„Dollárból mennék forgatni Csantavérre – az igazán tetszene”

Beszélgetés Szász Csongor rendezővel filmezésről, identitásról, Matuskáról és a pálinkáról

Eleinte, ahogy sokunkat, Bud Spencer és Indiana Jones érdekelte – mára azonban a vajdasági falu életét hűen visszaadó, különleges, természetes bájjal, mulatságos jelenetekkel tarkított dokumentumfilmek kerülnek ki Szász Csongor keze alól. A csantavéri származású operatőr és filmrendező Pestről, Pécsről, a filmezésről és természetesen szülőhelyéről mesélt, ahová még Amerikából is visszajárna forgatni.

11004152_943224132363534_271770330_n

Szász Csongor

Hogyan emlékszel vissza, mikor kezdtél el érdeklődni a filmkészítés iránt?

Felső tagozatos voltam, amikor elkezdett vonzani a filmek világa. Akkoriban még lehetett lejátszókat bérelni. Kikölcsönöztünk egy playert a videotékából, s amíg a szüleim hétvégén elmentek szórakozni – nem voltak még középkorúak sem, eljártak bulizni –, én otthon filmeztem. Mamira rábízták a két gyereket, engem és az öcsémet, mi meg sokat videóztunk. Bud Spencer-filmek, Vissza a jövőbe, Indiana Jones… ilyesmiket néztünk. Úgy gondolom, akkor kezdett el érdekelni a filmezés és azt vettem észre, hogy engem ez jobban leköt, mint a többi korombelit. Erre aztán még rátett egy lapáttal, hogy országot váltottunk. Nem volt sok ismerősöm, videózással töltöttem a szabadidőmet. Kaptam is akkoriban egy videorekordert…

Ez mikor is történt?

Az általános iskolát Baja mellett, Érsekcsanádon fejeztem be. 1993 nyarán költözött a családom Magyarországra a vajdasági Csantavérről. Édesapám előre jött, lehetőségeket keresett. Jó üzleti érzékkel volt megáldva – bár édesanyám talán még inkább –, mindenesetre nyitottak egy ábécét Sükösdön, Érsekcsanád mellett. Később Bajára költöztek, majd vissza Sükösdre, ahol a bolt volt. Így most Sükösdön van a családi otthon, de én már tizenéve máshol élek, korán elköltöztem az iskolák miatt. Hosszú ideig nem laktam ott, kivéve most, ugyanis egy éve átmenetileg ismét otthon élek… Csantavérre viszont már csak látogatóba járok, ismerősöknél szoktam aludni.

Volt-e valamilyen családi példa előtted, valaki a rokonságban, akihez közel állt a filmkészítés, az ilyen jellegű munka?

A nagynéném férje újságíró, író. De nem kötném hozzá a film iránti érdeklődésemet, mert ilyen jellegű inspirációt tőle nem kaptam. Magamtól kezdett el a filmezés érdekelni, de az igaz, hogy a művész közegre nagyobb rálátásom lett…

Voltak már gyerekként is filmes próbálkozásaid?

Nem, az már inkább a Polifilm Technikumban, Pesten kezdődött, középiskola után. Akkoriban szociológiai előkészítőre jártam, szerettem volna szociológiát tanulni Pécsett, de nem tetszett igazán és a szóbeli felvételire már el sem mentem. Akkor hallottam a Polifilmről, Merza Gábor és Szőke András iskolájáról, oda jelentkeztem. Felvettek és egész jó eredményeket értem el. Komolyabban vettem, mint sokan mások, talán nekem könnyebb volt valamiért. Szerencsésen jöttek össze akkor a dolgok, érdekelt, amit csinálok, sőt a főváros is nagyon bejött. Úgy éreztem, Pest a múzsám!

11005945_943224129030201_437537310_n

Ezek szerint jól élted meg vajdaságiként a pesti létet…

Nálam sokáig jellemző volt az identitásommal való foglalkozás. Mit jelent az, hogy én Vajdaságban születtem, de ide jöttem, milyen közegekben fordultam meg… Sok közegre, amelybe belekerültem, érdekesen tekintettem. Már a 8. osztályban viccesnek tartottam az osztálytársaimat. Egészen máshogy viszonyultak a dolgokhoz, mint én. Azóta foglalkoztatott az identitásom… S aztán, ahogy Pestre kerültem, úgy éreztem, hogy ez egy „nagy állatkert”, ahol minden megtalálható, és ez valahogy nyitottabbá, szabadabbá tesz. Nagy szabadságigényem volt, amiről éreztem, hogy az átköltözésem okozta korlátok miatt van… Pesten ezek lebomlottak.

