Az évet egy nem mindennapi stoppos naplóval zárjuk. Szerzőnk a decemberi vacogás, a zord és sötét reggelek idején, téli álmukat alvó szökőkutak mellől idézi meg felejthetetlen nyári kalandját. Szegedről indulva egészen a Fekete-tengerig jutottak el párjával, jóravaló sofőrök, kartonok, filctollak, némi útiszerencse és felfelé tartott hüvelykujjuk segítségével. Mától napról-napra közzétesszük az utazás egy újabb állomását, úgy, hogy hőseink még idén célba érjenek.
2014, december: Összerezzenek: nyitott szemmel sötét van, hideg fuvallatok próbálnak beosonni az ablak résein, nem hagyva nyugodalmat a nyár még mindig reménykedő harcosának. Már hetek óta félve kapcsolom be a rádiót reggelente. Úgy sejtem: boldogságom a meteorológus kezében van. Ha akarja, elveheti tőlem a nyarat. A nyarat? Decemberben?
2014, július: Az óra hangos morajlása rázott fel reggel 5-kor. Még sötét van, hova is megyek? A pillantásom egy nagy piros hátizsák irányába vetődött. Ó igen, ez lesz a negyedik. Az izgalom édes reszketése a gyomromban jelezte: megint nagy falat lesz. Átballagtam a nappaliba, az asztalon kiterített térkép feküdt, mellette számtalan papírfecni. Google maps-ről átrajzolt „útvonalak”, hogy majd eligazodjunk a nagyvárosokban. Szeged – Újvidék – Belgrád – Niš – Pirot – Szófia – Burgasz – és talán Isztambul.
Gyors ellenőrzést tartottam. Ruha (3 váltás a meleg napokra, 2 váltás a hideg estékre), hálózsák, sátor, útlevél, térkép (Európa és Bulgária), zseblámpa, madzag, víz (négy liter, Belgrádig kitart). Továbbá könyv (Franz Kafka: Átváltozás), fényképezőgép, karton, filctoll (2db, egy fekete és egy piros a dekoráláshoz) és egy jegyzetfüzet (épp akkora, hogy elférjen az övtáskámban). Kulcs a zárban: kétszer elfordít – kívülről. Amikor legközelebb hasonló mozdulatot teszek, elmondhatom: megjártam stoppal a Fekete-tengert.
A zarándoklat első néhány lépését még a panelrengetegben tettük meg, csendben haladtunk, a hatalmas táskák lelassították lépteinket. Tekintetünk a beton és a cipőnk orra között vándorolt oda-vissza, csak ritkán, fel-felnevetve néztünk egymásra, olyan szavak kíséretében, mint: „hú”, „na”, „elindultunk”, „mindent bezártál?”, „júúúj”, „jó lesz”..!
A határ Szerbia felőli oldalán a klasszikussá vált felállásban vártuk a jószerencsét: Viktor hátul, táblával a kezében (Novi Sad nagy betűkkel, alatta kicsiben Belgrád), én pedig elöl, hüvelykujjam a levegőbe emelve. Elgondolkodtam: havonta kétszer megfordulok itt, amikor Szabadkára megyek, most mégis messzebbre visz az utam, kikerülöm a szülővárosomat.
Milyen régen csináltunk ilyet, épp egy éve! Mindig furcsa érzés visszatérni az út mellé. Kiszolgáltatottá válsz, elfogadod, hogy életed a sorsra van bízva, és tudod, egy hónapon keresztül ismeretlenek fognak kézről kézre adogatni.
– Do Novog Sada? – tettem fel a kérdést körülbelül egy óra múlva egy fiatal kamionosnak.
– Da, idete samnom?
– Daaa! – és már pattantunk is fel a kamionra.
Szeretek kamionban utazni. A magasból figyelhetem a tájat és olyan rejtett térségeket is észre lehet venni ilyenkor, amiket a szalagkorlát az autóktól eltakar.
– Da li znaš engleski?
– Paa, ne… ne znam – motyogta zavarában a harmincas éveiben járó sofőr.
Akkor erről ennyit, mivel nekem a szerb nem az erősségem, ez a kör Viktoré lesz. Számomra a stoppolás egyik fontos alapja a kommunikáció. Ha valaki felvesz, azzal teszem érdekessé az útját, hogy érdeklődöm, beszélgetek vele, meghallgatom. Ezt sokan meglepő dolgokra használják fel: meggyónnak. Családi titkok, rejtett érzések törnek elő ilyenkor, hiszen ők is tudják, valószínűleg soha többé nem találkozunk.
A kamionosok egyébként az úthasználók körében egy külön fajt képeznek. Ők nem csupán a járműveikbe engednek be, amikor felvesznek egy stoppost. Beinvitálnak a második otthonukba. Mindig érdekes volt megfigyelni, hogyan használják ki a rendelkezésükre álló teret. Voltak, akik rendet és tisztaságot tartottak a „kabinjukban”. Náluk már az ajtóban le kellett vennünk a cipőnket és a táskánkat, nehogy összepiszkoljunk valamit. Ott mindennek megvolt a helye. Kis hűtőszekrény az élelmiszernek és az esti hideg sörnek, beépített szekrény, ahol katonás rendben álltak az ágyneműk és a ruhák, külön rekesz az evőeszközöknek, tányéroknak, poharaknak. Egy polc a technikának is jutott, ahol laptop, CD-k és általában 2 telefon (egy a nemzetközi és egy a helyi hívásokra) kapott helyet, valamint az elengedhetetlen dekoráció az ablakban. Ezek lehetnek szentképek, amik megvédenek az utakon, családtagok fotói vagy plüss kabalák, amelyek a család egészen fiatal tagjaitól származtak. Ők olyan sofőrök voltak, akik elfogadták a sorsukat, berendezkedtek ebben a piciny „lakásban”, szabályokat, szokásokat alakítottak ki, hogy még ilyenkor is azt érezhessék: otthon vannak.
Akadtak azonban egészen rendezetlen kabinok is. Szétdobált üvegek halmaza, szemét, és egy nagy bőrönd, amely az éppen aktuális ruhát és elemózsiát rejtette. Itt dekorációkról szó sem volt – maximum egy meztelen nős törölköző formájában az anyósülésen. Ők csak átutazóban voltak a kamionban, nem akartak otthonként tekinteni rá. Marko is ilyen volt, nem szeretett kamionozni. Újvidék előtt rakott ki bennünket dél körül egy kietlen benzinkútnál. Ideje volt megebédelnünk.

Dobroka Alexandra

Legutóbbi írásai: Dobroka Alexandra (összes)
- Szívcsakra-tárogató Oromon - 2016-08-31
- „Nem vinnéd magaddal a kislányomat?” - 2015-09-04
- ,,Kevésből adni dicsőség, sokból adni kötelesség” - 2015-07-08
- Klipforgatásunk a polgárpukkasztás nagymesterével - 2015-03-04
- ,,Fa vagyok, de néha folyó lennék”* - 2015-02-25