Nem túl hihető, de legalább Queen

Kritika a Bohém Rapszódiáról

bohem-rapszodia_1

Aki ismer, az tudja, hogy óriási Queen-rajongó vagyok. Voltam már koncerten, láttam tizenezer koncertfelvételt, és végleg pont a Days of our livest nézve döbbentem rá, hogy ez a banda A Banda, kérdőjel nélkül. Nem nagy meglepetés hát, hogy mióta bejelentették, hogy készül egy új film, és megdobtak pár képpel a Freddie-nek maszkírozott Rami Malekről, én a bemutatóra készültem, és vagy öt mozijegyre való pénzt kértem karácsonyra anyutól-aputól, hogy megnézhessem szinkronosan, feliratosan, egyedül és társasággal is.

A zenei életrajzi filmek mindig megosztják a közönséget. Egyesek nem tudják, nem egy újabb Mamma miára fizettek-e be, mások a színészekben, a szörnyű szinkronban, esetleg a hitelességben kételkednek. A Bohém Rapszódia pedig sajnos lubickol a ki nem játszott lehetőségekben és a közhelyes fogásokban. A sztori jól indul, egy rövid Live Aid bevágás után belepillantunk a tinédzser Farrokh Bulsara életébe, aki egy reptéren dolgozik, kimarad éjszaka, és legszívesebben kitörne családja köréből. Elmegy egy Smile-koncertre, megismerkedik Mary Austennal és az együttes tagjaival, akik pont a fellépés után maradtak énekes nélkül, elénekel hát nekik egy-két sort, majd felkerülünk egy futószalagra.

1c62683e-c7bf-11e8-8cab-000c29a578f8
A következő állomás valahol az 1975-ös A Night at the Operanál vár minket Bohemian Rhapsodystul –mindenestül, és itt már lehetett sejteni, hogy ez a film a látványon kívül nem igazán hajt a hitelességre. Egyik zseniális dal születik meg a másik után fél perc alatt, miközben nem érezzük, hogy az idő telne, a zenekar változna, fejlődne, összetartóbb lenne – hiába rágja a szánkba mini Brian May, hogy ők egy nagy család, nem hiszünk neki, mert azon kívül, hogy ,,jó ez a téma”, ,,miért késtél, Freddie?” és ,,még hangosabban kérem azt a Galileot”, nem igazán beszélgetnek egymással a zenekari tagok. Úgy tűnik, Freddie nem is hívja őket a legendás partikba, mivel csakis ő szeret inni, drogozni, és mindenféle csúnya dolgot művelni fiúkkal-lányokkal, míg a többieknek délután négykor otthon van a helyük, hogy a feleségükkel legyenek, esetleg vállaljanak még egy-két gyereket. A film végig tocsog a hollywoodi fordulatokban, és megmarad olyan felszínesnek és idealizáltnak, ahogy a két közreműködő Queen-tag, Roger Taylor és Brian May emlékezete megengedte. Rengeteg témát érintünk, de egyikbe sem pillanthatunk jobban bele – olyan kulcsfontosságú mérföldkövek maradnak kidolgozatlanul, mint a diszkó korszak vagy Freddie szólókarrierje. Nem értjük meg Freddie személyiségét, kapcsolatát a nőkkel/férfiakkal, de azt sem, mi vezényli néhány dal megírásához.
279707_27501515-3a16-40ff-95ac-20e70ed9971c-ap_film_review_-_bohemian_rhapsody_1
A memóriazavarok még elnézhetők lennének, ha konkrét dátumokon és eseményeken nem változtattak volna. Talán a legszembetűnőbb a kerettörténetül szolgáló Live Aid. Az 1985-ös szuperkoncerten ugyanis még szó sem volt AIDS-ről: a diagnózis csak két évvel később készült el. Nem voltak tehát érzelmektől párás tekintetek és könnybe lábadt szemek, csak egy fantasztikus show, amit viszont tökéletesen át tudtak adni. A film utolsó negyed órája tehát egy az egyben a Live Aid lemásolása, de olyan profi szinten, hogy néha elgondolkoztam, hogy most bevágták-e az eredeti felvételt. (Bár megtehették volna, a film készítői ezzel a módszerrel máskor sem éltek – konkrét koncertpillanatokat forgattak újra, és egyikben sincs hiba.) Szóval a kerettörténet és a filmünk véget ér, néhány bejátszást kapunk arról, mi történt később Freddie-vel (meghalt) és a zenekarral (nagyon semmi). Féltem attól, hogyan ér véget a történet, elviszik-e egy üvöltve sírós irányba Freddie élete végének bemutatását, de szerencsére nem.
1920
A film gerincét természetesen a dalok adják, de túlzás lenne azt állítani, hogy csak miattuk lenne élvezhető, bár a színészek terén is vegyes a felhozatal. Rami Malek kezdheti írni a beszédét az Oscarra, teljesen eggyé válik Mercuryval az összes filmkockán. A többiek ugyan általában háttérbe szorulnak, de hozzák azokat a kliséket, amiket a Queen-rajongók ráragasztottak a zenészekre: May a kedves, okos, visszafogottabb tag, Taylor a kötözködősebb, Deacon pedig a csapat Ringo Starrja, akibe mindenki beleköt, de az esetlenségétől függetlenül egy szerethető figura. Mivel a film elsősorban Freddie-ről szól, és nem a Queenről, a mellékszereplőknek nincs akkora szerepe azon kívül, hogy non-stop hasonlítanak az eredeti zenészekre, részükről (gondolok itt főleg a Rogert megformáló Ben Hardyra) lehet is hibát találni. Ezért is válik nagyon fontossá a szinkron, mert néhol egyenesen büntet, mennyire elválik egymástól a karakter és a hang. Zenés filmeket meg amúgy sem nézünk szinkronnal, pont.

Bár akad bőven, a sok baki azonban még mindig nem elég ahhoz, hogy tönkretegye az élményt. A film kulcsa tehát az, hogy semmiképp se dokumentumfilmként tekintsünk rá, mert igazán az rontja el, ha a mániákus rajongók belekötnek abba is, hogy Freddie haja abban az évben két centivel hosszabb volt. A Bohém Rapszódia megkerülhetetlen, és nincs is ezzel semmi baj – csak dőljünk hátra, és élvezzük a Queen-hatást!

Fotók: Mandiner.hu, Kinodanubius.mojekino.sk, Festivalrykten.se

The following two tabs change content below.
Almási Fanni

Almási Fanni

Írói pályafutásomat 8 évesen kezdtem az akkori barbis naplómmal, és úgy érzem, azóta fejlődtem pár dologban. Komolyabb lettem? Dehogyis. Majd 18 éves fejjel (hogy repülnek az évek! Már kezdem kapni a „Hova tovább?”, a „De nagy kislány lettél, pici Fannikám!” meg a „Most kezdődik csak az élet!” típusú megjegyzéseket, és innen szeretném üzenni, hogy máris elegem van belőlük!) ugyanolyan lökött vagyok, sőt. Különleges képességeim közé tartozik többek között a sétálás közbeni olvasás és az álmodozás minden lehetséges helyen – különösen órákon, hogy a lehető legkínosabb legyen a felébredés. Ha nem az előző két kedvenc tevékenységemet gyakorlom, a kutyámmal és/vagy a barátaimmal vagyok, gitározok, koncertekre járok – utóbbi közben pedig lelkesen gyűjtöm az ötleteket, hogy be tudjak róluk számolni a Press Szó olvasóinak.