Hová tűnt az udvarszállásiak földje?

Dél-bánáti mementó

Korábban csak annyit tudtam Udvarszállásról, hogy egy szórványfalu valahol Dél-Bánátban. Még a pontos elhelyezkedésével sem voltam tisztában, míg egy februári délutánon részt nem vettem egyik jelentős néprajzkutatónk előadásán. A mindenféle címekkel ellátott és a közvélemény érdeklődésétől övezett professzor elragadtatottan beszélt a Versec környéki magyarok népviseletéről, húsvéti szokásairól, a nyelvjárásukban megbúvó archaizmusokról, sőt még a kukoricagóréik cifraságairól is. Majd elkomorodott és elmesélte, hogy az udvarszállási magyarok nagy bajban vannak, mert a szövetkezetük egy nagyvállalkozó tulajdonába került, aki idegen bérmunkásokat alkalmaz. Kitárta a karjait és üres tekintettel motyogta, hogy ő ezt nem érti. Úgy látszik, hajnalig tartó elmélkedéseket tudunk tartani a cifraszűrök mintázatától a progresszív színművészeti produkciókig szinte mindenről, kivéve a legégetőbb problémáinkat.

Udvarszállásra Versecről Fehértemplom irányába kell elindulni. A táj a hegyvidéki panorámát leszámítva nem sokban különbözik a tartomány többi részétől. A hirtelen kanyar után előtűnnek a bánáti jellegzetességek, a fehérre meszelt fatörzsek, a legelők és a szárazkapus házak. Az út kátyús, de egyenes, mellette egy valaha módos bánáti falucska képe rajzolódik ki.

udvar19Ha ennyi elég a nemzeti büszkeséghez, akkor azt mondhatjuk, látszik, hogy magyar faluban vagyunk. Felfalazott parasztházak és újabb kétablakosak – zsidóházak, ahogy az idősebbek nevezik. Ezek közé vegyül néhány emeletes monstrum és két divatos kis villaszerűség is. A hosszú utca vége felé parkolunk le. A kapun még kinn van a fekete hirdetmény, rajta egy középkorú férfi képével. A családfő önkezével vetett véget az életének. Hosszan taglalhatnánk az okát, a kilencvenes évek frontvonalában átélt szörnyűségek, a végtelenségig húzódó gazdasági átmenet, a családi gondok, a mélyen elfojtott bánat, kár folytatni, hiszen annyi hasonló tragédiát ismerünk. A fiatal özvegyasszony nem sajnáltatja magát, a két kamasz gyerek, az idős anyós és a nyakába szakadt háztartás nem is engedné.
– Romániából származom, sokfelé dolgoztam, például a falusi bárban, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel. Nehéz így, de próbáljuk tovább csinálni valahogy. A gyerekek még fiatalok, nem lehet rájuk terhelni minden gondunkat, fontos nekik, hogy a saját társaságukkal legyenek, éljék az életüket. Most is lenn van a fiam a Karason fürödni. Oda járnak, de azért figyelni kell, a szomszéd faluból is belefulladt a folyóba egy kisfiú. Azelőtt a férjem gazdálkodott, de most sajnos bérbe kellett adnom a földet, huszonkét lánc volt meg a hozzá tartozó felszerelés, csak egy kicsit hagytunk meg belőle, búzát, kukoricát meg ugye az almát. Elég azt ellátni, egyedül nem is bírjuk, munkásokat kell alkalmazni, de mi is kivesszük a részünket a munkából. Az ár mindig változik, akárcsak az ország többi részében. Zöldségféléket is termesztettünk azelőtt, itt jók hozzá a feltételek, szinte körbevesz a kis folyó, lehet öntözni. Beszállítottuk Versecre vagy Templomra, de most Szerbiából hozzák inkább. Nem éri meg.

udvar2Bár a nap még kíméletlenül tűz, elindulunk felfedezni a falut, elvégre azért jöttünk. A központban kóricálunk, míg várakozunk a beígért interjúalanyokra. Megnézzük a régi kápolnát, az újonnan épített templomot, a tipikus középületeket és a régi pap által felállíttatott rengeteg fakeresztet. Sovány bácsika guggol a sarkon. A magas fal, ami elzárja a bánáti portákat, árnyékot vet rá.
– Jó napot! Beszél magyarul, ugye? – szólítom meg és szégyellem el magam abban a pillanatban. Aprót vakkantva biccent, arckifejezése félreérthetetlen, ha nem is mondja, „jaj, istenkém, milyen bohócok jöttek már megint.”
– Itt születtem a faluban. Nem voltunk annyira szegények, akadt néhány lánc földünk, meg apám eljárt a birtokra. Aztán én is nőttem, iparoskodtam, suszter is voltam, átépítettem ezt a sarokházat, itt volt a műhely. Amikor összejött a pénz, vettem még néhány lánc földet. Nem nősültem meg. Fene tudja, miért, dolgozgattam mindig, elfoglaltam magam, aztán lassan megöregedtem. Nem maradtam azért egyedül, van rokonságom a faluban, mellettem lakik az unokaöcsém, most ő műveli a földjeimet.

