Egy fiúgimnázium belülről, avagy: ezek a srácok sem most jöttek le a falvédőről

„Tisztelendő és dicséretes piaristák…”

suli tervFiúgimnázium, egyházi iskola, piaristák… Biztos legyintesz: áh, papképző. Meg sok tétova fiú. Ájtatos tanárok, vasfegyelem, palatábla, palavessző. Milyen egyszerű olyasvalamiről véleményt alkotni, amit nem ismersz, ugye? Én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál: el sem tudtam képzelni, hogy is működik ez az egész „egyházi fiúgimnázium”-dolog, egyáltalán hogy lehet lányok nélkül férfiakat nevelni? Biztos egy rakás félénk kölyök, akik bottal sem mernek hozzányúlni a csajokhoz. Hű, de nagyot tévedtem…

Ugyanis fogtam magam, és belemélyedtem kicsit a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium életébe. Sokat beszélgettem, figyeltem, hallgattam, kérdeztem, jegyzeteltem, utánajártam. És bizton állíthatom: sehol egy tétova fiú. (Vagyis biztos, hogy akad valahol, de „osztály félénkje” mindenütt van, általában az első padban, magányosan. Így tehát esélyem sem volt találkozni eggyel.) Talpraesettek, nyitottak, és –muszáj megjegyeznem a lányok kedvéért – helyesek! Ájtatos tanárok? Akikkel én találkoztam, azok inkább jó humorúak, kreatívak, tájékozottak és vagányak. Vasfegyelem? Nem mondanám, hogy vas, de fegyelem az van. Elvégre egy iskoláról beszélünk, vagy mi a szösz. És ami a legfontosabb: NEM papképző. (A palatábla-palavessző dolgot, remélem, nem kell kifejtenem.) Na de kezdjük az elején…




 

MESÉLEK

Papp Attilával, az igazgatóval egy keddi napot beszéltem meg a látogatásra. Biciklivel megyek, süt a nap, kimelegedek. Szép, modern, fehér épület. A biciklimet az egyik oszlopnak támasztom, már nincs hely a biciklitartókban. Találomra elindulok valamerre, amerre fákat látok. A hátsó udvarba érek, ami nem igazán egyezik a klasszikus „csupa beton”-iskolaudvarképpel, inkább fás-bokros mező sportpályákkal, nem is látom a végét. Hangok szűrődnek ki az épületből, ilyet még nem hallottam: fiúzsivaj, mutáló, röhögő, száztorkú fiúzsivaj. Sehol egy szoprán. Egy pillanatra elhagy a bátorságom: mégiscsak több száz kamaszfiú közé készülök bemerészkedni! Pedig minden óvintézkedést megtettem: farmernadrágot, zárt nyakú fölsőt, kopott vászoncsukát húztam, a hajamat copfba kötöttem. Azért csak bemegyek, ha már itt vagyok.

Lélegzetelállító az előcsarnok. Magas, kecses, impozáns – ugyanakkor barátságos is, fenyőfa korlátokkal, ablakkeretekkel. Sok fény. Épp szünet van, a srácok a folyosókon nyüzsögnek. Leállítok egyet, egy magas szőkét, hogy merre találom az igazgatói irodát. „Odavezetlek” – feleli rögtön, és megindulunk a lépcső felé. Közben lepacsizik egy-egy haverral, összekacsintanak. Megtudom tőle, hogy tizedikes, és csak most jött át egy másik suliból. Még nehéz neki, de jó fejek a többiek. Egészen az ajtóig kísér, ott elköszönünk. A titkárságra kerülök, rögtön jön is ki az irodájából az igazgató. Mosolyog, hellyel kínál, még van egy kis dolga. Időnként kopognak az ajtón, és belép egy-egy tagbaszakadt fiú, köszön: „Laudetur Jesus Christus, krétáért jöttem”.

A TANÁR MESÉL

Piros Adorján

Piros Adorján

Becsöngetnek, és megérkezik Piros Adorján, a fiatal, magyar–hittan szakos tanár, aki segített megszervezni a látogatásomat. Éppen lyukasórája van, beszélgethetünk.