A pesti iskola valójában egyéves volt. Pécsre utána azért mentem, mert nem tudtam magam fönntartani. Úgy gondoltam, ha ennyire nincs pénzem filmet csinálni, akkor inkább tanulom, mert az is érdekel. Így filmelméletet tanultam.

Hogy érezted magad Pécsett? Mediterránabb, délibb városról beszélünk…

Péccsel van azért baj. Én mindig Szegedre vágytam, úgy éreztem, sokkal nyitottabb. Van is egy meghatározása ennek, miszerint Pécs szigetváros, Szeged pedig „interváros”, átjáró forgalommal. Mindig úgy gondoltam Szegedre, hogy az szabadabb, egyenesebb közeg – amire én inkább vágynék –, mint amilyen Pécsett volt.

Pécs megfontoltabb és zártabb. A sorok között is kellett olvasni… Budapestben az tetszett, hogy ha valaki fellök, akkor fel kell kelni és továbbmenni. Pécsett nagy problémának éreztem, hogy, mintha mindenkinek lett volna mögöttes mondanivalója. Amit nem mond a szemedbe, megpróbálja az arckifejezésével vagy a szövegkörnyezettel kifejezni, hogy mire gondol. Nem volt egyértelmű: fel akar-e lökni, tehát valami baja van velem, vagy szembesíteni akar. Ilyesmi nem volt, és csak a kérdések maradtak. Vagy én voltam rossz közegben. Bár nem hiszem, mert olyanok között mozogtam, akik hasonszőrűek voltak és ott laktak. Más mentalitás volt, ami nekem nem igazán tetszett…

11002403_942181235801157_13740731_o

Már operatőrként is több olyan film készítésében vettél részt, amely hagyományőrző jellegű és dokumentumfilm. Mi vitt téged ebbe az irányba?

Erre a kérdésre talán egy szóval is lehet válaszolni: a pénz. Filmes szakmáról beszélünk, itt igazából az anyagiaknak óriási jelentősége van. Mindenhez pénz kell és mindent ez határozott meg. Én próbáltam az elejétől úgy hozzáállni ehhez, hogy racionalizálom a helyzetet. Sokan elkezdtek belemenni abba a folyamatba, ami hivatalosan előttük áll: ha filmet akarnak csinálni, minőségi technikával és emberekkel, írnak egy forgatókönyvet, amit majd elfogadnak… Én nem akartam ezt – úgy éreztem, holnapután hozzá akarok látni a munkához!

Nem akarok várni, írni meg nincs kedvem, nagy kedvvel nem tudtam volna forgatókönyvet írni. Nem éreztem, hogy ez lenne az útja annak, hogy filmet csináljak. A dokumentumfilmet viszont olcsón meg lehetett oldani.

Nagy szerepe van egyébként ebben annak is, ami már inkább az egész estés filmjeimhez köthető, hogy az alkotótársam, Baróti Gábor nagyon tévés beállítottságú, dokumentumfilmes világból jött. Idősebb nálam egy tizessel, de a balkáni háborúban is forgatott. Ő olyan outsider, aki mindenhol feltalálja magát, de mindig kívülálló szerepben maradt. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy szimpatikus volt neki az ötletem: csináljunk filmet.

Szász Csongor 1979-ben született, csantavéri származású.

2000-ben filmkészítési tanulmányokat folytatott Budapesten, a Polifilm Technikumán. 2004-ben a budapesti Dunaversitas Egyesület Mesterkurzusának résztvevője, illetve hallgató a Pécsi Bölcsészettudományi Kar Filmelmélet-filmtörténet – Pedagógia Szakán.

Operatőrként, rendezőasszisztensként több televízió munkatársa volt (MTV, Budapest TV, a pécsi ÉK TV, stb.).

Operatőr és rendező több rövidfilmben (Hulladék, Időjézus, Fényezés, Áramszünet, Eltörött a hegedűm)

Egész estés filmjei:

Matuska (színes, magyar dokumentumfilm, 2008) rendező, operatőr, vágó, riporter, producer, zeneszerző.

Pálinkafilm – Extraktum Vitalis (színes, magyar fikciós dokumentumfilm, 2012), rendező.

Mennyire volt könnyű vagy éppen nehéz együtt dolgozni a Matuska, illetve a Pálinkafilm című alkotásod esetében a csantavéri szerepelőkkel? Sokukat ismerhetted gyerekkorod óta…

Én kevésbé ismertem őket gyerekkoromtól, mint ők engem, ahogy az már faluhelyen lenni szokott, az idősek mindenkit ismernek. De ez a része könnyen ment. Én rendkívül éleztem, nagy öröm volt számomra velük beszélgetni, Csantavérre visszatérve. Azt is élveztem, hogy végre ezzel foglalkozhatok. Igaz, hogy rengetegszer utaztam haza a film miatt, legalább tízszer mentem forgatni. A Matuska így például öt évig készült…

Hogy jött az ötlet, hogy éppen Matuska Szilveszterről, az első magyar terroristaként számon tartott biatorbágyi merénylőről forgass filmet?

