmai csúcs – úgy kell hirdetni, hogy van büdzsé rá, de nagyon kevés a lehetőség, elég célzottan kell megtervezni. Nagyon tetszett a kihívás, mi vezettük be akkoriban a Dunhill cigit Magyarországra, ami egy sikertörténet. Viszont egy idő után kezdett elegem lenni, ugyanis rengeteget dolgoztam. Nem tudtam már aludni, stresszt kezelni, a magánéletem se alakult sehogy, évek óta azt éreztem, hogy csapdában vagyok, nem voltam boldog… Azt hittem, a boldogságnak nincs más útja, mint a még több munka és még több siker, de ez a recept már nem működött… Mégsem éreztem, hogy ki lehet ebből lépni.

Kambodzsa: "Siem Reap-i vendéglátóm kisfia minden reggel feljött a szobámba köszönni, felhasználva az összes angol nyelvtudását: "Helló, háudujudúúúú?" - aztán cserébe mindig játszhatott a fényképezőmmel"

Kambodzsa: „Siem Reap-i vendéglátóm kisfia minden reggel feljött a szobámba köszönni, felhasználva az összes angol nyelvtudását: „Helló, háudujudúúúú?” – aztán cserébe mindig játszhatott a fényképezőmmel.”

Hogyan sikerült mégis?

– Akkoriban tartották az amerikai középiskolámban a 10 éves érettségi találkozót és úgy döntöttem, elmegyek a rendezvényre. Három haverral megbeszéltük, összegyűjtünk annyi pénzt, hogy elmehessünk egyúttal egy road tripre Amerikába. Kiveszek egy hónap szabadságot, autózunk majd New Yorktól a nyugati partig, érintve az érettségi találkozót. Lelkes voltam, de a többiek mind lemondták a dolgot… Nagyot csalódtam. 2009 elején jártunk és éreztem, valami mégis történni fog az életemben, valami változóban van. Döntöttem. Úgy éreztem, én erre képes vagyok és egyedül elmentem az amerikai útra. Nagyon érdekes, hogy még mielőtt beállítottam volna a gépemen az „Out of office”-t, vagyis, hogy nem vagyok elérhető, 1 hónapig nem dolgozom, kaptam egy e-mailt a Dubaiba szóló munkalehetőségről. Account manageri pozíció, egy szinttel az akkori pozícióm alatt, de úgy voltam vele, nekem ez jó lesz. Megpályáztam, bár nem is foglalkoztatott akkor annyira a dolog. Már Amerikában, New Yorkban ért az első állásinterjú. Egy templomba húzódtam be, ott zajlott le az első körös telefonos interjúm… A következő kört egy vidéki buszpályaudvaron beszéltem végig, hajnali 4-kor, mert az interjúztatók összekeverték az időzónákat. Akkortájt több ezer kilométert buszoztam, végig a keleti parton, aztán keresztben át, Kaliforniáig. Előfordult, hogy 36 órákat ültem egy buszon. Hostelekben laktam, couchsurfingeltem vagy az óceán partján aludtam… Nagyon sok embert megismertem, határtalan szabadságérzet töltött el – és még mielőtt hazaértem, volt egy aláírt szerződésem Dubaiba.