• Magad is ebbe a gimnáziumba jártál. Mindig is vissza szerettél volna jönni ide tanárként?

– Tizedikes lehettem, amikor eldöntöttem, hogy mindenképpen tanítani szeretnék, ráadásul akkoriban már az volt a tervem, hogy piarista szerzetes leszek. Amikor eljött az ideje, jelentkeztem is a piarista rendbe, három évig voltam a növendékük. Az volt az álmom, hogy pappá szentelésem után ide jövök majd tanítani, ebbe az iskolába. Aztán úgy alakult, hogy nem maradtam a szerzetesi pályán, tovább folytattam viszont a tanári tanulmányaimat. Akkor már elég halovány álom volt csak, hogy állást kaphatok itt, mert civilként nehezebb bekerülni – főleg a szakjaimmal: magyar–hittan szakossal Dunát lehetne rekeszteni. Egy éve azonban úgy adódott, hogy épp egy ilyen tanárra volt szükség.

• Sikerül-e azok szerint az elvárások szerint tanítanod, mint amiket diákként a tanáraiddal szemben támasztottál?

– Nem úgy tanítok, ahogy akkor szerettem volna. Ugyanazt csinálom, amit diákkoromban rossznak éreztem a tanáraimtól. Az akkori hatalmas igazságérzetemtől nem láttam be az egész rendszert, csak a magam önző érdekeit néztem. Most már teljesen más rálátásom van a dologra, és ugyanúgy viselkedem, ahogy akkor a tanáraim velem. És nem azért, mert rossz akarok lenni, hanem ellenkezőleg: mert ma már belátom, hogy miért jó az, ahogy akkor ők viselkedtek. Ilyen például a kollektív büntetés…

• Kollektív büntetés?

– Az a lényege, hogy a fiúk megtanulják, nem csak magukért tartoznak felelősséggel. Ma már én is alkalmazom ezt a módszert alkalomadtán.

• Mennyire egységesek a nevelési módszerek?

– Próbáljuk egységesíteni, de nagyfokú szabadságot is kapnak a tanárok.

• Mesélsz-e a fiúknak a te diákéveidről?

– Igen, igyekszem párhuzamot vonni az ő élményeik és az enyémek között, de ezzel csínján kell bánni. Egyrészt nem kedvelem a „Bezzeg az én időmben…” kezdetű mondatokat, másrészt meg egészen más jellege lett az iskolának azóta, hogy én itt tanultam. Igyekszem tehát kiszűrni azokat a dolgokat, amik már akkor is így működtek.

• Szerinted közelebb hoz titeket a diákokkal, hogy te is végigélted mindazt, amiken most ők mennek keresztül?

– Igen, határozottan. Így láthatják, hogy a végzett öregdiákok hús-vér emberek, jó és rossz tulajdonságokkal. Emellett megnyugtató lehet nekik, hogy otthonosan mozgok ebben a közegben, hogy ebben a rendszerben nevelkedtem én is, bármit teszek, az igyekszik a piarista szellemhez igazodni.

AZ IGAZGATÓ MESÉL

A beszélgetésünk második felére megérkezik a gimnázium igazgatója is. Papp Attilatizedik éve dolgozik az iskolában. Ő is piarista gimnazista volt, csak éppen Kecskeméten, mert Budapesten kívül akkor csak ott működött ilyen intézmény. Csodálkozva nézek rá, hiszen tudom, hogy a Dugonics András Szeged legrégebbi gimnáziuma. 1719-ben nyitotta meg kapuit, amikor is a szegedi városatyák úgy döntöttek, hogy „…nem másra volna kedvünk, hanem, hogy Tisztelendő és dicséretes Piaristák szent szerzetét tellyesen Városunkba be hozzuk (…) hogy az említett dicséretes, hasznos szerzet az iffjuságot, a mely akkoráig vadon és parasztul nevelkedett fel mind városunkban, mind körülfekvő tartományokban, tudományokban felnevelhesse.” Igen ám, tudom meg az igazgatótól, csakhogy az iskolát 1948-ban bezárták, és csak ’91-ben kezdett el újra működni. Egykori épületét a Szegedi Tudományegyetem természettudományi kara kapta el, a piaristák pedig 248. tanévüket egy kölcsönkapott minorita kolostorban kezdhették, akkor még négyosztályos gimnáziumként (3 évre rá vált hatosztályossá). 1999-ben készült el a végleges otthonuk, a már említett gyönyörű épület, ami 2001-ben egészült ki a templommal, ekkor költöztek be. Jelenleg 324 fiú tanul itt, ebből 64 a rend kollégiumában lakik.

