„A nehéz helyzetek jó döntéseket teremtenek”

Beszélgetés Bencsik Orsolyával, a szegedi egyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékének PhD-hallgatójával – Doktoranduszok diktafonvégen (V.)

Az egyetemen. Üllei Kovács László fotójaBencsik Orsolyát elsősorban sikeres irodalmi munkásságának köszönhetően ismerhetik az olvasók. Prózájára leginkább az egyedi humor, valamint a vajdasági lelkület kissé groteszkbe hajló, ám nagyon találó láttatása, művészi miliőbe való átültetése jellemző. A Sziveri-díjas írónő doktori tanulmányait a szegedi Modern Magyar Irodalom Tanszéken végzi, jelenleg disszertációját írja, és hamarosan  megjelenik új, Több élet című regénye.

A marosvásárhelyi Varázsszem pályázaton harmadik díjat nyertél a Boldogság című novelláddal, amelyből élénk képet kapunk a nagytatádról, aki „hatvan éve rádiókat bütyköl”, valamint az apukádról, aki a „sertésszülészeten éjjeliőrködött”. Általában az otthoni környezetedből építkezel. Miért alakult így?
– Elsődlegesen a személyes traumák érdekelnek, ezeken keresztül próbálom értelmezni a kollektívakat. A nagyon személyesből indulok ki, de ez nem jelenti azt, hogy apám tényleg a sertésszülészeten éjjeliőrködött (egyébként nem). Borító 1Egyszerűen a családi narratívát tartom alkalmasnak arra, hogy beszéljek például az én szeretett és gyűlölt Vajdaságomról vagy Magyarországról és tágabban egész Kelet-Közép-Európáról, ebbe enyhén beszivárogtatva történelmi eseményeket, felvázolva emberi viszonyokat. A szövegeimben az egyén lehetséges létmódjait kutatom, ehhez kapcsolódik, hogy mostanában például olyan határhelyzetekről szólnak a szövegeim, mint a halál vagy a szerelem, pontosabban inkább az elmúlás és a vágy tapasztalata. Ehhez az is hozzátartozik, hogy jóllehet már évek óta Szegeden élek, a vajdasági miliőt ismerem a leginkább, ez a hozott sajátom. Az Akció van! című prózakötetem megírása idején leginkább az foglalkoztatott, hogy mennyit bírnak el a családi szerepek, mit lehet megírni egy anyáról, apáról, testvérről, nagyszülőről, Vajdaságról, az agonizáló faluról. Ez a motívum a most megjelenő Több élet című kis va(j)dmagyar regényemben is benne van, de a súlypont inkább az én-elbeszélőn van, aki tulajdonképpen beleroppan az életbe.

Kiforrott, könnyen felismerhető stílusod van, holott a fiatal írókra sok esetben inkább a hangkeresés, a kísérletezés a jellemző. Vannak megtorpanásaid, vagy mindig ekkora energiával működsz?

– Persze, hogy vannak. Az viszont igaz, hogy amikor megírtam az Akció van! című könyvemet az egyetem elvégzése után, 2010 és 2012 között Topolyán, már evidens volt, hogy ezt a hangot fogom továbbvinni a következő könyvemben is. Ami igazából ezzel kapcsolatban izgat vagy gyötör, az épp az, hogy meddig lehet ez még érdekes és a maga formájában újdonság, mert a szerzői kézjegy, a saját stílus önmagában vajmi kevés.

Kik az írói példaképeid?

– Nagyon meghatározó számomra Tolnai Ottó és Esterházy Péter reflexív művészete. Rengeteg írót felsorolhatnék még, sok kedves szerzőm van, de Tolnai és Esterházy egyrészt azért kiemelten fontos, mert hozzájuk állandóan visszatérek, másrészt mert amikor írással kezdtem foglalkozni, akkor leginkább általuk, rajtuk keresztül tanultam meg azt, amit én most talán irodalomként művelek.

Az elmúlt időszakban díjat díjra halmoztál. Van benned megfelelési kényszer?

– Annyiban igen, hogy szeretném, ha a Több élet jobb könyv lenne, mint amilyen az Akció van! volt. Nem tudom, hogy az-e. Azt viszont tudom, hogy az elmúlt években ennek a megírására így voltam képes.

