Égett a tanárok lába alatt a talaj

Vajdasági pedagógusok a Maradj talpon!-ban

m 1A képernyő előtt ülve mindig egyetlen cél lebeg a szemem előtt: előbb válaszolni a feltett kérdésre, mint az aktuális játékos. Mekkora öröm is az, amikor a játékosnak nem, nekem viszont sikerül megoldanom a feladatot, majd az apró sikerélménytől megrészegedve lesem, hogyan esik le a vesztes az ismeretlenbe. Ezek a nyertes körök boldoggá tesznek, ilyenkor mindig megszólal a kárörvendő énem. Persze, otthon ülve sokkal könnyebb ez a játék. Sokszor tíz passzt is elhasználok a kettő helyett, de alattunk, nézők alatt, szerencsére nem nyílik meg a talaj…

Mindig is érdekelt, milyen érzés lehet élesben, a játékostársakkal, a kamerákkal és nézőkkel körbevett stúdióban az idővel, a kétségbeeséssel és minden egyéb zavaró tényezővel megküzdeni. 20 másodperc alatt összeszedni életünk eddigi minden tudását és ismeretét. Nem egyszerű feladat.

Raffai Klára adai magyartanárnő, Borsos Éva zentai kutatóbiológus és tanárnő, valamint Göblös Péter adai informatikatanár a közelmúltban részt vett az M1-en futó, nagy sikerű vetélkedőműsorban, a Maradj talpon!-ban. Péter kihívó volt, 10 másodperc jutott neki a képernyőn, a villámkör első kérdésénél kiesett. Klára kihívó volt, és megnyerte a párbajt, így nyert 500 000 forintot, Éva pedig kihívott volt, és 5 párbajt nyert, majd megállt, és elvitte a 437 600 forintos nyereményt.

Raffai Klára

Raffai Klára

A válogatót a Zentai Alkotóházban rendezték meg. Ez volt az első határon túli térség, ahol játékosokat toboroztak. A 25 millió forint nagy húzóerő, de mi motiválja emellett az embert a jelentkezésre?

Klára: – Az én jelentkezésemnek története van. A férjem nagyon jó kézügyességgel megáldott ember, ezért beneveztük az 1 perc és nyersz! játékba. A nyár folyamán hívták próbajátékra, de munkájából kifolyólag nem tudott eljutni. Bennünk maradt a várakozás és a sok kérdés a forgatást illetően. Amikor az újságban láttam a felhívást a castingra, úgy gondoltam, megpróbálom, hiszen itt van közel, nincs tétje, kaland az élet!

Éva: – Engem a kíváncsiság és a kaland lehetősége vonzott. Rengeteget fejtek rejtvényt, és úgy éreztem, hogy a tévében futó vetélkedők közül ez illik leginkább hozzám. Hiszek abban, hogy meg van írva a sorsom, és nem véletlen, hogy Zentára jöttek válogatót tartani. Amikor anyukám egy csütörtöki ebédnél felolvasta a Magyar Szó hirdetését, rögtön rávágtam, hogy persze, jelentkezek. Szerettem volna kipróbálni magam, akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg bekerülhetek a tévébe a kamerák elé.

Péter: – Sokan azért jelentkeztek erre a műsorra, mert ki akarták próbálni magukat. Engem a kíváncsiság hajtott. Érdekelt, hogyan készül a műsor, milyen érzés a porondon állni. Nagy élmény volt élőben látni a stúdiót, azt a munkát, ami életre kelti ezt az egész produkciót, és persze öröm volt Gundel Takács Gáborral is találkozni.

Az ő egyéni humora fontos része a vetélkedőnek. A műsoron kívül milyen embernek ismerték meg őt?

Klára: – Kivételesnek mondható a híres emberek körében, hiszen a folyosón is ugyanolyan kedves és közvetlen tudott maradni, mint az adásban! Többször is fényképezkedtünk vele a szünetben, mindig örömmel jött oda és volt hozzánk néhány kedves szava.

