Egy fiúgimnázium belülről, avagy: ezek a srácok sem most jöttek le a falvédőről (II.)

„Tisztelendő és dicséretes piaristák…”

Ballagás a kollégiumban

Ballagás a kollégiumban

„Fogtam magam, és elmélyedtem kicsit a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium életében. Sokat beszélgettem, figyeltem, hallgattam, kérdeztem, jegyzeteltem, utánajártam” – írta riportja múlt heti első részének felvezetőjében Illés Eszter. Akkor az iskola igazgatójával és az egyik tanárral készített interjúját olvashattátok, most pedig nézzük, mi történt a biológiaórán és mit mesélnek a diákok! (a szerk.)

A BIOLÓGIAÓRA MESÉL

Közben eszembe jut, hogy érdekes lenne részt venni az egyik órán a hátsó padban kuporogva. Fel is keresem Adorjánt, aki egy lépéssel előttem jár: tervben volt, hogy megfigyelhetem a magyarórát a nyolcadikosaival, de rendkívüli kóruspróba van, csupán hatan maradnak bent az órán, úgyhogy filmet néznek. Nem sok értelme lenne tehát bemennem. De várjak 5 percet, azonnal megoldja a dolgot. Hát várok, nézegetem a hirdetőtáblát. Azonnal feltűnik egy 1927-ből való (természetesen már nem érvényben lévő…) illemszabályzat. Találomra elolvasok néhány pontot.

§3: Az iskola küszöbére érve vedd le a kalapod, és mindenkor köszönj illedelmesen.

§4: Ott foglald el a neked kijelölt helyet, és várd be csendesen a tanító urat.

§24: Az utcán ne dalolj és ne fütyülj.

§25: A korcsmába és nyilvános táncmulatságokra eljárni szigorúan tilos.

Épp azon tűnődöm, vaján hány fiút kéne kidobni az iskolából, ha ezek a szabályok hirtelen újra érvénybe lépnének, amikor megjelenik Adorján. Elégedett vigyorral közli, hogy megtalálta számomra a tökéletes órát: egykori osztályfőnöke, László Imre biológiaóráján fogok részt venni 24 nyolcadikos fiúval együtt. Jól hangzik, rám fér az ismétlés.

A földszinti osztályterem olyan, mint egy mini amfiteátrum az egyetemen: lépcsőzetes, sorpadokkal. Leülök az utolsó sorba. A tanár úr közben megsúgja, hogy ezek a srácok testnevelés szakosok, nem erősségük a biológia, legyek elnéző. Becsöngetnek, beviharzanak a gyerekek is. Amikor meglátnak, megtorpannak egy pillanatra („Egy lány!”), aztán észbe kapnak, és lökdösődve-nevetgélve-hülyéskedve mindenki bemászik a helyére.

– Viselkedjetek, fiúk, nem látjátok a kisasszonyt? Ne kényszerítsetek, hogy csúnyán beszéljek előtte. Na, füzeteket, jegyzeteket elrakni!

Valamiféle röpfelelés következik: röpködnek a kérdések, száll a fiúk tolla.

– Mi van, te, csak nem puskázol?!

– Dehogyis, tanár úr, én csak eszem! – és már mutatja is a srác kettővel mellettem az alig megkezdett, hatalmas szendvicset. Az osztály hatalmas röhögésbe tör ki, hát ki az, aki bevallja a tanárnak, hogy órán tápol?

– Úgyis késik az ebédem, éhen halok. Hozd ide szépen.

A srác leviszi a szendvicset a katedrához. A tanár úr megkóstolja, bólogat, ízlik neki. A fiúk kurjongatnak, a szendvics eredeti tulaja vigyorogva megy vissza a helyére.

– Jól van, fiúk, megyünk tovább, de nem vagyok elégedett. Na, Szabó – nem jegyzem meg a fiú nevét, lehet Kovács is –, sorold csak fel a…! –Fogalmam sincs, mit kellett szegény Szabónak vagy Kovácsnak felsorolnia.

– Nem tudom, tanár úr.

– Ott van a falon kivetítve, csak olvasd fel! – kiabálják a többiek.

– Nem látok odáig, tanár úr.

