Nevet cserél, aki hazát cserél

„Harminchárom nevem volt,
nem szeretik a Rock and Rollt.”
(Európa Kiadó)

Felmerülhet a kérdés – azonnal hozzáteszem, jogosan –, hogy ugyan honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy a nevekről értekezzek, miközben a világon számos millió, az enyémnél jóval komolyabb szöveg született ebben a témában. A nevek, mondhatni, lejátszott meccs: mind nyelvészetileg, mind számmisztikailag. Magam csak itt, a pálya szélén sertepertélek, mert hát kedvemre való a sertepertélés. Aztán meg ki tudja. Vannak olyan igazi meccsek, amelyek nem is a pályán játszódnak.

.

.

Abban egyetérthetünk, azt hiszem, hogy a név a személyiségünk fontos része. Valamelyest a név hatására (is) vagyunk azok, akik tulajdonképpen vagyunk. És mindez érvényes jövő időben is – emlékezzünk csak a latin közmondásra: nomen est omen. Az ember eleve egy kicsit a névben is létezik, mintha csak a név új dimenziókat biztosítana az ember számára a „terjeszkedéshez”. Egy névbe is bele kell nőni, sőt, ha úgy vesszük, egy név kinőhető, érzi az ember, hogy szorít. És a valódi tragédia az, hogy nem, vagy csak nehezen vethető le ilyen esetekben. Máskor meg kellemetlenül lötyög rajtunk, akár a viseltes ruha.

Nem tudom, elgondolkodott-e már azon a kedves Olvasó, hogy talán Shakespeare Rómeó és Júliájának is az egyik legerősebb mondata, ugyanakkor Júlia legmegdöbbentőbb kérése Rómeótól épp az erkélyjelenetnél hangzik el: „… dobd el neved!” Hiszen a nevünk elhajítása annak az elutasítása, ami mi magunk vagyunk. Na jó, szerelmi vonalon ez még talán működhet is…

Az erkélyjelenet Franco Zeffirelli 1968-as Rómeó és Júliájából

Az erkélyjelenet Franco Zeffirelli 1968-as Rómeó és Júliájából

Ám nem feltétlenül szükséges irodalmi példákat hoznunk. Elég, ha nyitott szemmel járunk a világban, és egy kicsit jobban megfigyeljük azt, hogyan viszonyulnak az emberek a saját nevükhöz. Kedves Zsuzsa… – kezdődhet így például egy mondat, amire a megszólított üvöltésben tör ki: Engem Zsuzsinak becéznek, igazán tudhatnád! Nem egyszer kérdezték már tőlem is: Hogyan szólíthatlak: Károlynak, Karcsinak, Karesznek? Bárhogy, mondtam én erre. Mire a másik rám néz tanácstalanul: Na jó, de mi az, amit rühellsz? Hogy ne szólítsalak? Mondjuk Bélának ne, válaszoltam. A viccet félretéve, emberi kapcsolatok múlnak azon, hogyan szólítjuk meg a másikat, mert egy hibás megszólítással valójában – indirekt módon – megkérdőjelezzük a másik ember létét.
Jómagam sokáig csak használtam a nevem, anélkül, hogy tudtam volna, mit is jelent. Akkor lettem először kíváncsi vezetéknevem eredetére, amikor egy általános iskolai osztálytársam édesanyja azt mondta, helytelenül írom a nevem. Olyan név nincs, hogy Barlog, mondta. Meg azt is, hogy valószínűleg valamelyik ősöm nem tudta helyesen leírni a családnevünket, és ennek a hibának tudható be, hogy nemzedékek óta barlogozunk. A valódi nevünk sokkal inkább: Balogh. Mondanom sem kell, rendkívül bosszantott, hogy a „hibát” az őseim írástudatlanságával magyarázta. Az meg külön zavart, hogy innentől kezdve mindig Baloghnak szólított. Hiába bújtam az egyetlen a környezetemben fellelhető Régi magyar családnevek szótárát, nem találtam benne a Barlogot. A Balogh meg… persze, ott volt.

Csak jóval később fedeztem föl magamnak a Füredtől alig tizennégy kilométerre fekvő, Veszprém megyei települést, Barnagot, melynek neve, akárcsak családomé, etimológiailag a szláv barlang szóval függ össze. Ezt az összefüggést a Barnag településtörténetében olvasottak tovább erősítették: „A falu területe a 11. századtól lakott volt. A település első írásos említése 1082-ből való, nevét akkor Villa Barlog alakban jegyezték föl, 1233-ban Barlag/Barloc formában volt olvasható.”

Barnag címere

Barnag címere

Miután sikerült bizonyítékot szereznem arra, hogy családnevem igenis létezik (!), azt hittem, legalább a nevemmel többé nem lehet baj. Mi tagadás, a családnevemmel nincs is – azon túl, hogy mindenhol minimum háromszor le kell betűznöm, ha kérdik, hogy hívnak. Ám itt van még ez a Károly, mely néha mázsás súlyként nehezedik a nyakamba, főleg mióta átestem azon a bizonyos ország- és kultúraváltáson, amelyről az utóbbi időben egyre sűrűbben kérdezgetnek. Ennek az országváltásnak, hazacserének (Nevet kell cserélnie annak, ki hazát cserél!) köszönhetően váltam hivatalosan Karoljjá, és minden valószínűség szerint hülyévé – azok szemében, akik sohasem mulasztják el közölni velem, hogy elírták a nevem a bankkártyámon vagy a lakcímkártyámon, adókártyámon, TAJ kártyámon, és a kártyák állapotából, valamint kiállításuk dátumából ítélve, nekem évek hosszú sora sem volt elegendő, hogy erre rájöjjek.

karolj

Máskor egész flottul feltalálom magam. Pár évvel korábban, amikor még hosszú sörényem volt, többször sikerült elsütnöm azt a poént, hogy indián vagyok, és hogy a nevem – Barlog Karolj – az oneida indián törzs nyelvén azt jelenti: a mélyvörös Nap ujja megérinti a Nagy Vizet; hevenyészett fordításban. Hitték is, nem is.

