Szerbiában a pálinka a legjobb

Enter Exit – 15-ször is (II. rész)

A modernitás és a technika annyira magához láncol, rabul ejt és elérhetővé tesz bennünket, hogy tűzzel-vassal kell harcolnunk a felszabadulásért és egy csepp nyugalomért. Hiába megyünk nyaralni, kikapcsolódni, a munka még ott is utolér bennünket, ha nem húzunk markáns vonalat a kettő között. Ilyesmi történt velünk is. Viszonylag gyorsan lelkesedő típus vagyok, és sajnos gyakran marhaságokat is bevállalok, amikről utólag kiderül, hogy képtelen vagyok teljesíteni a megadott határidőn belül. A péntek koradélutáni ébredésünket is ez árnyékolta be. Le kellene adni valami szösszenetet az Exitről, de mi teljesen euforikus állapotunkban vagyunk. Írni kellene, de elkezdeni sincs időnk, nemhogy befejezni. Don’t panic – csakhogy a legnagyobbaktól idézzek… Kedv van, idő nincs, és rohamosan közelít a kapunyitás időpontja. Késni nem akarunk, mert korai időpontban is nagy zenekarok játszanak.

lHhp3NTHCVh4cY_a9eaNX3l4ISXSfGTP9uU7w1myQLk

Mint például az újvidéki Ground Zero, hazánk első és utolsó igazán tökös metalcore bandája. Sajnos ők is azt a tábort erősítik, akik már maguk mögött tudják azt a gondtalan korszakot, mikor a zenén kívül semmi sem számított, ezért a fellépéseik is igen megritkultak az utóbbi időben. Ennek a bandának, ahogyan sok másnak is, amelyek 2003-2007 között tűntek fel, már túl kellett volna lépniük ezen a szinten, de amíg a kulturális színvonal nálunk a tízdináros wc-papír minőségével egyenlő, ne is várjunk többet. A banda  szellemileg a Zabranjeno Pušenje örökségét viszi tovább, zeneileg pedig az érces, kapkodós, jó riffekkel kitalált vadulást, ami mind a hardcore, mind a thrash/death zenékben ugyanúgy megtalálható. A frontember, Spaske elemében volt, mint mindig, szinte egyenként üdvözölte az ismerőseit, az átszerelés közben megosztotta velünk még a hétvégi pecás élményeit is.

Az, hogy egy Motörhead elé miért pont a patibrejkerses Cane projektjét rakták, számomra örök rejtély marad. A Škrtice zenéje távolról sem rossz, de nem nagy cucc. Pont az hiányzik belőle, ami az anyazenekarban és az éjszaka főbandájában megvan. Ez pedig a dög. Se rossz, se jó, de valószínűleg a menedzsment teljes erőbevetéssel pénzel egy olyan bandát, amit ennyire azért nem kellene. Ettől sokkal jobb zenekarok vannak hazánkban, akik bizonyíthattak volna egy igazi legenda előtt.

zsFWt5lxpb8ldANAY6D2m1psrHNzpM47rn37dS725cI

Motörhead, a boldog tulajdonos titok marad

Péntek este fél 9-től a péterváradi erődítmény nagyszínpad körüli részét egyre rohamosabban lepték el a Motörhead-pólós arcok. Sokan fanatikusok lettek erre az estére, az út mellett fölsőt vettek maguknak, és talán még külön tetkók is készültek az eseményre. Presztízskérdés lett az itt való megjelenés urbánus és szubkulturális körökben, ez egyértelmű. A nézőtéren nem igazán lehetett moccanni, a nyitó We Are Motörhead kezdetén kétméteres porfelhő emelkedett a magasba, ami az olyan pillanatokban, mint a Stay Clean, Just Cause You Got The Power lejjebb ereszkedett egy méterrel, de a Doctor Rock, Going To Brazil, Ace of Spades, Rock It, (záró) Overkill dalok tettek róla, hogy ne adja másfél méternél alább. Minden idők egyik legsikeresebb heavy metal zenekara 40 éves pályája alatt tavaly került először kisebb mélypontra az alapító Lemmy Kilmister énekes/basszusgitáros egészségi állapotának hirtelen romlása miatt. Lemmy idén tölti a hetvenedik életévét, aki ezt utána csinálja, röhöghet. Tény, hogy nincs jó formában. Minden orvos otthoni pihenést javasolt neki, ő mégis a turnézást választotta – ilyen körülmények között nem is várhattunk többet az alig egy órás koncertnél, amelybe beletartozott egy (nem túl izgalmas) dob- és gitárszóló is. Igen, nem olyan, mint húsz éve, és olyan már nem is lesz soha. Öröm volt ez a kevés is, kíváncsian várom, a gúnyolódó mesterek hogyan fognak kinézni 60 éves korukra.