– Mert egy hiú állat vagy. Vegyél szemüveget, sokkal okosabb lenne a képed. Nézd csak meg a Homolyát, milyen jól fest.

Megint röhögés, röhög Homolya meg Szabó vagy Kovács is. Az az érzésem, hogy bár oldott a hangulat, a tanár úr bármelyik pillanatban feszült csendet tudna teremteni. Magyaráz, a fiúk figyelnek. A bőrszövetről van szó.

– Biztos láttatok már a tévében testápolóreklámot. Tudjátok, amikben olyan szép női seggeket mutogatnak… –Ezen a ponton mind a 24 kamasz srác felém fordul, majd kitekerik a nyakukat, és nevetésre készen lesik, vajon hogy reagálok erre mint egyedüli lány az osztályteremben. Hát zavarba jövök, úgy reagálok. Érzem, hogy elvörösödök, lehajtom a fejem. Zavarba hozott egy csapat tizennégy éves!

– Na jó, vagy az arckrémreklámok. Hülyeség! A csajok elkezdik sminkelni magukat, mert pattanásosak, aztán a kozmetikumoktól olyan lesz a bőrük, mint a seggem kifordítva, aztán meg azért vakolnak. Szóval majd ha a kiscsaj ilyen cuccokra kér tőled pénzt, tárd fel neki ezeket a tényeket.

Közeleg az óra vége. Közben megfigyelem, hogy az osztályban a középen felzselézett cherokee-taraj a menő. Minden srácnak ilyen van.

– Jól van, fiúk, ennyi volt mára. Valaki azért mondja már föl az ősszájúakat a kisasszonynak, hogy ne nézzen minket teljesen hülyének!

Vagy tizenöt kéz lendül a magasba erre a felhívásra, végül feláll egy zöld pulcsis fiú, aki nem tarajozta fel a haját, mert ahhoz túl göndör és túl sűrű. Eldarálja az ősszájúakat, és elégedetten hátrapislog felém. Rámosolygok, kicsöngetnek. A fiúk kiviharzanak, én öregesen lesétálok az emelvényről, és visszabaktatok az igazgatói iroda elé.

A DIÁKOK MESÉLNEK

Ugyanis ott találkozom újra Adorjánnal és a két fiúval, akiket megkért, hogy válaszoljanak pár kérdésemre.

Lapu Árpád

Lapu Árpád

Lapu Árpád magabiztos, komoly végzős, Dóczi Balázs sünihajú, mosolygós nyolcadikos. Mindketten bejáró diákok. Egy üres osztályteremben ülünk le beszélgetni.

– Miért döntöttetek úgy, hogy ide iratkoztok az általános hatodik osztálya után?

Árpi: – Tudtam, hogy ez az iskola nemcsak jó tanulmányi alapot fog adni, hanem erős vallási és erkölcsi hátteret is, és ezt fontosnak tartottam. Lenni akartam valami, és úgy éreztem, itt segítséget kaphatok ebben.

– És tudod már, hogy mi leszel?

Árpi: – A jogi karon gondolkodom.

– Balázs, te miért választottad ezt a sulit?

Balázs: – Először egy ismerősöm mesélt róla, aztán eljöttem a nyílt napra, és egyszerűen megtetszett.

– Nem féltél a váltástól?

Balázs: – De.

 Könnyű volt beilleszkedni?

Balázs: – Igen, eléggé.

– Nem volt furcsa, hogy hirtelen eltűntek a lányok?

Árpi: – Persze hogy az volt. De iskolán kívül is léteznek tevékenységek, és onnan nem tűntek el.

– Nem érzitek hátránynak, hogy itt nem érintkeztek nap mint nap a csajokkal?

Árpi: – Lehet, hogy inkább előny.

– Előny?

Árpi: – Jobban oda tudunk figyelni az órán. (Nevet) Különben meg ha lennének is lányok, az osztálytársaddal úgysem fogsz összejönni. Sokan sajnálnak minket, hogy itt nem lehet „nézelődni”, de hát nem is azért jövünk. Majd nézelődök délutánonként meg hétvégén.

– Szerintetek mit ad nektek ez a gimnázium, amit egy világi iskolától nem kapnátok meg?