Íróként hogyan dolgozol: megfigyelsz embereket, tájakat és jellemeket, aztán rekonstruálod a megfigyeléseidet vagy más módszerrel?

– Nyilván megfigyelem a környezetemet, ha lehet, beszéltetek is embereket, mert szeretem hallgatni a történeteiket, de ez is inkább a barátokra redukálódik, mert az ismeretlenek sokszor nem a számomra érdekes dolgokról beszélnek. Gyakran előfordul, hogy az ismerőseim bizonyos tulajdonságait vagy mondatait felhasználom, kinagyítom és ebből gyúrok össze a prózámban egy szereplőt. Ilyen például a Több életben Anna barátnőm, a kedvenc állatkám vagy a beszédhibás szomszéd pasas, jóllehet mondjuk a szomszédaimmal szinte nem is érintkezem, mégis élveztem ezt kitalálni és megírni. Közben sokszor célirányosan foglalkoztat valami, és amikor mozog bennem az anyag, akkor szinte csak arra áll rá a tekintetem, és eleve az ahhoz kapcsolódó dolgokat kutatom. Könyveket is így, tudatosan, jelölésekkel olvasok, merthogy nagyon sokat dolgozom szövegekből, képekből, filmekből és performanszokból. Ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy amikor „ráfixálódtam” a disznó-motívumra, amely meghatározta a Több élet alakulásmódját, bizonyos emberektől segítséget kaptam. Tolnai Ottó például levelet írt nekem, hogy nézzem meg, Éluard hogyan vélekedik a disznóról, és a PhD-s csoporttársaim is küldtek a disznó-motívummal kapcsolatos linkeket, Herédi Karcsi például vicces cikkeket a Délmagyarból. A regény megírásának utolsó hónapjaiban az álmaimra is anyagként tekintettem. Nem azért, mert különös jelentőséget tulajdonítottam magának az álomnak, hanem mert annyira élt bennem végül ez a kis va(j)dmagyar regényvilág, mintha álmomban is csak ezt írtam volna. Viszonylag ritkán írok, havonta egy vagy maximum két prózát, de akkor azt egy nap alatt, megállás nélkül, és utólag keveset szerkesztek rajta. Ilyenkor mindig zenét hallgatok, ugyanazokat az albumokat, abban a naiv hitben, hogy ez garantálja az egységes stílust. Az utóbbi időben pedig mindig megmutattam a prózáimat az egyik volt egyetemi tanáromnak, Szabó Gábornak, neki is sokat köszönhetek.

Miért döntöttél a doktori fokozat megszerzése mellett, és mi az, ami maximalizmusra sarkall a tanulmányaid során?

– Eleinte nem vonzott a tudományos pálya, elsősorban a szépírás érdekelt, ahhoz pedig nem kell doktori iskolába járni. Éppen ezért a filozófia és a magyar szak elvégzése után nem is gondolkodtam a PhD-ben, rögtön munkát kerestem, hozzáteszem, kevés sikerrel (bár ez biztosan az én hibám is). Visszaköltöztem hát Topolyára, anyámékhoz. Két évig tiszteletdíjas munkákat csináltam, időnként helyettesítő tanár voltam, a Magyar Szóban és a VajdaságMában pedig kistudósítóként dolgozgattam. Ez egy nagyon nehéz periódusa volt az életemnek, de mégis jó tapasztalatokat szereztem. Közben nem sikerült megfelelően honosítanom a magyar szakos tanári diplomámat, és egyre inkább nihilben és társadalmon kívül, a Vajdaság számára haszontalannak éreztem magam. Ekkor kerestem fel a volt egyetemem Modern Magyar Tanszékének akkori vezetőjét, Virág Zoltánt, és kérdeztem meg, hogy elvállalna-e a doktoranduszának. Így lett ő a mentorom, úgyhogy a szegedi tanszék mellett mindenképp nagyon hálás vagyok (és ezt minden irónia nélkül mondom) az újvidéki Magyar Tanszék honosítási bizottságának is, hiszen 2012 és 2015 között három éven át ösztöndíjasként kutathattam. Azt hiszem, a nehéz helyzetek jó döntéseket teremtenek, és a szépírói létezésemre is gyümölcsözően hatnak, csak hát ezeket a nehéz helyzeteket túl kell élni.