udvar10Imbolygó alak jön közelebb, átvág a kissé elgazosodott pázsiton, megereszkedett, de még széles vállát kihúzva bemutatkozik. Nagyot szorít a lapátszerű tenyere. Kifélék, mifélék vagyunk, érdeklődik.
– Újságírók? Na, mit akarnak tunni? Emondom én, nincs itt mit titkóni. Nem? Hát ez van, lássátok, vége mindennek, nincs itt mit nézni. Dógozunk, ahogy tudunk. Szárazság van, a búza termett, a többi nem biztos. Gazdákodunk, ahogy tudunk. Mit mongyunk erről? Volt itt már a noviszádi televízió is, meg a többi. Járnak ide, megnézik, hogy mi van Udvarszálláson. Van mit látni? Emondom én, hogy nincs sok. Lássa, csak tönkremenés. Ha gyün a televízió, az csak a gazdag házba mén, a szegínybe nem gyün be egy se. Vannak itt is, akiknek jól megy. Hát aki visszakapott negyven–ötven lánc földet, az gazdul, hogyne, a többi meg mén tönkre. Na ehhő mit szól, újságíró? Írja meg, én nem bánom, má mi lesz, nekem nincs senkim. Van tizenkét lánc földem, a többit kiadtam. Minek? Kinek?
Az öreg cipész nyugodt, beletörődött a sorsába, a háza megvan, ami az övé, az az övé. A szomszédban lakik az unokaöccse. Az ő vére, és legalább közel van. Jobb volna talán, ha saját gyerekei és unokái élnének valahol a távolban? Jól van most már ez így. A fiatal szomszéd dühös, bikaszerű fejét közel löki, talán csak valamiféle jólneveltség maradéka, ami miatt nem küld el mindenkit a fenébe.
– Mé nem nősűtem meg? Mit tudom én. Maga nős? Hány éves? Huszonnyóc, akkó maga mé nem? Na lássa, maga is válogat, én is válogattam.
Egyedüli gyerek volt. Talán válogathatott, hiszen látszik rajta, hogy valamikor erős volt. Vajdaság-szerte százszámra találni ilyen középkorú agglegényeket. Rosszkor születtek. A szüleik görcsösen ragaszkodtak egy letűnt világhoz. Azt hitték, hogy a háromablakos házhoz, a tizenkét lánc földhöz, a kooperációból vásárolt kistraktorhoz nem akármilyen lány való. Addigra viszont a legapróbb falun, a legelzártabb tanyán is végigsöpört a modernizáció. A mezítlábas malacpásztorokból öntudatos szocialista nő lett, aki városba, irodába, boltba vagy legalábbis gyártósor mellé vágyott, kölniszagú férjet és vasárnapi kirándulásokat kívánt. Azóta ismét nagyot változott a világ. Most ülnek a városi házaikban, kuncsorognak a nyomorúságos fizetésükért, görcsösen iskoláztatva a gyerekeiket – akik úgyis mosogatni fognak Londonban vagy Bécsben –, ugyanúgy beleragadva a saját világukba, mint annak idején a szüleik. Talán ezek a gondolatok suhannak át az agyán, ahogy böködi a földet. Lábfején kopott vásári bőrpapucs, dohos szagú ing és az a zöld keményposztó nadrág, amit én csak öregembereken láttam eddig.
– Kiadtam a földet, minek. Úgyis csak erre mennek, kinyomni a magyar embert, hagy gyüjjönek a helyére. Nem? Ott ara is följebb, látták azt a nagy hóbelvac házat? Na az is egy ilyen gyüttmenté, a fene tudja, valamelyik szerb faluból. Megvett egy házat, aztán itt bérli a földet. Van annak má az isten tuggya, mennyi, ötszáz lánc is. Van neki állami is, mert azt mind egymás közt elosztották. Itt is, ami vót a kombináté, azt is megvette Versecrű az igazgató, aztán kiveszi a fődeket is. Emez meg itt a faluba. A falusiak nem nagyon bírnak bérőni az az igazság. Mindenki azt dolgozza, ami neki van, a többi meg erre-arra, mint én. Döglődik. Nem? Hát nem hazudok én.
Közben megérkeznek a fiatalok, akikre vártunk, szabadkoznak a késés miatt, ők is lenn voltak a Karason, nem mondják, de tudjuk, hogy fél szemmel azért figyelni kell a gyerekekre. Magas barna fiatalember üdvözöl bennünket.
– Tavasszal szebb a falu, mert zöld a fű, de az már kiszáradt. Békés itt, láthatják, főleg a nyugdíjasok költöznek ki. Mivel eléggé el vagyunk zárva, nehézkes a bejutás, ezért az itteniek inkább mezőgazdasággal foglalkoznak. Látom, hogy a fakeresztek mindenkinek feltűntek. Igen, az előző papunk állíttatta fel őket, most már igyekszünk rendben tartani a környéküket. Nem is tudom igazán, hogy mi volt a célja, talán azt gondolta, hogy ettől majd helyre áll az emberek hite, és minden rendbe jön. Voltak furcsa elképzelései.
udvar17Mosolyogva megrázom a fejem. Nem kell szabadkoznia, nálunk nemcsak a hit, hanem a betű papjai is mindig a csodát várják. Záporoznak az unalomig ismert témák a gyerekek számáról, az önkormányzat vagyoni helyzetéről, a fejlesztésekről, és természetesen az iskoláról meg a templomról. Mert tudjuk, hogy ez tartja meg a magyarságot. Tudjuk, mert egyszer valaki ezt mondta. Mi magyarok pedig ilyenek vagyunk, hogyha egyszer valaki valamit mond, azt elhisszük, pláne, ha szépen lehet szavalni március idusán. Ha majd egy magyar marad a világon, az is farkasgörcsbe rándult arccal fogja morogni, hogy a templomot meg az iskolát! Pedig itt van templom, kettő is. A régi kápolna helyett az elmúlt évtizedekben építettek újat, és hát iskola is van.