Éva: – Egy fantasztikus ember: abszolút közvetlen, kedves, szerény, hatalmas tudással és műveltséggel. Én 2007-ben már találkoztam vele Budapesten a magyar–olasz meccsen ott ült három székkel mellettünk, és nagyon kedvesen elbeszélgetett velünk. Ezt el is meséltem neki szünetben, és a műsor után viccesen megkérdezte, hogy hol találkozunk legközelebb. Mondtam, hogy Londonban valamelyik focimeccsen, erre ő: megbeszéltük.

Borsos Éva és Gundel Takács Gábor

Borsos Éva és Gundel Takács Gábor

Péter: – Mivel én öt műsoron keresztül szerepeltem, az egyik szünetben odajött hozzám, és megvigasztalt, hogy beszélt a producerrel: az én kedvemért karácsony után is folytatják a műsort. Hátha akkor valaki kiválaszt…

Hogyan hat az ember idegrendszerére az, hogy őt ennyi ideig nem választják ki?

Péter: – Az, hogy sokáig voltam játékban, nem dühített, inkább csak fásult lettem a végére. Az elején még tervezgettem, hogy mikor lenne a legjobb egy nyertes párbaj esélye, de később már teljesen mindegy lett volna, hogy mikor és kivel játszok, csak játszhassak.

A játék végkimenetele érdekesen alakult. Sokáig várt a kihívójára hiába, majd az ötödik nap végén a villámkör első fordulójában kiesett. Mi játszódik le ilyenkor az ember fejében? Hibáztat valakit?

Péter: – A gyors játéknál az volt a gond, hogy arra összpontosítottam, hogy legyek túl az első kérdésen, és aztán majdcsak lesz valahogy. Sajnos ez a hozzáállás megbosszulta magát, és lepottyantam.

A műsor különlegessége a titok, hogy hova esnek a vesztesek. Természetesen, ha ez kiderülne, egy hatalmas pluszt veszítene a vetélkedő, és pont emiatt a játékosokat is szigorú titoktartás köti. De mégis, hogyan írná körbe az esés pillanatát, milyen érzés az ismeretlenbe zuhanni?

Péter: – A csapóajtó borzasztó hangos. Ez a televízión keresztül nem hallatszik. Amikor a mellettem lévő emberek estek le, az félelmetesnek tűnt. Amikor én pottyantam le, az már közel sem volt olyan ijesztő. Egy kis toporgás után kinyílt az ajtó, és következett a krokodilverem…

Facebook-profilján több mint 250 lájkot sikerült összegyűjtenie egyetlen képnek, amelyen Gundel Takács Gáborral szerepelnek. Diákok, ismerősök elismerően gratulálnak. A rengeteg pozitív visszajelzés mellett találkozott-e ellenséges kritikával?

Péter: – Kritikával nem találkoztam. Csak a barátaim ugrattak flaszteros poénokkal, és ha jól hallottam, a pedagógus-röplabdacsapatom is készül valamilyen meglepetéssel. Az ilyen ziccert sosem szokták kihagyni. Nagy szerencséjük, hogy nem a dezoxiribonukleinsav kifejezéssel estem ki, mert arra nehéz lett volna poént gyártani.

Klára, Ön talpon maradt! Milyen érzés volt Eszter ellen, aki szintén vajdasági, győzelmet aratni?

Klára: – Én úgy gondolom, Esztert nem győztem le! Fantasztikus tudása van, tájékozott. Szerencsém volt, hogy akkor hívott ki, amikor már nem volt passza, a „mezítlábas” választ én sem tudtam volna. A játék hevében nem gondoltam arra, hogy földi, szerintem ő sem. Nem én győztem, hanem ő veszített!

Éva, öt párbajt sikeresen megvívtál. Igaz, hogy passzolni már nem volt lehetőséged, de ahogy Gundel Takács is mondta: „Nem vagyok boldog, szerintem neked játszanod kellett volna!” Miért álltál meg mégis?