A Motörhead után külön csoportokban rohantunk a Fusion Stage-re, hogy még elcsípjünk valamit az Eyesburn fellépéséből. Sokan választhatták a mi módszerünket, mert a tér szinte teljesen megtelt közönséggel. A zenekar azt a formáját hozta, ami 15 éve jellemezte őket, punk/reagge/metal egyveleget hallhattunk minden lazulást mellőzve. Coyote jó színben van, és hosszú idő óta ismét gitárt ragadott. Fémesen szóltak a crossover himnuszok, és sajnos a dalok csak aktuálisabbak lettek, mint valaha. Agony, Full Controll, Starkblind, All Right, Sudden Fall, és az elmaradhatatlan Exodus (Marley) átirattal zártak. Coyote a mai napig nem heverte ki, hogy hülyét csinált a zenekarukból a 15 évvel ezelőtti politikum, akárcsak egy nemzedékből. Azt üzente, ne adjuk fel, hiszen ők is még mindig zenélnek, ne hallgassunk mi se.

Az Eyesburn adrenalinbombája utáni átszereléskor megindultunk az Explosive színpadhoz, megnézni, mitől zörög a haraszt arrafelé. A Motörhead publikum nagyrésze kisajátította magának környéket, és hatalmas buli tombolt a Lazarath hardcore muzsikájára. Bármennyire is szokatlan, korábban nem ismertem ezt az újvidéki bandát, pótolnom kell. Nagyon energikus fellépést láthattunk, ahol teljesen összhangban volt a zenekar és közönség. Pár dalhoz volt csak szerencsénk, majd ismét visszatáncoltunk a minőségi zsákbamacskát vesztegető Fusion Stage-hez megnézni a Zoster produkcióját. Nem rossz, de már tele voltam jó zenével, és csak pár dal erejéig maradtunk a boszniai bandán. Bevallom, nem annyira tudtam hová tenni a kissé alter/rock/hiphop akármit. Leginkább határozatlanságot váltottak ki belőlem. Tetszik ez nekem? Vagy mégsem?

Az Explosive színpad megtelt érdeklődőkkel a Los Angeles-i Terror fellépésén. Az amcsi hardcore arcok igen meggyőzőek voltak, a frontember hitelesen hozta a kötelező figurákat. Persze a circle pit továbbra sem megy itthon, de sebaj, majd megtanulják. Nem mondhatok mást azon kívül, hogy lenyűgöztek, ezt is pótolni kell!

A fellépés után boszniai hard/iskren/metal/faca ismerőseimmel tárgyaltam a további terveikről. Ami a leginkább meglepett, hogy mindannyian a Brkovi koncertjét várták. Sem zeneileg, sem kulturális jelenségként nem tudok mit kezdeni velük. Merre vezet ez az út, amin ők járnak, pozitív vagy negatív a turbo folk és heavy metal/punk parodizálása? Az én benyomásom végül is nagyon pozitívan ért be, akárcsak nyáron a szilva, amiből ugye a šljivovica is készül. Szerelmi bánattal is találkoztam már, tehát még a szövegvilág gerincével is sikerült azonosulni, a trágárkodást és a kétértelmű fekete humort pedig sportszinten űzöm.

(gy.n.)

Tehát a Brkovi (nevük jelentése: bajszok) nem hagyott szemet szárazon. Osztottak mindenkit rendesen, az aktuál szerb és horvát politikát, politikusokat, a balkáni káoszt és egyebeket. Keserédes sors itt élni… Ez a zenekar ismét egy szociológiai jelenség, ha megnézzük, hogy milyen csoportok, szubkultúrák képviselői tudnak azonosulni a zenekarral. Voltak focidrukker izomemberek, punkok, rockerek, bölcsészfajták, de mintha informatikusokra hasonlító egyedeket is láttam volna. A szerb kocsmai folk kliséire építő mély, őszinte és egyszerű életfilozófiákat kiveséző szövegekben sokan megtalálják magukat és ez akár elég is lehet. Ment is a szurkolói közönségéneklés: Srećooo, lakuuu nooooooć!