Egy teljesen más világba csöppenhettél Dubaiban…

– Három és fél évet töltöttem ott, 2009-től 2012 végéig. Dubai mint város, engem nem vonzott – olyan képem volt róla, hogy ez egy mű hely, mindenki bevásárlóközpontokba jár. De az ajánlat eredetileg úgy szólt, hogy a régiónak két Közel-Kelet és Afrika (AME) központja van: Dubai és Dél-Afrika, és hogy hamarosan Cape Townba lehet majd költözni. Afrika engem nagyon érdekelt! Dubaiba érve viszont megtudtam, hogy azt a projektet elnapolták és maradni fogok. Végül mégsem bántam, mert megszerettem a várost. Regionális pozícióba kerültem ott, kampányokat fejlesztettünk, olyat kellett kidolgozni, amit az adott országok adaptálni tudnak. Nagyon érdekes, izgalmas, speciális régióról volt szó, ez nem olyan, minthogy egy kampányt eladunk Magyarországra, Szlovákiába és Csehországba. Hasonlítsuk össze Dél-Afrikát, Egyiptomot, Szaúd-Arábiát, Iránt vagy Libanont… Nagyon sokszínű régió ez. Egyes piacokért én feleltem közvetlenül: Törökország, egy ideig Szaúd-Arábia, Libanon, majd Irán, szintén egy rövidebb ideig. A piacokat meg kellett ismernem, bele kellett „másznom” az adott ország, kultúra mélyébe, gondolkodásába és olyan kampányt fejleszteni, ami nekik releváns, segíteni őket abban, hogy sikerrel adaptálják. Így sem sikerült eljutnom mindenhová, Szaúd-Arábiába például igen nehéz bejutni, nagyon védik magukat.

Milyennek találtad az életet Dubaiban?

– Az élet nagyon kényelmes és kellemes abban a városban. De unalmasnak is tűnt kicsit számomra. Dubai egy ENSZ-mintaváros, a lakosság 90 százaléka nem odavalósi, indiai, pakisztáni, fülöp-szigeteki, van bőven az összes környékbeli ország lakóiból és oroszokból, nyugatiakból, amerikaiakból és európaiakból is. Egy nagy mix az egész. Vannak európaibb és ázsiaibb részei. Sivatagi pont, de nem érezni azt, hogy egy nagy kulturális bölcső. Muzulmán ország, tehát a valláshoz valamelyest igazodni kell, de lehetett nagyon nyugatias módon élni, amellett, hogy szinte minden kultúrát megismertem, ami létezik. Ezt imádtam. Színes baráti körrel rendelkeztem, élveztem a helyi szokásokat. A tradicionális épületeket érdekes látni, egyébként meg plázák vannak és mozik. A nyár maga a pokol – 95 százalékos páratartalom és 50 fok. Légkondicionált a buszmegálló, a járatok, ez elég depresszív állapotot okoz 3 hónapon keresztül. Ami engem egy ideig motiválni tudott, az az, hogy milyen színvonalon lehetett élni, tudtam spórolni, a tengerparton éltem, a lakásom is a tengerpartra nézett. Dubai a térkép alapján a világ közepe. Nagyon jó volt, hogy az egész Közel-Kelet megközelíthető, fapados légitársaságokkal Nepáltól Srí-Lankáig el lehetett jutni bárhova, vagy Kenyáig, Tanzániáig, ha nyugatra indulok. Minden 2-3 hónapban kivettem legalább egy hosszú hétvégét és elmentem Iránba, Kenyába, Tanzániába szafarira, Nepálba Himaláját mászni, Libanonban buliztunk az ismerősökkel, ha kifáradtam, hétvégére elmentem Srí Lankára csak pihenni a pálmafák alatt. Akkor már nagyon úgy éreztem, hogy van önbizalmam, hogy itt valóban „belecsaptam a lecsóba…” De egy bevándorló voltam. Nulláról építettem fel mindent. Összeismerkedtem egy magyarral, akivel tartottam a kapcsolatot, viszont lényegében egyedül voltam. Tudtam magamról, hogy nyitott és bátor vagyok, de mi van, ha holnap kórházba kerülök? Azért jó érzés, ha van valaki, aki ott ül az ágyad mellett… Nagyon sok ilyen ember él ott, Dubainak ez az egyik hátránya. Tranzitország, mindenki pár évre megy oda megszedni magát, minden hónapban tartottunk búcsúbulit. Nem fektetnek be annyira az emberek a kapcsolatok mélységébe, amikor tudják, hogy 2 évig vannak a városban. Mondjuk, nekem lettek ott is jó barátaim, akikkel máig tartom a kapcsolatot.

Omán: "Gyakran jártunk a dubai-i társasággal kempingzni a sivatagba, vagy kirándulni Omán hegyeibe. Itt két legjobb barátommal, Sam-mel és Obay-jel vagyok látható."

