Rózsaszín műselyemtakaróból paladarba

Matanzasi kenyérárus biciklisek és havannai szálláshiénák – Halász Attila kubai útinaplója (II.)

A pálmákkal szegélyezett sztrádán, ami minőségében kísértetiesen hasonlított a Szabadka és Újvidék között futó autópályára, kevesebb mint fél óra alatt értünk a városba. Késő este volt már, így a település különös nyugalmat árasztott, amit csak néhány betegesen pöfögő, ősrégi autóroncs és egy-két stoppos zavart meg a foghíjas közvilágításban. Mintha egy teljesen másik dimenzióba csöppentünk volna.

c27A főútról letérve, a sötét mellékutcákban kavarogva kicsit elbizonytalanodtunk, hogy egyáltalán jó helyen járunk-e. De bízva a gondviselésben és az ütött-kopott, Európában még a bolhapiacon is egyedi darabnak számító navigációban, tovább kémleltük a szorosan egymás mellett álló, lepukkant házakat. Szállásadóink, Eric Daniel és édesapja is egy ilyen ház előtt, az utcán várt bennünket. Kései érkezésünk ellenére kedvesen fogadtak bennünket.

A ház emeleti részén kialakított pici vendégszobát kaptuk meg, amelyhez egy zuhanyzó és egy balkon tartozott. Bedeszkázott ablakok, ezeréves, ócska bútorok, hangosan kerepelő légkondi, egy nagyanyám öreg húsdarálójára emlékeztető átfolyóbojler a zuhanyzóban (amit a háziak szigorú előírásai alapján használat közben kellett ki-be kapcsolgatni), rózsaszín, fodros műselyemtakaró az ágyon. Ezek voltak luxuslakosztályunk bizarr kellékei. A kubai realizmus relikviáit a szomszédból áthallatszó kocsmai dorbézolás tette még izgalmasabbá. De ez egy cseppet sem zavart bennünket, fáradtak voltunk. És végre abban a karibi zenés diktatúrában lehettünk, amelyről korábban annyit ábrándoztam a palicsi koktélozós estéken.

Ágyról lelógó lábbal aludtam el, mert a helyi nagymamákra szabott ágy nekem rövidnek bizonyult. Hajnalban agresszív kakasok vertek ki az ágyból. Útitársam, Norbi még húzta a lóbőrt. Nem sokkal később ismétlődő óbégatás hallatszott. A szűnni nem akaró lármát a teraszról próbáltam beazonosítani. Ekkor döbbentem rá, mennyire jól látni az egész környéket, az ébredező város poros sikátorait egészen a tengerig. Az egyik sarkon idős biciklis bukkant fel, majd a másikon egy újabb. Nagy csomagokkal voltak megpakolva, és számomra érthetetlen szavakat kiáltozva szelték az utcákat. Erre a hangzavarra már ketten álltunk a teraszon. Bámultuk a még álmos várost és a hangoskodó embereket. Mint utólag kiderült, a zajos öregek kenyérárusok voltak. Ott kezdtem el kapiskálni, ez tényleg mennyire más világ.c3

Mivel a vendéglátóinktól nem kértünk reggelit, és volt fél napunk megismerni a környéket, beballagtunk a városba. Matanzas a szigetország északi részén, a róla elnevezett öböl partján terül el. Egyszer azt olvastam róla, hogy Kuba Velencéjeként tartják számon, ami számomra, pusztán a várost keresztül szelő három folyó miatt, még a kopasz fejem ellenére is meglehetősen hajmeresztő gondolat. Matanzas sokkal izgalmasabb hely, mint a sokak által annyira kedvelt olasz víziváros a földről árult hamis táskáival meg a giccses gondoláival. A matanzasi kusza utcácskák, a szebb kort megért, színes házak a világmárkák tündöklő kirakatai nélkül is nagy élményt nyújtanak. A központi téren található régi spanyol kaszinó, katolikus templom, színház és megyeszékház akár egy latin szappanopera díszletei is lehetnének.

A hosszúra nyúló séta a rekkenő hőségben és az előző napi, sovány repülős koszt után igencsak éhesek és szomjasak voltunk. Gőzölgő kakaós csiga és túrós burek a helyi sajátos viszonyok ismeretében, tudtuk, hogy nem lesz, de hogy ivóvizet is ilyen nehezen találunk, azt nem gondoltuk. Rumot bármelyik utcasarkon fillérekért kaphattunk, de palackozott ásványvízhez jutni nagyon nehéznek bizonyult. Ez a jelenség szinte az egész utunkat végigkísérte, és később meg is lett a böjtje.

Az otthon ismerős albán pékek és miegymás híján kései reggelinket egy ma is csodaszép, koloniális stílusban épült, régi szálloda éttermében költöttük el. Kubai feketét és frissen facsart ananászlevet kaptunk, közben pedig úgy ajnároztak bennünket, mintha mi is valamelyik közeli birtok cukorbárójának leszármazottjai lennénk, akik a színházban és kaszinóban töltött, rendhagyónak nem nevezhető, mámoros éjszaka után szokásos reggelijüket fogyasztják törzshelyükön.

c4A továbbindulás előtt egy órával már az állomáson voltunk. A harsány, kékre festett épület málladozó falai között nagy volt a zsibvásár. Előtte általunk sosem látott, furcsa tákolmányok várakoztak az utasokra. Mint az minden rendes buszmegállónál lenni szokott, ennek WC-jét is erős ammóniaszag lengte be. Bejáratánál aszott öregasszony jelzett határozottan: Tisztaság ide vagy oda, itt fizetni kell! Matanzas nem kifejezett turistacélpont, így rajtunk és két francia lányon kívül helyiekkel volt tele a váró és annak környéke. Figyeltem a várakozó arcokat a huzatos teremben. Az épület emeleti részén található irodák hiányzó ablakaiból ügyintéző mennyecskék könyököltek ki unottan, a lenti tömegbe bámulva. Ők is figyelték a történéseket. Hiába, rend volt.

