Festett hídláb – Mucsi Attila ajándéka Zenta városának

Portré a csavargóról, akinek három otthona van

Mucsi Attila képzőművésznek három otthona van. Élete meghatározó szakaszait Vajdaságban, Magyarországon és Angliában töltötte. Zentán született, innen indult el, és ide jár haza, itt él a családja, sőt az utóbbi években egy különleges projekt is ide köti. Magyarország elsősorban a tanulmányai színtere volt, ugyanakkor 10 év alatt jó pár barátra tett szert, tapasztalatokat gyűjtött, és ott kapta élete első munkáját is.

14483731_10210551727258349_2119593391_n

Mucsi Attila Kotorban

– A budapesti előkészítő után Szombathelyre kerültem, ott végeztem rajz szakon. Éltem Pécsett és Kaposváron is. Szigetváron rajztanárként és grafikusként dolgoztam, festettem például falakat is, általában reklámokat, mert azt megfizették. Eltelt egy évtized, és úgy éreztem, lezárult egy szakasz az életemben. 2004-ben Magyarország az Európai Unió tagjává vált, én pedig 2005-ben már Londonban voltam. Egyszerűen fogtam a hátizsákom, és felszálltam egy fapados repülőre, úgy, hogy még angolul sem tudtam. A történethez egyébként hozzátartozik, hogy mindig is nagyon szerettem volna utazgatni, világot látni, de a szerb útlevéllel ez kivitelezhetetlen volt, a magyar állampolgárságot pedig sokáig nem kaptam meg. Amikor viszont megteremtődtek a feltételek, azonnal húztam Londonba.

Miért esett a választásod éppen az angol fővárosra, mi vonzott oda?

– A nagyvárosi fergeteg. Előtte egy évvel már végeztem terepszemlét, az első benyomás pedig kimondottan pozitív volt. Nagyon tetszett a nyüzsgés és a „mindenhonnan jött” emberek kavalkádja. Egyrészt úgy gondoltam, hogy az előttem álló új időszakot jó lenne ilyen környezetben tölteni, másrészt pedig lenyűgözött, hogy London valóságos kulturális gócpont, és a világhírű tárlatok kéznyújtásnyira kerültek. Hogy egy példával éljek: csupán 20–25 perc kerékpározás szükséges ahhoz, hogy betérj egy Modigliani-kiállításra, és ez fantasztikus. Mind a mai napig ez a város egyik legnagyobb vonzereje számomra.

Egy teljesen idegen környezetben, ahol a nyelvhasználat is nehézségekbe ütközött, hogyan tudtad eltartani magad? Mivel foglalkoztál kezdetben?

– Egyáltalán nem beszéltem angolul, tehát nem tudtam folytatni azt, amit előtte Magyarországon csináltam. Ahogyan általában egy friss bevándorló, én is ügynökségekhez kerültem. A legkülönfélébb munkahelyekre vittek, néha 3–4 naponta változott a helyzet. Ezzel telt az első jó néhány hónap. Volt közben egy nagyon érdekes munkám, talán életem legizgalmasabb állása: futárkodtam, és ennek köszönhetően körüljártam egész Angliát és Walest. Elvittem a szállítmányt az adott városba, visszafelé pedig beírtam a GPS-be a legrövidebb utat, amely erdőn-mezőn át vezetett, a nagy fánál balra, a szénakazalnál jobbra, őrült jó volt. Nagyon élveztem, de azért rendkívül megerőltető volt heti 5 alkalommal reggel 7-től éjfélig motoron lenni. Egy év után fel is adtam. Van aki 2-3 évig is csinálja, de nekem ez a 12 hónap is bőven elég volt.