Tavaly abszolváltál, most írod a doktori disszertációdat. Milyen elvárásokkal tekintesz az elkövetkező időszakra?

– Elég erős félelmek vannak bennem. Jelenleg a bölcsészet nem éppen piacképes, folyamatosan szembesülök a szakma lejárattatásával, az oktatás szétbombázásával és még sorolhatnám. Most szabadúszóként dolgozom, ösztöndíjból élek, ami azt jelenti, hogy körülbelül fél évre látom előre az életem. Az pedig nyilvánvaló, hogy ebben a mi Kelet-Közép-Európánkban sok esetben az elhelyezkedést, a pénzszerzést és az érdemek elérését hatalmi vagy pártpolitikai viszonyok segítik. Próbálok minél zártabb életet élni, és csak annyi elvárásom van magammal szemben, hogy továbbra is meg tudjam teremteni azt az életformát, ami lehetővé teszi, hogy olvasással és írással foglalkozzak. Hogy ehhez soha ne kelljen pártkádernek lennem.

Hogyan telik egy napod Szegeden?

– Erről  a kérdésedről az jut eszembe, amit Márton László író mondott nekem évekkel ezelőtt  az egyik Dombos Fest-es írótáborban. Hogy tudniillik ő nagyon unalmas életet él: olvas, ír és fordít (jóllehet ennél jóval több dolgot csinál). Alapvetően nekem is mindig ugyanúgy telnek a napjaim. Olvasok és olvasok, illetve időnként írok, mert amúgy kevesebbet írok, mint olvasok. És ez az olvasás és írás bővül a napi rutinnal, a főzéssel vagy a filmnézéssel, a könyvtárba járással, a barátokkal való találkozással. Hétfőn és csütörtökön bejárok az egyetemre, mert külsős óraadóként van két kreatív kurzusom: egy szeminárium a Filozófia Tanszéken szabad bölcsészeknek és egy előadás a Magyar Irodalom Tanszéken. Mondjuk a hétből ez a két legjobb napom, mert ilyenkor úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok.

Doktoranduszként mik az elsődleges célkitűzéseid?

– Most az a célom, hogy megírjak egy szakmailag vállalható disszertációt.

Beszélsz nyelveket, érdekelnek más kultúrák?

– Angolul és szerbül beszélek, de egyik nyelvet illetően sem érzem magam kellőképpen otthon. Kamaszkoromban nagyon vonzottak a keleti kultúrák, sokat olvastam keleti filozófiával kapcsolatos könyveket, de ez az egyetemi éveim alatt háttérbe szorult. Mostanában leginkább az európai kultúra érdekel.

Röghözkötöttnek vagy szabadságkeresőnek vallod magad?

– Az életteremet tekintve mindenképp röghözkötött vagyok, egyébként szabadságkereső.

Célorientált jellemnek tartod magad?

– Igen, küzdök a túlélésért.

Molnár Edvárd fotója

Molnár Edvárd fotója

Olvasd el a doktoranduszokkal készült sorozatunk előző részeit:

Szakács Patrícia interjúját a pacséri Laki Boglárkával, a társadalomtudományok doktorával, Búcsú Adrienn interjúját Takarics Bélával, a nagybecskereki Fulbright-ösztöndíjassal vagy Bezzegh Alpár történésszel vagy Glässer Norberttel, a Szegedi Tudományegyetem oktatójával!


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

The following two tabs change content below.
Bicskei Flóra

Bicskei Flóra

Nagyon sokféle témában írtam már cikkeket, és nagyon sokféle emberrel készítettem interjút az elmúlt évek során. Rengeteget tanultam közben a világról, az életről, önmagamról. Szeretek rákattanni egy-egy témára a neten, és abban keresni-kutatni. Lehetetlen felsorolni, mennyi minden érdekel. Ez gyerekkorom óta így van. Magamról nem, vagy alig tudok írni. Kicsit figyelemhiányos vagyok, ismeretlenek között zárkózott. Szeretek futni, közben jó zenéket hallgatni, általában este. Ez teljesen feltölt. Szeretem Budapestet, nagyon. Szeretek rajzolni, újabban. Játszani a színekkel. Az írásban tudok igazán kiteljesedni.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!