– Mióta megkaphatjuk a magyar passzust, sokan elmennek, különösen az én korosztályomból. Én maradtam, nem is nagyon szeretnék vándorolgatni. Itt van a házam, itt születtek a gyerekek, szeretek itt, kevesen vagyunk, igaz, de próbáljuk feltalálni magunkat. Méhészkedésbe kezdtünk, sok a befektetés. Ahhoz, hogy rendesen meg tudjunk indulni, húszezer euróra van szükség. Azt kell csinálni, amire lehetőség van, errefelé rengeteg az erdős, mezős rész, meg láthattátok, hogy a napraforgós is.

Közben átnézzük a központban lévő épületeket.

– Ez azelőtt a tűzoltóké volt, most próbálunk közösségi termet csinálni belőle, ha valaki szervezni akar valamit, akkor legyen lehetősége. Távolabb az az iskola, volt itt mindenféle dolog, régebben szövetkezeti otthon meg irodák is, hát ugye mikor mi kellett. A legnagyobb fájdalmunk, hogy nincs bolt a faluban. Nincs messze a szomszéd település, nem arról van szó, de az itteni embereknek is joguk lenne hozzá. Nem? Átjár ide a pék, de hát úgy osztják a kenyeret, az autó hátuljából, mint a kutyáknak – meghökkentő hasonlat, az biztos. Visszaterelem a szót a gazdálkodásra.

Van ugye nekünk harminc–negyven lánc, az öcsém is itt lakik a faluban. Most vettünk egy aratócséplőt, csak egyudvar3 használt hazai gyártmányút, de hát megteszi az is.
Egyszer csak oldalra mutat: „Itt lakunk egyébként.” Rendezett házat és portát látok, ha ilyen volna minden falu mindegyik háza, akkor lenne értelme a falusi turizmusnak. Mellette szépen gondozott gyep közepén ízléses újonnan épített családi ház, a húsz–harminc lánc földből és az ahhoz szükséges mértékű és értékű munkából. Elgondolkodik az ember, vajon miért okádja a vajdasági magyar média a képünkbe a több száz hektáros sikerembereket, a százezer eurós gépszörnyeket, a strucctól a csincsilláig terjedő legabszurdabb ötleteket. Miközben az ilyen egyszerű húsz–harminc láncos gazdák akár itt Udvarszálláson, akár máshol, zavarodottan somolyognak és inkább a méhekről kezdenek beszélni. Pedig az az Európa, amire mindig hivatkozunk, ilyen húsz–harminc láncos falvak és tanyák füzéréből épül fel.