14509193_10210551725418303_574851675_nA külföldi munkák kapcsán olykor-olykor hallani rosszmájú megjegyzéseket azoktól, akik itthon maradtak. Olyasmire gondolok például, hogy ha valaki egy viszonylag jó állást hagy itt a jobb élet reményében, külföldön nem jut neki más, mint a takarítás…

– Én ezt nem így látom. Jó néhány év után úszóoktató lettem, most pedig egy iskolában kezdtem el dolgozni. Valóban nagyon jól hangzik az, hogy valaki mondjuk rajzot tanít Londonban, de ott van az a 30 gyerek, és ha belegondol az ember, kiderül, hogy nagyjából egy perc jut egy tanulóra, ezt pedig aligha lehet képzőművészet-oktatásnak nevezni. Emellett komoly szakkörnek is kell működnie, hogy a tanár eredményt tudjon elérni. Ha összehasonlítom az úszásoktatással, ahol 5–6 gyerekkel foglalkozom, és stresszmentesen elvagyunk, sokszor arra jutok, hogy ezt a rajztanárkodást nem kellene erőltetni, hiszen mindkettővel ugyanannyit keresek. Az iskolában egy ügynökségen keresztül dolgozom majd  helyettesítőként, ami azt jelenti, hogy kijelöltem nekik a hétfőt és a pénteket, akkor hívhatnak, egyébként pedig az úszásoktatást tartom. Vagy az lesz, hogy az egyik kinövi a másikat, vagy az, hogy ez a folyamat élhető lesz, és akkor megtartom mindkettőt. Persze sok minden mással is foglalkoztam az itteni évek alatt, de a többi munka főként a pénzről szólt, vagy pedig nagyon rövid ideig csináltam, esetleg nem volt számomra izgalmas…

Tapasztalatod szerint mennyire könnyű munkát találni Vajdaságban, Magyarországon, valamint Angliában? Megtaláltak-e olyan munkák, amelyek érdekeltek?

– Biztos, hogy számít a város nagysága is, egy vidéki angol városban valószínűleg  kevesebb a lehetőség, mint a 15 milliós Londonban. Ott viszont azt vettem észre, hogy aki dolgozni akar, az talál is munkát. Lehet, hogy 3 nap alatt, előfordulhat, hogy akár 10 napig is eltart a keresgélés, az azonban biztos, hogy valamit találni fog. Szerbiában egyetlen percet sem dolgoztam, úgyhogy az itteni körülményekről nincs saját tapasztalatom. Magyarországhoz képest viszont elmondhatom, hogy nagy különbségeket láttam. Ha például Angliában egy perccel többet dolgoztam, annyival többet is kerestem. Magyarországon grafikusként  ami baromi jól hangzott akkoriban  teljesen ingyen túlóráztam napi 3 órát. Londonban arányosan oszlik el a munkaadók és a munkavállalók száma, ezért nincsenek kiszolgáltatott helyzetben az alkalmazottak. Emiatt van az, hogy gyorsan megszűnnek a filléres problémák, és nincs stresszhelyzet, soha nem mentem úgy dolgozni, hogy összerándult a gyomrom az ideg miatt attól a gondolattól, hogy: „Úristen, lehet, hogy holnap kirúgnak.” Teljesen egészségesen működik a munkavállalás: az ember odamegy, és csinálja azt, ami a feladata. Ha ezt látják a felettesei, számítanak rá, ezért kapja a fizetéstét, és mindig az adott pénzt, nem kevesebbet. Ez az, ami összehasonlíthatatlan a magyarországi munkaviszonyokkal. Nem mennék vissza oda. De ha valamilyen oknál fogva mégis, akkor azt hiszem, ez lenne az első akadály, ami nem engedné, hogy otthon érezzem magam, úgy, mint mondjuk Londonban, ami annak ellenére, hogy nagyváros, egyfajta biztonságot nyújt számomra.




Mennyire engedhetted meg magadnak a kint töltött évek alatt, hogy a pillanatnyi benyomásaid vagy az ösztöneid alapján dönts egy-egy munka kapcsán?

– 11 évet vázoltam fel az imént. Az az igazság, hogy éveket töltöttem el egy-egy helyen, ez nem egy kapkodós időszak volt, nem hirtelen döntések vezéreltek. Elindítottam a folyamatot: elmentem egy állásinterjúra, kipróbáltam magam az adott szakmában. Ha az idő múlásával kiderült számomra, hogy valamiért nem érzem teljesnek a dolgot, akkor elkezdtem másra fókuszálni, és abba folytam bele… Többéves szakaszok voltak ezek, de nem éreztem magam bizonytalannak. Rajtam múlt, hogy többféle munkával próbálkozom-e, vagy megtartok egyet, esetleg megvalósítok egy elképzelést, amit nagyon szeretnék.