Éva: – Ahogy Gundi is mondta, ez a tudás és a taktika játéka. Amikor jelentkeztem játszani, attól kezdve taktikai szempontból néztem a játékot a tévében. Szerintem taktika nélkül nem lehet sikeresen végigcsinálni. Nagy álmom volt, hogy kihívóként játsszak, és már akkor elhatároztam, hogy az ötödik párbaj után megállok, és elhozom a biztos pénzt, bármekkora összeg is legyen az. A harmadik párbaj után, amikor megvolt még mindkét passzom, megfordult a fejemben, hogy ha megmaradnak az ötödik párbaj végéig, akkor tovább játszom még kettőt. A passzok elvesztése után egyértelmű volt számomra, hogy megállok. Szerintem két párbajt nem igazán lehet egyetlen passzal végigvinni. Soha nem tanultam magyar földrajzot, tisztában voltam vele, hogy a következő ilyen jellegű kérdésnél elveszítem a passzomat, és akár mindkét párbajban kaphattam volna ilyen kérdést.

A műsor alatt teljesen nyugodtnak tűntek. A kihívóval/kihívottakkal és önmaguk félelmeivel is küzdeniük kellett. Hogyan tudták megőrizni higgadtságukat?

Klára: – Mi, tanárok sokat szerepelünk. Mint magyartanár műsorokat rendezek, versenyekre megyünk, szülőértekezletet tartunk, tehát a szereplés nem jelent gondot. Mivel két napot ott álltam a forgatáson, így volt alkalmam szétnézni, megszokni a zajokat, a fényeket, a közönséget. Első nap én is görcsben álltam, megfeszített lábbal, kezemet szorongatva, de a második napon már rutinos várakozóként indultam. Arra is rájöttem, hogy nem kell figyelnem a játékot, mert az nagyon lemerít, majd csak a saját küzdelmem lesz a lényeges. Persze volt bennem izgalom, csak nem látszott!

Éva: – Elárulhatom – bár szerintem sokan észrevették –, volt két trükköm: az egyik, hogy nem kell törődni az ellenfél kérdéseivel, mert nekem arra úgysem kell felelnem. A műsorban jól látszott, hogy sokszor a cipőmet néztem, ez emiatt volt. A másik trükk: egyik ellenféltől sem kell félni, mindenki lehet nagyon erős, vagy kieshet az első kérdés után. Úgy voltam vele, hogy ki kell hoznom magamból a maximumot, a többi nem rajtam múlik. Tudtam, hogy ha félek és ideges vagyok, akkor nem tudok koncentrálni. Az volt a célkitűzésem, hogy csak olyan kérdésben hibázzak, amiről még soha nem hallottam, és játék után ne azon sajnálkozzam, hogy ezt tudtam, csak nem jutott eszembe. Ez sikerült is.

Éva, a nyereményedből elmondásod szerint Londonba utazol, egy Chelsea-meccset szeretnél megnézni. Honnan ered ez a futballimádat?

Éva: – Budapesten doktoráltam az ELTE Genetika Tanszékén, dr. Vellai Tibor fejlődésgenetika-csoportjában, és fiúkkal voltam körülvéve, akik minden szerdán és csütörtökön a Bajnokok Ligája-meccsekről beszélgettek. Nagyon idegesített, hogy nem értek egy szót se, és nem tudok hozzászólni a dolgokhoz, ezért nekiültem megtanulni a focis dolgokat. Segítettek, azt mondták, úgy könnyebb lesz, ha választok magamnak egy csapatot. Mondtam, hogy rendben, melyik csapatban néznek ki legjobban játékosok? Így lett a Chelsea a nagy kedvenc. Hat és fél évig volt egy barátom, aki szintén nagy focirajongó, és ő vitt el először élő meccsre, onnan kezdve menthetetlen voltam.