Az egyik csantavéri lakos kezdett el erről mesélni a sarkon, amikor leállítottam. Én csak azt kérdeztem, mi van most a faluban, miről érdemes beszélni, mondjon valami érdekeset. Ő pedig elkezdte… mindez 1998-ban történt. Bozsik Pétert akkor már hallomásból ismertem. Ő írta Az attentátor című könyvet Matuskáról. Bozsik a település azon részén élt, ahol én, talán őt is említettem és így jött szóba az egész. A filmben szereplők közül mindenki maximálisan segítőkész és együttműködő volt, úgy érzem, ebben szerepet játszhatott az is, hogy a földijük voltam. Nem tudom, mennyire köthető a személyemhez, nekem volt-e esetleg olyan „aurám”, ami ehhez hozzájárult, de a vajdaságiak egyébként is nyitott emberek. Csantavéren viszont, mivel egy nagy, színmagyar település – és ugyanolyan, mint egy magyarországi falu, hasonló jellemhibák is fedezhetőek fel…

A Matuska és a Pálinkafilm szereplői is nagyon természetesen viselkednek a filmben, ami sajátos hangulatot teremt…

Abszolút az volt a célom, hogy kiváltsam a természetes viselkedést az emberekből, mintha ott sem lenne a kamera. Rengeteget olvastam a témában: hogyan lehet elérni, hogy a valóságot úgy mutassuk be a dokumentumfilmben, ahogy az valójában van. Az ember a dokumentumfilmben is tudja, hogy a kamerának beszél, kérdés, hogy mennyire lehet ezt „levetni”, mennyire tud objektív lenni. Igyekeztem ennek érdekében mindent megtenni, ebbe az irányba menni. Az alkotótársammal próbáltuk kicsit gonzósra venni a stílust (a tények és a fikció vegyítése – a szerk.). Bemész egy kocsmába, kérsz egy sört és megkérdezed az első kocsmárostól, hogy mi van a faluban és így indulsz el. Egy-egy történettel már közelebb tudsz kerülni az emberekhez, elég, ha csak láttad a szomszédot, hogy vitte búgatni a disznót és ezt elmeséled. A cél az volt, hogy nagyon közvetlen legyen az egész forgatás, ne érződjön, hogy van ott egy kamera is…

A Pálinkafilm főszereplője, Sági Attila egyébként már a Matuskában is ott volt, ő játszotta Matuska Szilveszter síneken sétáló sziluettjét. Színjátszó volt Pécsett, színházban játszó emberek voltak hatással rá. Baráti körből ismertem és beleegyezett, hogy ő legyen a főhős. Ő az egyedüli, aki valóban színész a történetekben. Egyébként már Dél-Amerikában él. Vicces, hogy a film még el sem készült, amikor Attila már családos ember lett és Mexikóban dolgozott…

Hogy érzed, milyen volt az egész estés filmjeid fogadtatása? Többet vártál tőle.

Én azt szerettem volna, ha a szakma is mond valami érdemlegeset. Azt hiszem, beleestem a saját magam csapdájába, mert volt a Pálinkafilmben egy kis provokativitás és lehet, hogy a szakma részéről megszokott volt a reakció egy ilyen típusú filmre, amire én nem voltam felkészülve. Plusz, amilyen rendszerváltások történtek a szakmában… A mai napig egy komoly kritika sem született a filmről. S amikor filmesekkel beszélgettem,  azt mondták, hogy felejtsem ezt el, csináljak másikat. Csak hát az a helyzet, hogy én olyan szegény családból jöttem, hogy nincs tőkém, tartalékom – nem feltétlenül anyagi tőkéről beszélek, jól jönne a technikai, (szak)emberi segítség is.

A mediawave-esekkel ugyanez volt a helyzet. Lement a film és nem foglalkoztak vele. A MAFSZ-szal (Magyar Független Film és Videó Szövetség), a magyar amatőrfilmesekkel is ez történt. Mindenki azt mondta, hogy ez normális, ha egy szervezet alól kirántják a talajt, akkor megpróbál az aktuális hatalomtól pénzt kérni.

