Vannak olyan programok az ember életében, amiket különös izgalommal vár, többször elképzeli, hogy milyen lesz, kikkel találkozik majd, hogyan fogja magát érezni. Aztán, amikor eljön a várva várt nap, az esemény sokszor összerogy az elvárások súlya alatt. Szerencsére nem ez történt június 21-én az A38-on. A közel 14 éve tartó Balkán Party-sorozat most akkora ex-jugoszláv legendát hozott, hogy abba még a hajó is beleremegett. Željko Bebek az idén 40 éve alakult Bijelo dugme (Fehér Gomb) rockzenekar első énekeseként robbant be, és kicsit érthetetlen módon még az együttes korai időszakából származó számok is mind a mai napig frissen, velőig hatolóan szólnak, nem tette őket demodévá a lemezekre rakódott por.
Talán életemben nem érkeztem ilyen pontosan buliba, mint ezen a szombaton. Már este 8-ra odarajzoltam magam, hogy az első programponttól kezdve részese legyek az eseményeknek. Lehet, hogy azért, mert pont Szentiván éjjelére, a csillagászati nyár kezdetére esett a buli, de valami határozottan motoszkált a levegőben. Simon Vilmos, a party-sorozat szervezője is megjegyezte köszöntőjében, hogy ennyien még sohasem gyűltek össze a koncert előtti filmvetítésre. Magyarországi premiere előtt nézhettük meg az év déli vígjátékát, a horvát-szerb koprodukcióban készült Pap gyermekeit (Svećenikova djeca), Karlovy Vary egyik közönségkedvencét. A filmnyelvi újításokkal is kacérkodó alkotást mégsem néztem végig, kizavart az előttem álló interjú izgalma. Mint kiderült, elhamarkodott lépés volt, mert az énekes a bevett gyakorlattal szemben, kellemes meglepetésként a koncert után nyilatkozott. Így még belefért egy-két fröccs, és a felszabadult tánc a hajó gyomrában.
Az ex-jugoszláv rockzenei repertoár megkerülhetetlen darabjai a Bijelo dugme opusok, és a ’84-ben külön pályára lépett Bebek dalai, zengjük is őket évek óta a Balkán party DJ szekciójában. Ezúttal pedig mindezt az eredeti énekes vezényletére tettük. Hallhattuk a Gdje sam bio című számot a legújabb lemezéről, az Il’ me ženi, il’ tamburu kupit szóló karriere kezdetéről, a pörgős Da sam pekart a Bijleo dugme korai szakaszából, ’74-ből, és az alap Bebek-remek – amit a Riblja čorba énekese, Bora Đorđević írt neki – , a Sinoć sam pola kafane popio (Tegnap éjjel miattad ittam ki a fél kocsmát) sem maradt le a listáról. Nem mai szerzemény a Ružica si bila sem, még bőven az előtt született, hogy az énekes megismerte volna jelenlegi kedvesét. Szívszakítóan kértünk bocsánatot szerelmünkért (Oprosti mi, što te volim), elharsogtuk milyen a boszniai férfi szerelme (Tako ti je mala moja kad ljubi bosanac), fohászkodtunk Istenhez (Ako ima Boga), majd libabőrösen ismételgettük az elérhetetlen Selma nevét, és kérleltük, hogy „ne hajoljon ki az ablakon“.
A baráti hangulatú interjút két rádiós kollégával, Letenyei Beával, a Radio Croatica műsorvezetőjével, és Horváth Rudolffal, a Južni Vetar/Déli szél rádió riporterével közösen készítettük, így a beszélgetés szinte mélyinterjú jelleget öltött, ahol a rock korszak jugoszláviai kezdeteitől a görkorcsolyázó budapesti fiatalokig sok mindenről szó esett. Ha az illem nem diktálta volna másként, talán még mindig ott ülnénk…
Bebek Budapesten, avagy elég magasan vannak-e a kezek?
Željko Bebek hosszú karriere során már széltében-hosszában bejárta a világot, számtalan helyen koncertezett, Budapesten azonban életében most először lépett fel, Beát ezért az érdekelte, mit várt a fellépéstől, illetve az, hogy hogyan érzi magát a koncert után?