Ahogy múlik az idő, félmeztelen férfiak bújnak elő az árnyékból. Mivel szerbül beszélgetnek, már asszimilációs rémeket látok, pedig ők csak építőmunkások. Amíg a többiek nézelődnek, egy másik gazda mesél:
– Most adtam el a nagyút végén fél lánc földet, azon építik a silókat. Egy szomszéd faluból jött felvásárló csinálja. Szövetkezet vagy felvásárló, a fene tudja már ezeket a kifejezéseket. Úgy, mint régen, lehet vele szerződni a termésre, csereberélni. Van egy másik is, kapós lett most Udvarszállás, itt építik a silókat. Én is gazdálkodok huszonöt hektáron, van egy kis jószágállományom is.
udvar13Azelőtt volt a faluban két–háromszáz tehén, ma már alig találni néhányat. Nekem van három, feldolgozzuk a tejet, a túrót elviszi egy verseci burekos. Sok verseci fejes vásárolt a falu környékén az utóbbi időben. A szomszéd település előtt valamelyik miniszternek a rógyesza építette azt az új disznófarmot. Igen, a pigfarm, ott van a nagy üvegház mellett, sok fiatal dolgozik Udvarszállásról is. Munka van, az nem probléma, csak hát sokan inkább kimennek külföldre, mert ott sokkal többet keresnek. Esetleg amelyiknek van otthon is valami kis valósága, akkor az összerakja. Csakhogy itt se nagyon tudnak már földet venni, annyira felverték az árát. A kombinátot privatizálták az állami földekkel együtt, emitt az utca végén bejött az a szerb koma, az is sokat elvitt, ami eladó, abból meg sokat megvesznek a románok a szomszéd faluból. Ők azért jobban állnak, mint mi. Ott olyan traktorok meg kombájnok vannak, hogy sej-haj, százezer eurósak is. Sokan kinn vannak közülük külföldön és küldik haza a pénzt, ezek meg vásárolnak. Szeretném azért, ha az egyik gyerekem itt maradna. Jobb lenne, ha mind a kettő, de ha a lány kitanul, nem biztos, hogy itt tudna dolgozni. Maradhatna a fiam, de akkor neki meg lányt is kellene találni. Hát ugye nehéz ez egy kicsit.

átvevőállomásKözben hatalmas teherautó suhan el mellettünk. Mivel az aratás már elmúlt, anyagot visz az épülő gabonasilókhoz. Ahogy utánanézek, elgondolkodom rajta, hogy a politikusok és az úgynevezett civil szakértők szájából csak úgy fröcsög a sok okosság a kistermelőkről, a családi gazdaságokról és együttműködésről. Értetlenkedtem, miért nem alakítanak a helybeliek szövetkezetet. A haszon itt maradhatna, talán még a boltot is tudnák működtetni, akár egy kocsmát is, tulajdonképpen mindent lehet, csak ki kellene találni. Amit a piac nem tart el, azt így meg tudnák oldani. Eldiskuráltunk erről egy darabig, de a vége csak ez lett:

– Kevesen vagyunk mi ahhoz. Az az elmélet, ez meg a valóság!

A hangzatos cím olyan magával ragadó riportot ígérhetett, mely talán választ adhat az elmúlt huszonöt év néhány kínos kérdésére. Egyenes és egyszerű válaszra vágyunk, amely rámutat a bűnösre, az áldozatot pedig magasztalja. A valóság azonban sokkal bonyolultabb ennél. Lehet, hogy csak a világ változik állandóan, nem előre, nem hátra, nem fel, nem le, egyszerűen csak változik, és ehhez nem tudunk alkalmazkodni. Az udvarszállásiak földje sem tűnt el. A föld nem tűnik el, ahogy azt a nagyapám mondogatta, „volt már ennek a földnek ezer gazdája, meg lesz is!” Nemcsak az számít, hogy kié, hanem az is, hogy milyen életet tudunk felépíteni rajta. Ha mi nem, majd jön más. Megmarad az udvarszállásiak földje, de hogy az a szomszéd román gazdáknak, a betelepülő jöttmentnek vagy a mezőgazdasági vállalkozónak terem-e, nos, az már a jövő kérdése.

(Készült a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének verseci riporttáborában)

Olvasd el a szerző korábbi riportját Aracsról, Dél-Bácskáról, a felvásárló nélkül maradt tejtermelőkről és a vidéki agglegényekről.


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

The following two tabs change content below.
Takács Rajmund

Takács Rajmund

A nyolcvanas évek közepén születtem, amikor jók voltak a disco zenék és Tom Cruise is fiatal és normális volt. Lassan nyolc éve próbálok újságíró lenni, amit a gunarasi Hírharangnál kezdtem. Talán a motivációm volt rossz, azt hittem így majd könnyebb lesz csajozni... Miután nem jött be, azóta legfőbb célomnak a vajdasági magyar paraszt-munkás népség szellemi felszabadítását tartom.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!