Régebben más volt a személet. Aztán olyan filmeket kezdtek el díjazni, amelyek nem úgy voltak amatőrök és függetlenek, ahogy én elképzeltem. Nekem ez olyan érvágás volt, amire nem számítottam. Azt gondoltam, hogy valamilyen visszajelzést, támogatást kapok majd. De többnyire csak vállveregetést jött azoktól, akik a legközelebb álltak hozzám és szinte csak kocsmai közegben. Tudom persze, hogy van ilyen. A Pálinkafilm talán kicsit provokatív lett és nehezebben is emészthető, mint a Matuska.

A PÁLINKAFILM TRAILERE:

Mik a terveid ezek után?

Terveimben most is az szerepel, hogy nekifogok majd egy olyan filmnek, ami nem kerül semmibe, de jó az ötlet, és úgy állok ismét hozzá, hogy holnapután elkezdhessem csinálni. Ötletem rengeteg van, főleg rövidfilmre, féldokumentumfilmre – a fikciót és a dokumentum műfajt szeretném úgy keverni, hogy izgalmas legyen. Az a néző is élvezze, aki nem akar dokumentumfilmet nézni… Szívesen forgatnék például a Normafán levő Csúcs büfé mindennapjairól is, ahol mindig érdekes emberek fordulnak meg…

Egyik skandináv filmélményem alapján jött egyébként az ötlet, hogy ha megint a Vajdaságban akarok forgatni, akkor máshogyan kell megfogni a közösséget. Érdekes lenne például egy megcsalásról csinálni filmet, arról, hogy ott hogyan reagálnának a helyzetre, milyen szempontok merülnének fel, vagy egy halálos betegségről… S persze az egész tükrében ott a nyugat-európai világ, ami egyébként teljesen figyelmen kívül hagyja a világ ezen részét, a Vajdaságot. Nem egy felkapható dologról forgatnék…

Baróti Gábor alkotótársam sokat szokott segíteni, mert jobban meglátja a helyzetekben a témát. Ő mondta a pálinkáról is, hogy erről forgatni kellene. Eredetileg a tanyavilágról akartam, de végül belekerült a Pálinkafilmbe az is, hiszen rengeteget forgattunk tanyán… Nekem teljesen természetes volt, hogy Csantavéren van a legjobb pálinka! Én egyébként már idén nyáron szeretnék újra csinálni egy rövidebb filmet. Nem szabad ilyen sok időre leállni. Nem baj, ha van egy év szünet, főleg hosszú film után, de több azért nem igazán jó…

Hogyan telnek a mindennapjaid? Több tévénél is dolgoztál operatőrként.

Mivel a filmeknél mindig én voltam a riporter, főleg televíziós munkákból élek, szerkesztő-riporterként dolgozom. Érdekes viszont, hogy tévés operatőr nem szívesen lennék, próbáltam és nem tetszett különösebben. Nem vonz, ahogy ugráltatják az embert. Ez a mai napig így van az országban, az operatőröket és az alájuk dolgozó technikusokat ugráltatják, én nem bírtam ezt a stresszt. Szerintem egyébként tévénél dolgozni minden esetben stressz, de szerkeszteni, riporterként felvenni dolgokat, videohíreket készíteni szeretek. Az operatőrködést inkább úgy tudom élvezni, ha filmet csinálok…

Mihez kezdenél, ha számodra bőven elegendő pénzből élnél?

Valószínűleg egy „antitévét” hoznék létre. Olyat, ami bemutatja azokat a szubkultúrákat, amelyek a hivatalos társadalmi léttől félrevonultan élnek és megpróbálnám őket kötni egy társadalmi réteghez. Ellentmondásról beszélek, de ezt csinálnám. Érdekesnek tartanék bemutatni egy olyan közeget, amelynek csak félig-meddig vannak gyökerei, filmet csinálni ezekről az emberekről… például arról, hogy találnak Törökországban egy nyílhegyet és csinálnak belőle szempillaspirált. Mert ilyenek is vannak… Érdekelne, hogy milyen a jövőképük.

Nézd meg a MATUSKA SZILVESZTERRŐL SZÓLÓ DOKUMENTUMFILMET!

Külföldre nem mennék el, mert úgy érzem, ahhoz képest, ahonnan és amilyen háttérrel jöttem – bár még olyan nagy filmes pályáról nem beszélhetek –, valamilyen értelemben sikeres vagyok. Én ezt a vonalat vinném tovább. A filmjeim klasszikus magyarokról szólnak. Arról, hogy ezek a vajdaságiak kicsodák-micsodák. Mindig érdekelt, mi a különbség az anyaországi és a határon túli között, vagy egyáltalán Nyugat-Európa és Vajdaság között. Engem ezek a dolgok foglalkoztatnak.

Érdekes lenne például, ha kimehetnék Amerikába – oda szívesen elutaznék. Ottani pénzből járnék el Csantavérre forgatni… az igazán tetszene!

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!