• Hogy látja Ön húsz év távlatából: mennyire változtak meg a gimnázium értékrendje, módszerei? Mennyire enged a rend a kor változásainak?

– Azt gondolom, hogy igenis enged, de jó értelemben. Az értékrendjeinket nem feladjuk, hanem a korhoz igazítjuk. Ezt természetesnek tartom, hiszen az iskola nem egy önmagában álló valami, hanem a társadalom szerves része. Mások a családok, ennélfogva mások a gyerekek is, a pedagógiának pedig pont a személyesség a lényege. Az azonban a mai napig elmondható rólunk, hogy itt még mindig a klasszikus nevelési elvek dominálnak, még ha az évtizedek során ezek finomodtak is.

• Mit várnak a szülők az iskolától?

– Az egyik elvárás természetesen az egyetemre való felkészítés, mi más is lenne. A másik fontos elvárás pedig a nevelés, ezt főleg olyan gyerekek szülei tartják fontosnak, akiknek nincs testvérük, vagy csonka családban nőttek fel. A szülők tudják, hogy itt támogatást kapnak abban, hogy a fiuk az általuk fontosnak tartott értékek szerint nevelkedjen. Ezek az értékek pedig a becsületesség, tisztesség, nyitottság a világra, együttműködés másokkal, csapatban való gondolkodás… És persze a vallásosság, a hitben való megerősödés. Talán ezek a legfontosabb hívószavak.

tablo

• Azt mondják, a házasság intézménye elavulóban van. A nők öntudatosabbak, a férfiak megbízhatatlanabbak. Fektet-e hangsúlyt az iskola arra, hogy a férfiúi szerepeket tudatosítsa a fiúkban?

– Természetesen. Direkt módon beszélgetéseken, indirekt módon pedig a tanárok példáján keresztül. Igyekszünk arra odafigyelni, hogy a srácok minél több pozitív mintát lássanak.

• Rendszeresen szerveznek a fiúknak közös programot a Karolina lánygimnázium diákjaival. Fontosnak tartják tehát, hogy a fiúk megtanuljanak közeledni a lányokhoz?

– Fontosnak tartjuk, bár a bejáró diákjaink szempontjából ez nem annyira lényeges, hiszen csak a délelőttjeiket töltik itt, mint bármelyik középiskolás. Ezenkívül a 21. században lényegesen könnyebb az ismerkedés, gondoljunk csak a Facebookra például. Ami a kollégistákat illeti, legtöbbjüknek a szülővárosában van barátnője. Hogy milyen sűrűn szerveznek programokat a Karolinával, az az osztályokon múlik, de a 11–12. osztály környékén a szalagavató miatt ez amúgy is elkerülhetetlen.

• Felmerült-e már a koedukáció kérdése?

– Időnként felmerül, de ez nem a mi döntésünk. Az elején biztosan furcsa a srácoknak, hogy nincsenek lányok, de rövid úton beleszoknak.

• Széles körben elterjedt tévhit, hogy itt papokat képeznek. Mégis, milyen arányban lépnek az itt végzettek egyházi pályára?

– Emlékszem, hogy már amikor én úgy döntöttem, hogy piarista gimnáziumban tanulok tovább, a nyolcadikos osztálytársaim rögtön azt kérdezték, hogy akkor én most pap leszek? Tényleg széles körben él ez a tévképzet. Valójában azonban nagyon kevesen választanak egyházi pályát, megkockáztatom, hogy a diákjaink 98-99 százaléka világi pályára lép, családot alapít. A házasság, a szerelem a mi tanulóink szemében is sokkal vonzóbb.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.11.15.




The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!