A koncert egyik legszebb része az volt, amikor a többperces pálinkáról szóló monológot az énekes, Shamso 69 azzal zárta, hogy Szerbiában a pálinka a legjobb, Horvátországban a bor, Boszniában pedig az emberek. Erre mindenki teljesen megőrült és hatalmas tapssal jutalmazták. Bevallom, én is meghatódtam. A külföldi exitelőket is megkapták a magukét, szépen elmagyarázták nekik, hogy az angolok azért járnak az Exitre, mert Angliában rondák a nők, míg Szerbiában igazán nem panaszkodhat a férfinemzedék… no meg persze pálinka sincs a nagy Nyugaton. We have rakija and you don’t! Azért még mindig billeg a mérleg nyelve, hogy a direkt poénjai miatt ótvar paraszt-e az énekes vagy lehetnék egy kicsit flexibilisebb is? Majd a következő Brkovi koncerten eldöntöm.

(v.l.)

Az itthoni heavy/power metalról mindig az volt a véleményem, hogy ehhez mi nem értünk. Hát nem is. Az újvidéki  Armageddon valahol az idegesítő és nevetséges között volt. Értem én, hogy mit akarnak, de ez így nagyon nem jó. Kevesebbet kellene markolni és többet fogni. A színpad szélén álldogáló feketecsuklyás lányok csak tovább rontották a menthetetlen helyzetet. A zene komplex lenne, de pontatlan, a dalok nem túl maradandóak, mert rengeteg a váltás benne. Más szórakozás után néztünk tehát.

l9fZZMUe2bp5HgfMTL1lUTjtds04pKO2VQF6zUJvjWk

Wooden Ambulance

A Wooden Ambulance fellépéséért csak a túloldalon lévő Future Shock színpadig kellett átbattyogni. Ez a banda is csak azt bizonyítja, hogy mekkora csodák vannak a közvetlen környezetünkben és a közvetlen környezet mekkorát is tud szarni ezekre a csodákra. Az is csoda, hogy túlélik. A leginkább az americanához, az indie rockhoz közel álló zenekar tántoríthatatlanul halad az  úton, és elhozza a megnyugvást édes/komor zenéjével. Talán a kései időpont miatt nem volt túl népes a közönség, de aki jelen volt, zen közeli állapotba kerülhetett.

(gy.n.)

e63xTWE0RgWbHGoMrklZG7vk0lhMfmmX3ysnrvyWQdk

Idiotape

Az Exiten hajnali fél négy és négy között jön el az az idő, amikor a metálosok kezdenek elfáradni vagy programilag kifogyni, és az elektrósok átveszik a terepet. Ennek köszönhetően a Nagyszínpadon mindig belebotlottunk valami főképp napszemüveges embereket vonzó produkcióba. A második napon a párizsi Dirtyphonics DnB triót fedeztük fel ott. Ezután a Dance Arenában enyhe klausztrofóbia és agorafóbikus orrvérzés tört ránk, amikor La Bouche nananananínánánájá folyt be forró higganyként fülünkbe és arra kért minket, hogy legyünk a szeretői. Fejvesztve menekültünk a helyszínről a bokaficam-veszélyes, nyaktörő lépcsőkön, fel-fel, csak el onnan. Szerencsére időben odeértünk a Fusion színpadra az Idiotape kezdésére. A dél-koreai formáció egy trio, élő dob és két szempleres figura alkotja. Zenéjük analóg-elektro, elektrorock, Super Mario-tánczene, olyan, mintha egy Commodore 64-es játék nehezebb szintjének háttérzenéje lenne. A második fesztiválnap ideális zárásához. Kicsit felébredt mindenki, hogy elérjük a hajnali buszt és hogy egyik társunk megtudja, hol van a péterváradi rendőrség. Jöjjön az Idiotape.

(v.l.)

Győri Norbert és Vígi László

Fotó: Vígi László

Az első részt ITT olvashatjátok!

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!