„Megszoktam, hogy a koncertjeim mindig jól sikerülnek, a közönség végig énekli az összes dalt, de mégis mindegyik fellépésem előtt van egy kis lámpalázam. Ma kiváltképp volt, mert Budapesten még sohasem koncerteztem, de már két szám után éreztem a sok pozitív energiát, és azt, hogy az egész abba az irányba fog fejlődni, amit szeretnék. Már a koncert közben és utána is bebizonyosodott, hogy csodálatos, érzelmekkel teli kapcsolat alakult ki közöttünk a közönséggel, így igazán elégedett voltam“ – mondta az énekes. Arra pedig, hogy sejtette-e, hogy ennyi rajongója lesz Budapesten, a következőt válaszolta: „Bíztam benne, mert a karrierem során nagyon sok ismert sláger született, amelyek hosszú ideje fennmaradtak. Valamint a múlt évben népszerűvé vált dalok (Bebeknek 2012 végén jelent meg a Kad poljubac pomiješaš sa vinom című lemeze – a szerk. megj.) is arra engedtek következtetni, hogy nagy sikerem lesz, de igazából nem számítottam rá.“
Mit érzett, amikor koncert közben megmozdult alattunk a hajó? – tette fel a kérdést Rudolf az énekesnek.
„Ritkán lépek fel hajón. Általában csak akkor töltök rajta időt, amikor halászni megyek (nevet). Ez egy csodálatos koncert volt a Dunán, és ezt a kellemes légkört és közönséget a legszebb emlékeim között őrzöm majd.“ Arról pedig, hogy miért napszemüvegben lépett fel, a következőket mondta: „Általában nem ebben szoktam, az elmúlt pár hónapban azért hordtam, mert volt egy szemműtétem és zavar az erős fény. Az orvosom szerint még egy-két hónapig kell hordanom. Napszemüvegben egyébként nem látom a közönséget, és ez nagyon hiányzik.“
De hallani hallja, ahogy visítok! – vetette közbe vidáman Press Szós kolléganőm.
„Igen, de más hallani. Amikor lassú számokat énekelek, és közben hallom a közönséget, azt szeretem. De egyébként muszáj egy kicsit látnom is, hogy hol vannak és hogy elég magasan vannak-e a kezek. Azt már régen megtanultam, hogy nekem kell irányítanom a koncertet, mert ez kell ahhoz, hogy a fellépés a közönségnek és nekem is ugyanolyan jó legyen. Hogy végül több energiát fordítsunk rá, mint amennyit előtte elterveztünk… Vagy több pénzt. Az emberek egy sörre jönnek, aztán megisznak ötöt, a tulaj meg azt mondja: bravó!“ (Nevetünk)
Hajdanán, a jugoszláv rock korszak hajnalán
Aztán a szó arra terelődött, hogy hogyan kezdte a 40 éve színpadon lévő énekes a karrierjét:
– Fiatalsága hajnalán minden ember dédelget álmokat, és néha egész életében azért küzd, hogy ezek valóra váljanak. Már kisfiúként is arról álmodoztam, hogy híres énekes leszek, aki csak a zenével foglalkozik és szórakoztatja az embereket. Azok közé tartozom, akinek a fiatalkori álmai a harmincas éveitől valóra váltak. Ha visszatekintek, úgy érzem, hogy elértem azt, amit szerettem volna, de 40 évnyi karrierrel a hátam mögött még közel sincs itt a vég.
Ma Željko Bebeknek lenni fogalom, ő egy élő legenda. Rudolf arra volt kíváncsi, milyen érzés ez számára:
– Nem az én választásom volt, hogy ennyire megmaradjak generációk, sőt több nemzedék emlékezetében. És nem csak az emlékezetükben, hanem ennyi évesen még mindig több generáció képviselőinek énekelek egyszerre. Én ezt az életformát annyira megszoktam, hogy nem értem mit jelent az, hogy „legenda“, mert számomra ez a szép, mindennapi életet jelenti.
A Press Szó arról a régi Jugoszláviáról faggatta az énekest, amikor olyan zenekarok voltak porondon, mint az Azra, a Bijelo dugme, a Crvena jabuka vagy a Prljavo kazalište. Más világ volt akkor, mint most, hogyan gondol vissza arra az időszakra?