Omán: „Gyakran jártunk a dubai társasággal kempingezni a sivatagba, vagy kirándulni Omán hegyeibe. Itt két legjobb barátommal, Sammel és Obayjel vagyok látható.”

Miért hagytad ott végül is Dubait?

– Egy idő után elegem lett. Dubaiban a Kelet találkozik a Nyugattal… Az, ahogy a világ működik, hogy gyakorlatilag a nyugatiak kihasználják a Keletet, Ázsiát, az olcsóbb munkaerőt, ott nagyon látványosan jelen volt. Itt találkozott egymással a keleti munkaerő – a szerencsétlen indiai munkások, akiket repülővel hoznak, munkatáborban élnek szörnyen rossz körülmények között, 3 négyzetméterenként van egy nepáli takarító, aki filléreket keres és akit nem engednek be a plázába – és a többiek, akik úgy élnek, mint a királyok. Efelett az ember egy ideig szemet huny. Beleszokik. De engem továbbra is idegesített, hogy nyugati emberek, angolok, oroszok pár év alatt mennyire „elállatiasodnak” és mennyire elfogadhatóvá válik számukra, hogy a nepáli bejárónőjüket bezárják, hogy ne tudjon elmenni a barátnőjével beszélgetni… Ezt én már nem bírtam. Megkaptam másoktól, hogy így működik a világ, csak Dubaiban mindez az ember orra előtt zajlik… Ott megkapsz egy munkát, de az útleveled alapján kapod meg hozzá a fizetést. Ugyanarra a munkára egész más összeget fizetnek, ha te mondjuk pakisztáni vagy amerikai vagy. Ez a dolog személyes oldala. De a munkából is nagyon sok lett. Időközben váltottam, korábban a Grey (ma már Geometry Global) reklámügynökségnek dolgoztam, az új pedig a Leo Burnett volt, amelyhez egyébként a Marlboro reklámok neve fűződik. Nagy kihívásnak számított, hogy akkor kaptuk meg Pakisztánt is mint országot, ami Dubaiból is egy óra repülővel. Nem Közel-Kelet, inkább Ázsia. Feladatként kaptam az igények felmérését és a csapat felépítését, amely ezeket teljesíteni tudja. Dehát Pakisztánban az amerikai imidzset nem lehet úgy eladni, mint másutt, voltak ismertségi problémák is, egész más piac ez. El kellett kezdenem oda járni. Karacsi, az ügyfél központja, folyamatosan a világ 10 legveszélyesebb városának a toplistáján szerepelt… Mielőtt kimentem volna, mindig engedélyt kellett erre kérnem a központunkból a jelenlegi helyzet alapján, hogy most épp mennyire veszélyes. Előfordult, hogy történt valami nyugaton, erre Karacsiban elkezdték robbantgatni a mozikat.

Megérkeztem a Karacsi reptérre, kaptam egy szabályzatot annak a személynek a fotójáva, aki engem üdvözölni fog. Megszabták, hogy nem szabad feltűnőnek lennem, elmondani, hogy kinek dolgozom… Az illető rögtön bemutatkozott, átsuhantunk a reptéren, belenyomtak egy autóba, ahol fegyveres őrök vártak és ültek mellettem, onnantól egy konvojban mentünk, a piros lámpánál se álltunk meg és bevittek minket a védett irodába. A villákat is vigyázták, ahol aludtunk. A preferált szállodának két fala volt, robbantás esetére. Sokszor bombáztak a környékben, de szerencsére nem történt velem soha semmi baj. Karacsi egy 10 milliós város, amely gyakorlatilag polgárháborúban van, ez hol begyűrűzik a városba, hol nem. Az ügyfeleim durva történeteket meséltek. Volt olyan a személyes ismeretségi körükben, akit lelőttek.