Elsősorban mégiscsak képzőművész vagy. Van lehetőséged Londonban a saját művészetedre fókuszálni, tudsz rá időt szakítani?

– Hogyne, sok képet festek, csak az a baj, hogy én vagyok a 21. század legrosszabb üzletembere. Elkészül egy festmény, és aztán ott áll a szobámban. Tisztában vagyok vele, hogy senki sem fog az ajtómon kopogtatni azzal, hogy szeretne vásárolni tőlem, nekem kell az üzletet beindítani, de számomra ez borzasztóan nagy gondot okoz, kellene egy ügynök. Vannak persze megrendelések, de a számlák rendszeresebben jönnek, csupán az alkotásaimból nem tudnék megélni. A marketing szó hallatán fájdalmaim vannak… Egyszer biztos beindul a dolog, és akkor csak festeni fogok, egyelőre viszont nem érzem magamban az igényt, hogy mindenáron el kellene adnom egy-egy festményemet ennyi és ennyi fontért… Az alkotási folyamat sokkal jobban érdekel, mint az, hogy ebből pénzt kell csinálni. És lehet, hogy ez jó is így. A barátaim mindenesetre folyamatosan szívatnak, hogy miért tartom a vásznakat az ágy alatt meg a fal mellett… Bazi nagy vásznakról van szó persze, de ez azért van, mert nem veszem a fáradságot, hogy elkezdjek kopogtatni a galériákban, hogy: „Helló, kell a kép?”.

14518757_10210551722338226_402751236_n

Zentai lány Londonban

Hogyan éled meg, hogy ritkán tudsz hazajárni? Van honvágyad?

– Ez is rajtam múlik… 2 és fél óra a repülőút, így rövidebb időre gyakrabban is hazautazhatnék, de én inkább jövök évente egyszer, és 3 hetet itthon töltök. Ilyenkor olyan, mintha egy kicsit visszacsöppennék az itteni életbe. Honvágyam nincs, mert a gimi után rögtön elmentem. Zenta után volt 10 év Magyarország, tehát amikor kiköltöztem Londonba, inkább a pécsi meg a budapesti utcaképek villantak be. A szülővárosom iránt nem vágyódom, emberekhez kötődöm, akik viszont mobilisak, én is haza tudok járni, ők is meg tudnak látogatni. Nincs bennem az a vágy, hogy itt éljek, sosem volt, csavargó vagyok, talán ezért.

Amikor 3 hétre visszacsöppensz ide, ugyanott tudod folytatni, ahol az előző évben abbahagytad?

– Persze, nem is múlt el egy év, szinte csak 3 nap, és ugyanúgy megy tovább minden. Volt ugyan egy 3 és fél éves időszak, amikor nem jöttem, utána nagyon jó volt itthon lenni, de ez az egyéves ciklus már bejáródott, szinte természetesnek mondható, megtanultuk ilyen módon kezelni a helyzetet.

Közben megjelenik a távolban Kovács Nemes Andor, aki pár méteres távolságból figyel bennünket, közeledik, majd megáll Attila autója mellett.

– Koviii, szevasz! Ne lopd el az autót! –  nevet, majd felém fordul: – Odamegyek hozzá, megölelem, és folytatjuk, jó? – ezzel elszalad, és Kovival egymás nyakába ugranak. Nagyokat nevetgélnek, váltanak néhány szót, és már folytatódik is az interjú…

Azért itthon is akad munkád, gondolok itt a könyvillusztrációkra…

14470953_10210551723538256_1635676514_n

Illusztráció Szögi Csaba könyvéhez

– Igen, én vagyok szinte az állandó grafikusa Szögi Csabának, meg egyszer Szabó Palócz Attilának is csináltam egy illusztrációt. Most megint Csaba könyvét illusztrálom, már meg is beszéltük, ha minden igaz, egy év múlva kézzelfogható lesz az eredmény. Ez külön élmény a számomra, de megvan az ára, elég drágán dolgozom Csabának: 5 dedikált példányt kapok tőle azért, hogy 30 órát ülök a gép előtt, és szerkesztem a borítóját, úgyhogy boldogság van. (Nevet.) Merő szerelemből, ingyen csinálom.