A műsorban megismerkedhettünk a féltett hibiszkuszod és a részeges kutyád történetével. Vannak egyéb nem mindennapi különlegességeid?

Éva: – Erről igazából a barátaimat és az ismerőseimet kellene megkérdezni. Barátaim nagy része szerint nem vagyok egy hétköznapi ember, aztán mindig megnyugtatnak, hogy ezt pozitív értelemben gondolják. Szerintük velem rendszeresen nem hétköznapi dolgok történnek, például elmegyek a Maradj talpon!-ba játszani, és nem elég, hogy kihívó leszek, ahogy mindig is szerettem volna, de megtalálom elsőre a két darab 100 forintost.

Melyek azok a pillanatok, amelyek legemlékezetesebbek maradnak az Önök számára?

Éva: – Hú, erről reggelig tudnék mesélni, igazából végig minden!

Klára: – Amikor először beléptem a stúdióba, és élőben hallottam a játékhoz kapcsolódó hangokat, sorakoznak a kérdések, válaszok, ketyeg az óra, leesik a játékos, taps… egy elképzelt világ megelevenedett! Életre kelt a képernyő! Felejthetetlen pillanat!

Göblös Péter

Göblös Péter

Péter: – A forgatás folyamán nagyon sok emberrel ismerkedtem meg. Rengeteget beszélgettünk, nagyon jól éreztük magunkat.

Klára: – A játékostársaim között volt például Erika, akivel együtt jártunk egyetemre, azóta nem találkoztunk, ő 20 éve Veszprémben él.

Péter: – A vajdasági játékosokkal még most is tartom a kapcsolatot. A Facebookon létre is lett hozva egy Maradj talpon! vajdasági csoport. Kicsit csalódott voltam, hogy nekem csak 10 másodperc jutott a képernyőn, viszont az élmények kárpótoltak!

Klára: – És persze, amikor megfordult az összeg, a sok nullával! Az eufória volt!

Éva: – Soha nem fogom elfelejteni ezt az egészet, csodálatos élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbálja ki. A legemlékezetesebb talán az, amikor kiderült, hogy megnyertem az ötödik párbajt, és enyém a pénz. El sem tudtam hinni, mi történik velem. Annyira örültem, hogy azt sem tudtam, mit mondok, a műsorból néztem vissza, mert semmire nem emlékeztem. Ha most találkoznék a jó tündérrel, és teljesítené három kívánságom, mind a három az lenne, hogy szeretnék még játszani a Maradj talpon! vetélkedőben.

A játékosok szereplése visszanézhető az M1 online oldalán. Klára 2012. 11. 20-án, Éva és Péter 21-én vett részt a műsorban.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2012.11.28.

The following two tabs change content below.
Csehák Mirella

Csehák Mirella

Csehák Mirellaként nem egyszerű dolog boldogulni a világban. 1991-ben az univerzum még nem volt felkészülve a nevemre, kisvárosom, Ada pedig egyenesen meghökkentőnek tartotta, amit a későbbiek során előszeretettel éreztetett is velem. Az óvodás Mivikéből, szépen lassan általános iskolás Miréna, Mirinda, Marella lett. Hogy javult-e a helyzet gimnáziumi tanulmányaim során? Gondolhatjátok. Egy idő után felkaptam a fejem a Csehók, Csernák, Csepák , Marillára, Milénára, Mirabellára, azaz mindenre, ami kicsit is hasonlított az eredetire (bár megjegyzem, a Cserák Mihály azért egy picit fájt :-) ). Újvidéki egyetemista éveim alatt megtanultam, hogy a magyar nyelvnek van az a különös tulajdonsága, miszerint az érthetetlent, idegent leegyszerűsíti, saját kénye-kedve szerint formálja. Így alakulok nevemmel én is, így lesz komolytalanságom komolyságom éltetője, így leszek az, aki vagyok: Miri, néha Piri, esetenként Konstantin! :-)
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!