Velem megtörtént, hogy – mivel meg kellett ismernem a helyi fogyasztókat, a vidéki dohánykereskedőket Pakisztánban –, kivittek konvojban pár kollégámmal vidékre. Kiszálltam a kocsiból, a helyiek mindenfelől fotóztak, amerre csak mentem – látványosságnak számítottam. Odamentünk egy kereskedőhöz és érdeklődtem, milyen cigiket szeretnek a helyiek, kicsit beszélgettünk, majd egyszer csak valaki megtapogatta a vállam és közölte: „mennünk kell!”. Azt vettem észre, hogy a stand körül hiába állt a négy biztonsági őr, kék uniformisban és Kalasnyikovval a kezében, egy több száz emberes tömeg kezdett gyűlni körénk, és nagyon furcsán néztek. A biztonságiak pedig azt mondták, ez már túl nagy tömeg ahhoz, hogy ne legyen gond, ha valami történik. Benyomtak az autóba és azonnal vittek tovább. Sokszor kellett elmennem Karacsiba, de érdekes módon számomra megvolt ennek a pozitív izgalma, én ezt élveztem…

Sajnos, elmeséltem a szüleimnek is és rájöttem, hogy ők ezt egyáltalán nem tartják viccesnek. Onnantól kezdve ilyen esetekben 3 percenként kellett sms-t írnom, hogy minden rendben van velem…

Voltak azért nagyon szép élményeim is, csodálatos emberek a pakisztániak. Sikerült egyszer egy piacra is kiszabadulnom, az őrök a bejáratnál vártak. Vettem szőnyegeket, textíliákat, csodálatos kézműves dolgokat. Annyira gazdag az a kultúra és rettentően szomorú, hogy az emberek egymás ellen fordulnak. Nagyon kedves pakisztáni kollégáim is lettek, akikkel továbbra is tartom a kapcsolatot.

Érdekesség, hogy a menedzsmentben a vezetőnk egy ’56-ban Svájcba kivándorolt magyar család tagja volt, és tartotta a hagyományokat, csak magyar bort volt hajlandó inni. Ismert a szakmában magyarokat,  akik közül egyet áthozott a céghez és sor került olyan munkamegbeszélésekre, hogy mi hárman, magyarok, Karacsiban ültünk egy étteremben és magyar vörösbort ittunk…

A pakisztáni projekt másfél évig tartott, akkor kezdtem érzékelni az újabb kiégést. Nem mentek olyan egyszerűen a dolgok, egyre inkább meg kellett küzdeni mindenért és ebbe belefáradtam. Az kezdett el foglalkoztatni: valóban ennyi az élet? Ennyi az életem értelme, hogy ezeket a kampányokat csinálom? Rájöttem, hogy nem. Rámegy a testi-lelki egészségem és ennél sokkal több van bennem. Jobbat akarok csinálni, de még nem tudtam, hogy mit…

Csak ott motoszkált bennem a gondolat, hogy én addigra már sokszor váltottam, spóroltam pénzt, utazgattam, közben Európában elindult a gazdasági válság és szinte szégyelltem azt mondani, hogy én így nem vagyok boldog, miközben voltak sokan, akik örültek volna bármilyen munkának. Ezt mondani ilyen helyzetben luxus. Megvan mindenem, és nem érzem jól magam – ráadásul lelkifurdalásom van, amiért így van.

Pakisztán: "A vidéki "piaclátogatáson" - pár perccel azelőtt, hogy összejött egy komolyabb tömeg körülöttünk..."

Pakisztán: „A vidéki piaclátogatáson – pár perccel azelőtt, hogy összejött egy komolyabb tömeg körülöttünk…”

Valamiért mégis hoztál egy meghökkentő döntést…

– Az „ismeretlenbe való ugrás” meglehetősen szimbolikus módon zajlott, ugyanis éppen egy repülőből történt. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy váltanom kell. Dubaiban tandemugráshoz készülődtünk néhány haverommal. Akkor is épp egy megbeszélésről jöttem, le se esett sokáig, hogy én most tényleg ki fogok ugrani egy repülőből! Már kinyitották az ajtót, megcsapott a jéghideg szél, amikor teljesen ledöbbentem és bepánikoltam. A tandemoktató, aki rá volt kötve a hátamra, megérezte, hogy baj van és azt mondta: az életben nem lehet mindig nálad a gyeplő, nem lehet, hogy folyton te tartod a kontrollt. El kell magad engedni és bízni a sorsban, hogy minden rendben lesz!