– Én ezt nem kötöm Jugoszláviához. Nem Jugoszlávia teremtett bennünket, ahogy mi sem őt. Én ezt zenei szempontból nézem. Azt gondolom, hogy ma ugyanolyan a helyzet, azzal a különbséggel, hogy azok a kezdetek voltak. Akkor mi mindnyájan együtt voltunk, a forradalmi fiatalság, akik még a ’70-es évek elején jelentek meg, abban az időszakban, amikor megteremtettük a rock’n’rollt és a rock nemzedéket. Bizonyos értelemben a mi kollégáink világhírű sztárok voltak, mert mi ugyanazt alkottuk meg, csak a saját térségünkben. Azóta sok idő eltelt, valaki fennmaradt közülünk, és van, aki nem. Én a mai napig ennek élek, nem távolodtam el tőle, és természetesen nagyon boldog vagyok, hogy a rock’n’roll megszületésétől számított 50-60 év múltán is még mindig találkozom a fiatalabb generáció tagjaival, akiknek ez tetszik.
Press Szó: A karriere kezdete egy forradalmi időszak volt, amiből bőven inspirálódhattak. Manapság honnan merít ihletet, hogyan ír dalokat?
– Én nem írok dalokat. Azok közé tartozom, aki kiválasztja a megírt számokat, és a hangommal közvetítem a gondolatokat, mint a színészek. Az az időszak azért volt forradalmi, mert új volt az, ahogy énekeltünk, és főleg a vidéki közönségre fejtettünk ki nagy hatást. Mi Szarajevóban nőttünk fel, tehát az urbánus világhoz tartoztunk, és ezt a városi hangzást közvetítettük a vidéki lakosságnak. Sok embert vonzottunk be Jugoszláviában abba a mozgalomba, ami a világ egyik legszebb, legfontosabb mozgalma, a fiatalok mozgalma, a rock’n’roll. Természetesen megvan a rossz oldala is, de én csak a szép részéről beszélek, nekem csak pozitív tapasztalataim vannak. Valóban szép volt az, ahogy ’74-ben elindultunk Szarajevóból, és eljutottunk Zomborig, Szabadkáig, egészen a macedóniai Gevgelijáig. Amikor megjártuk az összes várost, ahol volt sportcsarnok, láttuk, hogy nem végeztünk rendes munkát, ezért elkezdtük sorra venni a mozi udvarokat, és amikor ezzel is végeztünk, jöhettek a labdarúgó-stadionok. ’77-ben a Hajdučke česmán adtunk emlékezetes koncertet, 2005-ben pedig csináltunk egy nagy koncertturnét (Szarajevó – Zágráb – Belgrád). Ezzel mintegy befejeztük a Bijelo dugme pályafutását.
Press Szó: Idén 40 éve, hogy megalakult a Bijelo dugme. Lesz valamilyen esemény ebből az apropóból?
– Azt hiszem, ebben az évben Goran (Goran Bregović, a Bijelo dugme egykori gitárosa – a szerk. megj.) és én inkább magunkba szállva ünnepelünk. A nagy visszatérést 2005-ben megcsináltuk, szép volt, sohasem fogjuk elfelejteni, videó, CD is készült róla. Sajnálnám a 40 éves Bijelo dugmet ünnepelni, mivel nem élt meg ennyit, csak ennyi ideje, hogy elkezdtünk együtt zenélni. Az én karrierem is ennyi ideje tart, illetve jóval régebb óta, de a pályafutásom kezdetét onnan számítom, amikor ’74-ben aláírtam életem első komoly lemezszerződését a Jugotonnal. Különben akár 55 éves karrierről is beszélhetnék.
Balról jobbra: Goran Bregović és Željko Bebek
Déli Szél: Mi a titka, hogy mind a mai napig a pályán maradt és még mindig ugyanaz, mint ami annak idején volt?
– Mindig csak a zenével foglalkoztam és ez a zene mindenre megoldást nyújt. Így az ember állandóan szerelmes marad, főleg, ha a szerelemről énekel. Sohasem hagytam, hogy bármilyen célra felhasználjanak, költőien fogalmazva, a dalokon keresztül azzá váltam, amivé szerettem volna.
A jugó buli célközönségét túlnyomórészt Magyarországon élő vajdasági magyarok alkotják, ezért a Press Szó arra is kíváncsi volt, számított-e rá, hogy ennyi magyar rajongója van?