Balázs: – A vallásos nevelést biztos, további különbségekhez nincs összehasonlítási alapom.

– És mit kaptok a vallásos neveléstől?

Árpi: – Erkölcsi tartást, világszemléletet.

– Bulizni jártok?

Árpi: – Persze.

– Ki tudnátok emelni egy különösen kedves élményt, amit az iskolától kaptatok?

Balázs: – A vízitúra. Szakadt az eső, kenukkal eveztünk le a Tiszán. Négy napig tartott, az osztály 90 százaléka részt vett. Sikerült jobban megismernünk egymást.

Árpi: – Mindennap történik valami emlékezetes, most hirtelen nem is tudok egy élményt kiemelni. Az osztálykirándulások viszont mindig felejthetetlenek, főleg a legutóbbi. Éppen a Vajdaságban jártunk. Nálunk már nem arról volt szó, hogy az osztály összekovácsolódjon, hiszen így tizenkettedikre nagyon jó bandává forrtunk össze, nagyon jól együtt tudunk dolgozni.

– A tanárok ellen?

Árpi: – Nem feltétlenül. Olyasmire gondolok, hogy pillanatok alatt össze tudunk hozni például egy közös sütögetést, seperc alatt elvégzünk közösen bármilyen munkát. Ha a tanárokkal vagy bármi mással az iskolában valami gondunk van, azt a diákönkormányzaton keresztül oldjuk meg, nem lázadással.

– Ha majd eljön az ideje, ide íratnátok-e a gyerekeiteket?

(Balázs rémült képet vág, neki ez a kérdés még túl távoli.)

Árpi: – Ha akkor is Szegeden fogok élni, akkor biztosan.

– Fontosnak tartod-e, hogy a barátnőd vallásos legyen?

Árpi: – Lassan egy éve van már barátnőm, és ő is vallásos. Nem kizáró ok viszont, ha a lány nem hívő, csak fogadja el, hogy én az vagyok, és esetleg legyen nyitott rá, hogy megismerje az én vallásosságomat. Ha meg már házasságról van szó, akkor ne zárkózzon el afelől, hogy a gyerekeinket így neveljük. Tehát a vallásosság fontos szempont a párválasztásnál. Már csak azért is, mert mi így növünk fel, és a vallás mindig fontos részünk marad.

AZ ÖREGDIÁKOK MESÉLNEK

Kosóczky Ádám

Kosóczky Ádám

Velük egy kávéház teraszára beszéltem meg a találkát. A keceli Kosóczky Ádámmal együtt néptáncoltunk tavaly, őt kértem meg, gyűjtse össze néhány volt osztálytársát egy kis nosztalgiázásra. Ádám jelenleg harmadéves biológushallgató. Az élelmiszermérnöknek tanuló, röszkei Ördög Andrással velem szemben ülnek le, mellettem Kőröshegyi Béla Szegedről, aki agrármérnöknek készül. Egy pillanatra eltűnődöm, mikor limonádézgattam legutóbb egy nyüzsgő téren három jóképű fiúval, és kihúzom magam, akárhányszor egy arra járó lány pillantása megakad valamelyikőjükön. Feltűnik, hogy a pincérlány gyakran tesz kitérőt az asztalunk felé.

– Tizennégy évesen az ember épphogy elkezd érdeklődni a lányok iránt, ti meg erre elmentek egy fiúgimibe. Micsoda dolog ez?

Ádám: – Ó, hát én tizennégy évesen még nagyon kisfiú voltam.

Béla: – Most is az vagy.

Ádám: – Én? Azóta megnőttem, és nagyon jóképű lettem. A nagybátyám a kecskemétibe járt, és egycsomó jó dolgot mesélt róla, főleg a vízitúrás történetek

fogtak meg. Az is bejött, hogy katolikus iskola, az meg, hogy oda csak fiúk járnak, nem foglalkoztatott. Úgy voltam vele, hogy majdcsak kibírom valahogy. És ki is bírtam.

– És amikor már… tudod, 15-16 évesen…

Ádám: – …amikor már mély volt a hangom, igen…

– …szóval akkor…

Ördög András

Ördög András

András: – Én akkor néha úgy éreztem, hogy rosszul választottam. De így utólag nem bántam meg.