Még hosszú sörénnyel, a Péterváradi Várban

Még „hosszú sörénnyel”, a Péterváradi Várban

Aggodalomra tehát nincs ok – tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Hogy akkor mégis miért kell megírnom ezt a szöveget? Talán azért, mert a megírás előtt kicsivel egy aprócska homokszem került ebbe a precíz gépezetbe, mely homokszem csak így, a betűkkel, mondatokkal távozhat el onnan, akár a szemből könny által. (Már-már annyira rossz ez a mondat, hogy idekívánkozik: Ezek a betűk az én könnyeim. Ah!)
Semmi sem történt másképp tegnapelőtt délután, mint akármelyik másik alkalommal. Két Hajnóczy-könyvet adtam épp fel a postán, amikor kiderült, hogy nincs nálam elegendő készpénz a feladáshoz. Hát előkaptam bankkártyámat, hogy azzal fizessek. Ahogy a postáskisasszony lehúzta a kártyát a terminálon, mit ad isten, észreveszi azt az ezüstösen csillogó Karoljt, amit oly sokszor észrevettek már mások is. Elírták a nevét, mondta mindjárt. Mire én, hogy dehogy, jó az úgy. Ám amikor a pénzfelvételről szóló bizonylatot írom alá, ismét rám szól: De ha a kártyán az áll, hogy Karolj, akkor nem fogadhatom el magától a bizonylatot ezzel az aláírással! Hölgyem, kérem, nekem ez az aláírásom, válaszolom erre. És ahogy ezt kimondtam, hirtelen bevillant egy emlékkép, amint nyolcadikos koromban, otthon a konyhában gyakorolom az aláírásomat. Nagyjából azóta ilyen, talán csak igazán kis mértékben változott. És akkor mi van ezzel a Karoljjal? – kérdezte a postáskisasszony.

barlog 10Valóban, mi van vele? – tettem fel ekkor magamnak is a kérdést. És ami ennél is fontosabb: mi van velem? Velem – aki ezt a nevet, ebben az országban, kénytelen vagyok viselni… És mi van azzal az emberrel, ott a határ túloldalán, aki ugyancsak én vagyok, azzal a különbséggel, hogy ott Károlynak hívnak? (Bármilyen furcsának tűnik ez…) Ha pedig elfogadjuk azt, hogy a nevem Karolj – mert minden itteni hivatalos dokumentum szerint így van –, akkor mindaz a tartalom, amellyel az elmúlt több mint huszonnyolc évben igyekeztem feltölteni ezt a (nem egyszer problémás) hangsort, Barlog Károly (csak most veszem észre, mikor már vagy ötödszörre írom le, hogy a helyesírás-ellenőrző is aláhúzza a Barlogot, mint ismeretlent), tulajdonképpen nincs is. Jobban mondva nem hozzám tartozik. Hanem ahhoz a másik valakihez, ott a határ túloldalán, aki szintén: én vagyok. És talán épp oly tanácstalan most az a másik is, amilyen tanácstalan én, Barlog Karolj vagyok, itt az Amerikai úti posta 7-es ablakánál.

Még Barlog Károlyként olvassa fel versét a Szabadkáról Szeged és Barlog Karolj felé robogó szerelvényen az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon

Még Barlog Károlyként olvassa fel versét a Szabadkáról Szeged és Barlog Karolj felé robogó szerelvényen az V. Kultúrcsempész Sínbusz Fesztiválon

Ettől persze a világ nem fordul ki a négy sarkából – ezt mintegy bizonyítandó, ma délután a Hajnóczy-kötetek is megérkeztek a tisztelt címzetthez. Pedánsan becsomagolva; a bal felső sarokban a feladó pontos – vagy pontatlan – megjelölésével. Én pedig úgy hagyom itt ezt a szöveget, kedves Olvasó, ahogyan ama mesebeli betemetett gödröt, melyet az ember fia azért ás, hogy belekiálthassa bánatát.

Ölel: Barlog K.

 Ha tetszett a cikk, támogasd a Press Szót, hogy sok hasonlót írhassunk! Kis segítség is nagy segítség! Kattints a képre a részletekért!

The following two tabs change content below.
Barlog Károly
Barlog Károly (Zenta, Jugoszlávia, 1986) balatonendrédi író. Tizenkét éves kora óta él-hal a punkzenéért. Prózáit, kritikáit és műfordításait a következő folyóiratok közölték: Híd, Tiszatáj, Hévíz, EX Symposion, Symposion, Irodalmi Szemle, Vár Ucca Műhely, Forrás, Tempevölgy, Szkholion, prae.hu, kulter.hu, Sikoly. Cikkei, zenekritikái a Képes Ifjúságban, a Rockbook internetes magazinban, a prae.hu művészeti portálon és a Press Szón jelennek meg.
Barlog Károly

Legutóbbi írásai: Barlog Károly (összes)