– Őszintén szólva kellemes meglepetés, és még jobban örülök neki, hogy vannak emberek, akik tulajdonképpen véletlenül ismernek. Egész pályafutásom során azon gondolkodtam, hogy nekünk a Balkánon miért nincs lehetőségünk nemzetközileg ismertté válni. Valószínűleg a nyelv miatt. Szóval, ha mi már a kezdetektől angolul énekelünk, lehet, hogy lett volna esélyünk, mint az Abbának, Cockernek és a többieknek. De nem vagyok elégedetlen. Sőt, még nagyobb öröm, ha vannak magyarok, magyar lányok (kedvesen mosolyog ránk), akik ismerik a számaimat, és a szép üzeneteiket. Mert ezek szerelmes számok, és azt hiszem, hogy mindenkit megérintenek.
A Selma-sztori
Ha már a szívhez szóló üzeneteknél tartottunk, elbeszélgettünk egy régi Bijelo dugme számról, a jugoszláv rock történelem – véleményem szerint – legszebb szerelmes daláról, a Selmáról is.
Láttam azt az adást, amelyikben megjelent az igazi Selma, és Ön elénekelte a dalt. Bevallom, elsírtam magam. Hogy érezte magát akkor? – kérdezte Rudolf, hozzáteszem, a YouTube-videót mi sem úsztuk meg könnyek nélkül.
– Selma azon ritka reális karakterek közé tartozik, aki miatt a rock’n’rollnak létre kellett jönnie, hogy a róla szóló verset megzenésítsék. Selma asszony Zágrábban él, 85 éves. Egyetemista korában találkozott a költővel (Vlado Dijakkal – a szerk. megjegyzése), aki levelet írt neki. Ő ezt a levelet megőrizte. A költő a Selmáról szóló verset egy boszniai szerelmes verseket gyűjtő antológiában jelentette meg (Panorama bosanskohercegovačke poezije – a szerk. megj.), itt találtuk meg mi is (a Bijelo dugme tagjai), és megzenésítettük. Amikor Selma meghallotta a neki írt számot, eszébe jutott régi barátja. Az emlegetett Osmi kat (Nyolcadik emelet) című adás Horvátország talán legnézettebb műsora az elmúlt tíz évben. Itt vendégszerepelt Selma, és én is meghívott vendég voltam. Zongorakísérettel énekeltem el a számot, ami nagy örömet okozott neki és a közönség is nagyon élvezte. Daniela Trbović műsorvezető nagyon eltalálta a témát, a vendégeket és az érzelmeimet is. Selma asszonyt személyesen ismerem 40 évvel ezelőttről. Akkor találkoztunk először, amikor egy koncert után odajött hozzánk, hogy elmondja, ő az igazi Selma, akiről énekelünk. Büszke voltam rá, hogy talán azon ritka előadók közé tartozom, aki egy létező nőről énekel.
A közönség külföldön
Press Szó: Gyakran ad koncertet külföldön, az ott élő horvát diaszpórának. Van olyan közösség, amelyik valamiért különleges az Ön számára?
– Nincs jogom kiválasztani, hogy hova szeretnék menni, mert az a kötelességem, hogy elmenjek oda, ahová hívnak. Ezt az életet választottam, édes életet, de mégis kötelességekkel telit. Meg kell jelennem ott, ahol az emberek várnak, és ez fontosabb a szabadidőmnél, a nyugalmamnál, a magánéletemnél, mindennél. Amióta megtanultam, hogy tulajdonképpen nincs privát életem, élvezem a nyilvános szereplést. Mindenhonnan, ahova elmegyek, úgy térek vissza, hogy szeretném, ha az ott ért élmények megismétlődnének. Valóban nagyon széles azoknak a helyeknek a palettája, ahol megfordulok, Vancouvertől Montreálig, Oakland, Új-Zéland, Svédország, Norvégia, Finnország, Dánia, Ausztria, Németország, Svájc. Mindenhol élnek a mieink, illetve azoknak a leszármazottai, akik régen kiköltöztek.
Press Szó: Valamilyen módon mégiscsak különböznek…
– Annyira nem. A külföldiek és az otthon (Horvátországban) élők közötti különbség, hogy a diaszpórában élők megtanultak annak az országnak a szabályai szerint élni, ahova kiköltöztek. Ezért sajnos sokszor többet vannak munkaruhában és pizsamában, mint szabadidőruhában. A koncerteken felszabadultak, mert jobban keresnek, ezért el tudnak jönni a fellépésekre, de nem maradhatnak hajnali 3-ig. Náluk a koncert 8-tól 10-ig, fél 11-ig tart, 11-kor már beülnek a kocsiba és mennek haza, mert reggel dolgoznak. Még akkor sem maradnak tovább, ha szombaton lépek fel, mert a vasárnap az a nap, amikor ki tudják magukat pihenni. De kétségtelen, hogy állandóan igénylik a koncertjeimet, mert ők ritkán tudnak hazajönni. Főleg az olyan távoli helyekről, mint Kanada, Amerika, Új-Zéland. Nekik ötévente van lehetőségük hazalátogatni, ha még van hova, ha még megvan a házuk…
Déli Szél: Budapestre pedig most először jött, de nem utoljára.