Annyira abszurd volt az egész… Nekem annyit kellett tennem, hogy elhiggyem neki, ő majd levisz a földre. Életemben először megtettem, hogy elengedtem a kontrollt… Hihetetlen élményként maradt meg. Akkor éreztem úgy, hogy valóban el kell tudni engedni és én úgy fogok Dubaiban felmondani, hogy nem lesz már egy következő munkám. Hagyok magamnak időt. Elkezdtem spórolni és pár hónapot még dolgoztam, mindent leadtam, a lakást visszaadtam. Még összegyűjtöttem annyit, hogy legyen elég pénzem a következő évet Ázsiában tölteni egy hátizsákkal…

Dubai: "Az a bizonyos ugrás... hátamon a tandemoktató, akitől nagy bölcsességet kaptam, alattam a híres dubai-i Pálma-sziget, mögötte a Világ- szigetcsoport"

Dubai: „Az a bizonyos ugrás… hátamon a tandemoktató, akitől nagy bölcsességet kaptam, alattam a híres dubai Pálma-sziget, mögöttem a Világ- szigetcsoport.”

Egy egész évet töltöttél Ázsiában? Hogyan és merre utaztál?

– Az egész 2013-as évben egyedül, hátizsákkal barangoltam Ázsiában. Budapest–Thaiföld retúr repülőjegyet vettem. Bangkokba érkeztem meg. Az első pár hónapot úgy töltöttem, mint egy átlagos turista, volt egy listám, mit szeretnék megnézni. Aztán elmentem például meditációs iskolába, ahol buddhista szerzetesektől tanultam és ahol 10 nap némaságot fogadtam. Akkor kezdett érdekelni a meditáció. Egész addig nem tudtam letenni azt a törtetést és gyorsaságot, amit magammal hoztam az „előző életemből”. Ez segített lelassulni… Onnantól kezdve egy hónapot töltöttem egy-egy országban: Thaiföldön, egy-egy szigeten, Malajziában, Szingapúrban, Borneóban. Végigjártam a dzsungeleket, zarándokokkal tartottam… Mindenhol ismerkedtem, Tajvanra például úgy mentem, hogy – mivel akkoriban már jógáztam és meditáltam rendszeresen – elhatároztam, hogy tai chi-t akarok ott tanulni. Végül ebből nem lett semmi, de körbejártam az országot. Akkor már 6 hónapja voltam ott. Minimál összegből éltem, de még nem álltam készen arra, hogy visszalépjek az „életbe”. Tajvanból Hongkongba mentem, majd Kínában töltöttem egy hónapot. Csináltam egy kört az országban, vonatoztam, na, az hihetetlenül lefárasztott… Onnan mentem Japánba, ahol megtapasztaltam a szuperszervezettséget, majd átutaztam Indonéziába és Balin töltöttem jó sok időt, részt vettem egy komodói sárkánytúrán, olyan törzseket látogattam meg, akik a ’80-as években még levágták egymás fejét és kunyhókban élnek. Néha azért szükségem volt egy kis állandóságra. Bangkokban például egyszer 3 napot töltöttem el a szállásomon és lecsót főztem. Máskor napokig pihentem Hong Kongban ismerőseimnél, és élveztem, hogy valahol „otthon vagyok”.

Hogyan jutottál mindig tovább, mindig akadt valaki, aki „továbblendített”?

– Amikor megérkeztem valahova, általában utánanéztem, mit lehetne megnézni, elkezdtem csacsogni, mivel egyedül voltam, rá is kényszerültem. Az ismeretségeim 1-2 napig tartottak. Sodortattam magam. Utoljára Burmában jártam, mely 10 éve még el volt zárva a turisták elől. Egész más világ, készpénz kellett mindenhová, mert bankkártyát nem használtak. Azt hiszem, Ázsia megtanított bízni az útban: elfogadni azt, ahova idáig hozott és bátorsággal megtenni a következő lépéseket – bízva abban, hogy továbbra is jó helyekre fog elvinni. Ez nemcsak a hátizsákozásra igaz, hanem az egész életemre…

Végül Burmából mentem vissza Bangkokba és onnan haza, Budapestre. Így összesen 10 hónapot utazgattam.