Béla: – Egy csomó unokatestvérem meg ismerősöm oda járt, ebben a közegben nőttem fel. Egyértelmű volt számomra, hogy én is piarista leszek.

– Ádám, csak te laktál a koleszban, ugye?

Ádám: – Meg András félig. Sokat látogatott minket.

– Milyen volt ott az élet?

Ádám: – Hát, ami a piárban igazán nehéz, az a koleszos élet. Ezen nincs mit szépíteni. Sokan meg is sínylik. Akik otthagyják a sulit, főleg koleszosok. (Elgondolkodik.) Hát, tudod, ott aludni kell.

(Röhögés)

– És az rossz dolog?

Ádám: – Nyitott ajtóknál.

– Egész éjszaka?

Ádám: – Mhm. Nem is lehet becsukni.

– A mosdóba csak kimehettetek.

Ádám: – Nem.

– Komolyan?

Ádám: – Persze. Esténként mindenkit bekatétereztek.

– Nagyon vicces.

Ádám: – Persze hogy kimehettünk. Szóval a folyosón mászkált a tanár le-föl egész éjszaka. Reggel-este kötelező ima. Meg egy rakás program, amiken senki sem akart részt venni. Ezektől függetlenül a kolesz marha jó volt, mert összekovácsolta a lázadókat. Még vezérünk is volt, Kecskés Szabolcs. Ő egyébként vajdasági, honnan is jött?

Kőröshegyi Béla

Kőröshegyi Béla

 

Béla: – Nagybecskerekről.

Ádám: – Volt egy csomó vajdasági osztálytársunk, például Pacsérról, Becséről, Szabadkáról. Ja, meg még az is nehéz volt a koleszban, hogy négy éven át csak fiúkkal voltunk összezárva.

– Pornó az ágy alatt?

Ádám: – Az ágy alatt nem. A laptopon, az mp4-en.

– Fenyítések?

Ádám: – Nem vertek minket agyon, de azért volt egy-két… hát, atyai pofon.

– Te kaptál?

Ádám: – Nagyot nem.

András: – Mostanában lazult a fegyelem. Túl sok a kis tizenöt éves trendy boy jogász apukával, akik a jogaikkal vagdalkoznak.

Béla: – Szerintem nem jó, ha a gyerek azt csinál, amit akar. Egy-két atyai pofon, ha jókor csattan el, kimondottan használ. Az ember meg 14 és 18 éves kora között úgyis lázad, függetlenül attól, hogy hova jár.

Ádám: – Hát nem tudom, én sosem voltam lázadó típus.

András: – Én sem, az valahogy kimaradt.

Ádám: – Béla, te lázadtál otthon?

Béla: – Valamilyen szinten igen.

András: – A te helyedben én is lázadtam volna. Hatkor ébresztettek, amikor négykor értél haza…

– A piáros gimnazisták ismertek arról, hogy sokat túráznak együtt.

Ádám: – Ja, ez elég jellemző, bár osztályfőnökfüggő.

– Milyen volt a kapcsolatotok a karolinásokkal?

Ádám: – Néha összeengedtek minket.

Béla: – Nagy marhaság volt.

Ádám: – Vagy inkább gyakrabban kellett volna. Negatívumként írom fel a piárnak, hogy tényleg ritkán találkoztam lányokkal – ezt koleszosként mondom. Csak mostanában lazult a szorongásom a lányokkal szemben, de még mindig érzem, hogy más lett volna, ha lányok is mászkálnak körülöttem abban a négy évben.

– Egyébként szépek a karolinás lányok?

András: – Kimondottan nem. Tapasztalataim során rájöttem, hogy nem szépek. De rendesek!

Ádám: – Tényleg rendesek.

Béla: – Az biztos, hogy rendesek.

András: – Mégis a Karolinának köszönhetek egy szerelmet. Egy 1-2 hónapos szerelmet.(Nevet) Ő volt az egyedüli szép lány az osztályában.

Ádám: – Jaja, ő szép volt.

András: – Azért annyira nem.

(Nevetnek)

Ádám: – Ugyan már, jól kifogtad. Büszkék voltunk rád.