– Remélem, mert mindig arról álmodozom, hogy a szép dolgok, amik velem történnek, meg fognak ismétlődni. Ahogy az emberben mindig benne van a félsz, hogy a rossz dolgok ne ismétlődjenek meg. Budapestre egyébként Simon úrral együttműködve jöttem, és amikor a koncertről beszéltünk, mondtam neki, hogy mindenképp eljövök, de nem csak egy napra, hanem legalább két-három napig szeretnék maradni a családommal. Itt van tehát a feleségem és a gyerekeim, a 11 éves fiam és a 9 éves lányom, akik a hotelben alszanak. Simon úrral meglátogatjuk Budapest nevezetességeit, készítünk pár fotót. Már délután, amikor elmentünk ebédelni, olyan helynek éreztük Budapestet, ahova szívesen járunk majd vissza. Ružicával, a feleségemmel van egy-két kedvenc városunk, ahova egész életünkben visszajárunk. Eddig Velence volt a legkedvesebb számunkra, és azt hiszem Budapestben is felfedeztük a varázst, a város lelkét. Láttuk a fiatalságot, szép mosollyal az arcukon, sokan görkorcsolyáztak, az emberek sokszínűek, és valamilyen módon mind közel állnak egymáshoz. Szóval úgy érzem, hogy visszatérek még ide, és remélem, hogy koncertezni is fogok. Van egy szép mondás, amit nem én találtam ki, de jól megjegyeztem, amikor valaki az 50-ik születésnapomra gratulált. A képeslapon, amit kaptam, ez állt:
„ Boldog az az ember, aki az 50-ik születésnapját ünnepelve tudja, hogy ez nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége. Ilyen az én Budapestem is.”
Press Szó: Mesélte, hogy régebben járt Vajdaságban is, milyen érzésekkel gondol erre a vidékre?
– Sokszor voltam Zomborban, jó barátaim élnek ott, még a ’80-as években minden olyan helyen megfordultam, ahol volt tömbház. Zombor, Szabadka, Bajmok. Kikinda, Versec felé is jártunk, de főleg a nyugati részeket látogattuk. Újvidék különösen kedves számomra, ott is vannak jó barátaim.
Press Szó: Mi magyarként is nagyon szeretjük az Ön zenéjét és az egész ex-jugoszláv rock vonalat. Mit gondol, mitől van ekkora ereje ennek a zenének?
– Azt hiszem, hogy amikor az ember hall egy dalt, mindig megérzi benne az igazságot, ha őszinte az üzenete. Olykor persze bedől a butaságoknak, a számokban lévő butaságoknak is, de sohasem keveri össze az igazi zenével. Én azon szerencsések közé tartozom, aki sok szép és jó számot elénekelhettem, és így ott vagyok az idősebb generáció, a szüleid otthonában is. Erre büszke vagyok. Van egy idősebb, 40 éves lányom, akinek három gyereke van. Ők már az óvodában hallgatnak, és büszkék rá, hogy a nagyapjuk a Bebek. A fiatalabb gyerekeim pedig az iskolában számítanak menőnek, mert a tanítónőjük szemében én sztár vagyok.
A koncertfelvételeket Dimény Andris és Kovácsevity Géza készítették.
A buliról innen lehetett értesülni! 😉
Itt pedig a cikk szerb verzióját olvashatjátok!
Csillik Blanka
Legutóbbi írásai: Csillik Blanka (összes)
- „Szégyellném magam, ha nem tudnék mindig megújulni” - 2018-08-04
- Tortadobálás helyett laza fűben üléssel ünnepel a Dombos - 2018-06-30
- Boban Marković: „Furcsa népség vagyunk: mindenkinek jó a hallása, és szépen énekelünk” - 2017-07-03
- Szeretnek itt a magyarországi művész haverok, mert más az idő folyása - 2017-06-26
- Matrózokkal csókolózó csajoktól volt hangos a hajó - 2017-06-16