Délután már a kínai gyártmányú, jegesre légkondicionált, kizárólag turistáknak fenntartott Víazul buszon robogtunk a főváros felé. Az egyébként dugig tömött járműre a vezető azért néhány rokonát vagy barátját is felcsempészte, akik a padlón ülve foglalhattak helyet.

Havannai tartózkodásunk izgalmasan indult, mivel szállásunk pontos címét elfelejtették velünk közölni. Csak az utcát tudtuk, meg volt egy nevünk és egy fotónk a szobáról. Ez volt minden információnk a milliós nagyvárosban. Én optimistán úgy hittem, a La Plasencia biztosan csak egy rövid kis utca lehet, hiszen a térképen is csak egy kurta csík, így gyorsan megtaláljuk majd a keresett szállást. Hát nem így lett. Hosszas tanácstalan, kofferhuzigálós kóricálás után az egyik ház előtt lebzselő két fiatal sietett a segítségünkre. Elmondtuk, kit keresünk, ők pedig úgy gondolták, mindenki jobban jár, ha a nagypapájuknál szállunk meg. Főleg ők. A szegény öreg boldogan mutatta sorra a szobáit, de nekünk egyik sem volt ismerős. Így gyorsan kereket oldottunk, ő meg nem értette, miért rosszabb az ő rögtönzött panziója attól a helytől, amit egyébként előre ki is fizettünk. Furmányos barátaink, a füstbe ment üzlet láttán, néhány CUC reményében (amit végül meg is kaptak, bár igen kevesellték a kedves húzásuk után hálánk jelének szánt összeget) mégis elvezettek minket a célállomáshoz.

c6Ez a hely már komolyabb volt, mint a előző. Dario és családja a privát szobák kiadásának mesterségét magasabb szinten űzték. Saját takarítónőt alkalmaztak, és a családi biznisz feje az édesanya, Carla asszony volt, aki egész jól beszélt angolul. Elképzelni sem tudom, hogy ebben a szocialista autokráciában milyen kínkeserves vagy inkább fondorlatos munka árán tudtak maguknak egy ekkora, háromszobás lakást szerezni Havanna belvárosától nem messze. Hogy maximális kapacitással fusson a kvártély, a szülők a konyha melletti pici hálóban húzták meg magukat, kamasz gyerekeik pedig nem aludtak otthon. Szobánk egyszerű és tiszta volt, magas, keskeny ajtóval és a család nappalijára néző ablakokkal, amiken nem volt üveg, csak zsalugáter. Ennek köszönhetően jó néhányszor Raúl Castro késő esti beszédére hajtottuk álomra a fejünket. Az is csak az érkezésünk után derült ki, hogy a szobához tartozó fürdőbe a másik szoba lakói is bejáratosak egy másik ajtón keresztül. Ez természetesen jó néhány érdekes és abszurd helyzetet szült a későbbiekben – amelyeket még Raúl forradalmi szavai sem tudtak elhomályosítani. Minden nap finom zöldséges rántottát kaptunk reggelire, amit a családfő és felesége készített. Friss gyümölcs, ananász, guáva és banán is került az asztalra. Kedvesek és figyelmesek voltak, egészen havannai tartózkodásunk végéig… De erről majd később.

c5Az első utunk késő délután a III. Carlos sugárútról indulva egyenesen be, a város szívébe vezetett. A romos lakóépületek mellett és óriási árkádok alatt sétálva értünk be a központba, az egyesek szerint egyenesen a szemétdombra épült, amerikai Capitoliumnál gondosan néhány centivel magasabbra épített Capitolióhoz. A számomra semmitmondó, belgrádi Szkupstinára emlékeztető, washingtoni másolatról a Gran Teatro de la Habana gyönyörű épülete vonta el a figyelmet, ami előtt csillogó, színes veterán autók várták a színházból kitérő, óvatlan turistákat egy igen borsos furikázásra. Mi a kínálkozó alkalmat kihagyva inkább tovább csodáltuk a Prado lombos fái alól az elhagyatott, mégis meseszép épületeket. Így sétáltunk egészen a tengerig. Megnéztük a naplementét, majd visszafelé betértünk a Dona Blanquita nevű paladarba (régi lakóházak lakásaiból kialakított éttermek, amiket néhány éve az állam engedélyével magánszemélyek üzemeltetnek), ahol rendeltünk két, tölgyfahordóban érlelt, havannai rumot, ha már úgyis olcsóbb volt, mint az ásványvíz. A vendéglő erkélyén ülve, edénycsörömpölés és esti korzózók zajának társaságában, bódító szeszt kortyolgatva terveztük havannai látogatásunk elkövetkező napjait.

(Folytatása következik)

Halász Attila

Képek forrása: Attila Halász Food & Photography

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!