András: – Nem sokáig fogtam…

– Biológiaórán tanultatok a lányokról?

András: – Persze, ismerjük ám a számolgatós módszert… (Nevet)

Ádám: – A tanárunk, aki mesélt erről, nagyon poénos ember, teljesen jól állt neki a téma.

– Akkor nem volt ciki harminc fiúnak a peteérésről hallgatni kiselőadást?

András: – A tapasztaltabb fiúk már kiokítottak minket. Azt is megmutatták, hogy táncolnak a lányok a diszkóban. (Nevet) Egyébként én teljesen támogatnám a koedukációt. Mert aki alapból nem az a csajozós fajta, az csak még inkább eltávolodik így a lányoktól. Meg ha mondjuk vannak lány osztálytársaid, akkor elmehetsz velük bulizni, megismerheted a barátnőiket…

– Hétvégenként csak eljártatok valamerre.

András: – Én tizediktől.

Ádám: – Én tizenkettediktől.

Béla: – A menőbbek már kilencediktől. A gyengébbek tizediktől, és csak a lúzerek tizenkettediktől.

Ádám: – Na jó, volt, hogy már tizenegyedikben kiszöktem a koleszból este.

– Hogy is volt ez?

Ádám: – Egy hétvégén történt. Ha hétvégére ott maradsz, azt be kell jelenteni. Mi nem jelentettük. Bezárták a kapukat, mi kimásztunk, még délután. Ittunk és ittunk, és végül egy buliba sem jutottunk el. Amikor visszamentünk, és másztunk vissza a kapun, pont jött egy tanár. Koleszintőt kaptunk. Két intő, és repülsz a koleszból…

(Lefékez mellettünk egy nyurga srác biciklivel.)

Béla: – Itt egy újabb generációs piarista…

Ádám: – Ő a Béla öccse. Hogy megnőtt!

– Mik azok az élmények, amiket majd az unokáitoknak is mesélni fogtok?

Ádám: – A koleszos szökést mindenképp. Meg a vízitúra is egy jó emlék.

Béla: – Arra is szívesen gondolok vissza, amikor az egyik osztálytársunk nyaralójának a kertjében kempingeztünk. Borvidék, borkóstoló…

András: – A kenőcsös sztori…

– Igen?

András: – Azt nem mondhatjuk el. Nem lányoknak való.

Ádám: – Volt egy pesti osztálytársunk, aki állandóan arckrémezett, mert száraz volt a bőre vagy mi. Az egyik szobatársam, egy vajdasági, 500 forintot ígért annak, aki beleörül a krémbe. Viszonylag sokan jelentkeztek, 500 forint nagy pénznek számított egy koleszosnak, amikor 1500–2000 forintot kaptunk egy hétre… Szóval belekevertük a krémbe. Levedzett, gusztustalan volt, meg iszonyúan büdös. A gyerek egy kicsit gyanakodott is, hogy tán megromlott, de hamar megnyugtattuk, hogy egy krém nem tud megromlani… Szóval bekenekedett vele, ahogy addig is. Másnap mondtuk csak meg neki. Hát, nagyon kiakadt, főleg azon, hogy az egyik legjobb barátja volt az elkövető. A pénz győzött a barátság felett.

Béla: – Az hatalmas volt! Hú, meg az órák közti kis szünetek is tök jól voltak. Krétacsatáztunk meg minden.

Ádám: – Meg egyszer kiszórtuk egymás cuccait az ablakból a másodikról. Mindenfelé A4-es lapok… Állati látvány volt.

– Pofon járt érte?

Ádám: – Á, túl sokan vettünk részt benne.

Béla: – Meg vertük mi egymást. Birkóztunk.

Ádám: – Verés inkább a koleszban volt.

Béla: – A suliban inkább egy-egy erősebb vállmasszázst kaptunk olykor…

Lassan lemegy a nap, már kiürültek a poharak, magányosan csörögnek a lesoványodott jégkockák. Elköszönünk, elindulok hazafelé. Útközben azon gondolkodom, egy előítéletet kihúzhatok a képzeletbeli listámról. Megéri nyitottnak lenni…

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.11.22.

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!