Bangkok: "Egyik bangkoki látogatásom alatt ez a két fülöp-szigeteki srác volt a couchsurfing vendéglátóm. Együtt ünnepeltük a kínai újévet"

Bangkok: „Egyik bangkoki látogatásom alatt ez a két fülöp-szigeteki srác volt a couchsurfing-vendéglátóm. Együtt ünnepeltük a kínai újévet.”

Az eddigiekkel ellentétben nem volt munkád.

– Végigéltem a kiégéssel járó utat. Felmerült bennem, hogy angoltanár leszek, hostelt nyitok, nem tudtam valóban, mit kezdhetnék az életemmel, mert engem valóban a kommunikáció érdekel, abban vagyok otthon, de reklámmal nem akartam többet foglalkozni. Egy jógaóra közben jött a „megvilágosodás”, hogy imádom a kommunikációt és a stratégiák kidolgozását, ez önmagában nem rossz. Csak nem mobiltelefont vagy mosóport kell reklámozni. Nem olyan szférában kell ezt csinálni, ahol az emberek a saját érdekeiket nézik – nonprofit szervezetre van szükség. Több helyre is jelentkeztem és kikristályosodott bennem, hogy a gyermekvédelem az, amivel szeretnék foglalkozni.

Ebben egyébként nagy motivációt jelentett egyik ázsiai élményem is. Kambodzsában történt, hogy sétáltam este. Ott az utcákon nincs kellő világítás, sötétek, koszosak, sok a szemét. Megláttam két, 6-7 éves gyereket, akik egy sarkon feküdtek összebújva, az volt az alvóhelyük. Lehet annál félelmetesebb egy ekkora gyerek számára, mint egyedül lenni a sötétben, az utcán…? Azon gondolkodtam, hogy ha odalépnék hozzájuk, azzal még ártanék is, mert megijednének – eleve amiatt, hogy fehér ember vagyok –, és nem az az igazi segítség, ha adok nekik 3 dollárt. Ezeket a gyerekeket meg kell menteni.

Ettől kezdve belül tudtam, hogy a gyerekeken szeretnék segíteni. Itthon tehát az Unicefhez hasonló szervezetek kezdtek érdekelni, de meg voltam győződve, hogy külföldön fogok továbbra is dolgozni. Kambodzsai, kazahsztáni és afrikai munkákra is jelentkeztem. Közben elkezdtem ismerkedni megint itthon, összejártam a régi barátokkal. Jött egy csábító lehetőség, ami majdnem visszarántott a reklám világába – de akkor anyukám azt mondta: nem, Borisz, eldöntötted, te nem ezt akarod, akkor most tarts ki. Nagyon furcsa érzés volt számomra, hogy nincs munkám és sokat számított, hogy van, aki megért és támogat a pályamódosításomban.

Az más, hogy egy évig nem dolgoztam Ázsiában, „csöveztem” és blogot írtam… de akkor ezt az időt erre szántam. Végül édesanyámnak igaza lett, a türelem meghozta a gyümölcsét. Hamar rátaláltam az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványára (röviden SOS Gyermekfalvak), januárban kezdtem munkát keresni és márciusban meg is lett.

Mérei Borisz az SOS szervezetbeli kolléganőkkel:"Hajnival és Kittivel a családmegerősítő programok fontosságára hívtuk fel a figyelmet"

Mérei Borisz az SOS szervezetbeli kolléganőkkel: „Hajnival és Kittivel a családmegerősítő programok fontosságára hívtuk fel a figyelmet.”

Egészen más területen dolgozol most, mint eddig – milyen érzés?

– A nemzetközi SOS szervezet a világ 133 országában van jelen, mindenhol gyermekeknek segít, de persze egészen mások a problémák Afrikában, Indiában vagy éppen Közép-Európában. Magyarországon leginkább az a jellemző, hogy veszélyeztetés vagy bántalmazás miatt kerülnek a gyerekek kiemelésre a vér szerinti családjukból. Mi abban hiszünk, hogy minden gyermek megérdemli, hogy családias környezetben és biztonságban nőhessen fel. Azok a kiszolgáltatott gyerekek, akik hozzánk kerülnek, bekerülnek a gyermekfaluba a testvéreikkel együtt és ott családi környezetet, SOS anyukát és apukát biztosítunk nekik. Csodálatos egyébként… Imádok lejárni a falvakba, találkozni a gyerekekkel! Adománygyűjtő vagyok, gyakorlatilag marketinges, direkt marketinggel, online marketinggel foglalkozom, kampányokat szervezek – például az egy százalékos segítő kampányt, amellyel arra hívjuk fel a figyelmet, hogy milyen fontos az 1% felajánlással is segíteni a szervezet munkáját és ezáltal segíteni a gyermekeket. Úgy érzem, remekül tudtam adaptálni a korábbi, reklámügynökséges tapasztalataimat az új területre. Csak most végre a jó ügy érdekében csinálom ezt. Amikor lemegyek a gyermekfalukba és körülzsongnak a gyerekek, akkor érzem igazán, hogy ennek értelme van. Budapesten van a koordinációs irodánk, a gyermekfaluk pedig Battonyán, Kecskeméten, Kőszegen. Óriási kihívás ez számomra. De úgy érzem, hogy hirtelen mindennek van célja, amit csinálok, sőt, sokszor azon gondolkodom, miért vártam éveket erre. Miért nem ismertem fel előbb, hogy mit kell tennem, hogy kiszakadjak abból a tulajdonképpen kegyetlen világból, amely csak kizsigerelni akar? Annyiszor fel akartam mondani, amikor idegileg kikészültem, de mindig közbejött valami… Mindig jött valami, amit nem lehetett otthagyni, vagy éppen előléptettek. Mostanra látom, nekem végig kellett ezt járnom, hogy megtanuljam mindazt, amit most egy jó ügy érdekében tudok használni.

Kenya: "Éveken keresztül támogattam egy kisfiú tanulmányait Nairobi egyik nyomornegyedében. Egyik afrikai utam során sikerült meglátogatnom az iskolájukat - felejthetetlen élmény volt!"

Kenya: „Éveken keresztül támogattam egy kisfiú tanulmányait Nairobi egyik nyomornegyedében. Egyik afrikai utam során sikerült meglátogatnom az iskolájukat – felejthetetlen élmény volt!”

Mik a további terveid?

– Úgy érzem, hogy most a helyemen vagyok. Azt nem mondom, hogy soha többet nem fogok külföldre menni dolgozni, mert „az út hív”, ezt érzem. De annyit utaztam, hogy egy jó időre elég volt. Egyébként hátizsákból élni egy évig sem olyan felemelő. Újra kellett építenem Budapesten az életem. Ott van a család, ismét tudok találkozni a barátokkal. Sok minden megváltozott, ők is. Nekem módosult az érdeklődési köröm. Jógázom, meditálok és vegetáriánus lettem, mellette elkezdtem önismerettel foglalkozni, pszichológiát tanulni. A munkahelyen most is nagy a nyomás, de beleférnek a kedvtelések, a magánélet is, megvan az egyensúly. Szóval most még nem érzem, hogy szívesen mászkálnék, de azt el tudom képzelni, hogy az SOS szervezeten belül pár év múlva egy afrikai országba vagy Indiába menjek egy időre segíteni. Sőt, valószínűleg a hátizsákozást is kipróbálnám újra néhány év múlva, ha kiveszek egy hosszabb szabadságot… De most itt vagyok, és itt most nagyon jó.

Mérei Borisz blogjának címe: myasia2013.tumblr.com

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!