Van azonban még egy projekted, ami Zentához köt, ez pedig a hídfestés. Összehasonlítva a helyzetet az utcai művészetek terén, milyen nehézségekbe ütközik a graffitik létrehozása Vajdaságban, Magyarországon, valamint Angliában?

– A hídfestős projekt 2011-ben indult. Akkor egy félreeső helyet kerestem egy többéves terv megvalósításához, melyhez a hídnál lévő viszonylag zárt részt választottam. Egyedi képzőművészeti mikroklíma kialakítása volt a célom, amelyhez semmilyen anyagi támogatást nem kértem. Az utcai művészetek alapvetően hatásosak, színesek, felhívják magukra a figyelmet. Ezek a formai jegyek jellemzőek az én alkotásaimra is, a portrék különbözőképp értelmezhető viszonyrendszert alkotnak. Eddig 5 készült el közülük, jövőre fejezem be a munkát az utolsó arccal. A két oldal hangulati különbsége adja az alapját egy asszociációs játszótérnek, ahol a néző önállóan értelmezhet, illetve alakíthat ki történetet. Évente csak néhány napot tudok a híd pilléreinek festésével tölteni. Ez alatt az idő alatt gyakran szólítanak meg a járókelők. Elmondják, hogy ők hogyan értelmezik az arcok sorozatát, külön-külön kitérve egy-egy motívumra, arckifejezésre, mozdulatra. A visszajelzések nagyon pozitívak. Előfordulnak persze elítélő megnyilvánulások is, de ez természetes, nem tetszhet mindenkinek a művem. De legalább beszélnek róla, tehát van visszhangja, aminek nagyon örülök. A sorozatot valójában ajándéknak szántam Zenta városának.

14508632_10210551768579382_2138280926_nAnnak idején, 2011-ben megkaptam a projekthez az engedélyt, igaz, a későbbiekben volt, aki le akarta festetni, erre azonban szerencsére nem került sor.  

Magyarországon hasonló a helyzet, mint itt. Elég egyszerű beszerezni a graffitikhez a jóváhagyást. Vannak persze vonatok és egyéb helyek, amelyekre tilos festeni, de ha valahol olyan graffiti jelenik meg, amely átmegy a rostán, akkor azzal nincs baj. Londonban kicsit mások a körülmények, ott például nagyon komolyan szankcionálják a hivatalos meghatalmazás nélküli falfestést, amiért, ha jól tudom, legalább 5000 fontos pénzbírság és egy év börtönbüntetés jár. Ugyanakkor ott is be lehet szerezni a papírt, és már lehet is festeni. Amikor Londonban festek, általában megkeresem a háztulajdonost vagy a telek illetékesét, bemutatom a terveimet, és ha tetszik neki, nyugodtan nekiláthatok a munkának. Nagyon jó helyeket lehet találni, így akár több 10 ezer ember is láthatja napi rendszerességgel az alkotásokat. Egy hátránya van Londonnak, hogy mindenki szeret ott festeni, így általában csak 2-3 hétig marad a szabadtéri műalkotás a falakon, utána átfestik. Ott tehát semmiképp sem tudtam volna egy többéves projektet megvalósítani, Zenta viszont tökéletesnek bizonyult ehhez.

Mit szóltak a családod és a barátaid, amikor előálltál a hídfestős terveddel, amit az otthon töltött napjaid alatt készítesz, ezáltal pedig még kevesebb időt töltesz velük?

– A családom maximálisan támogat, soha egy rossz szót nem szóltak azért, hogy például nem otthon ebédelek, hanem leköltözöm a híd alá. Ez teljesen természetes, örülnek neki.

Büszkék rád?

– Hogyne! Olyan érzésem van, hogy minél távolabb kerülsz az anyukádtól, annál büszkébb rád – ez, azt hiszem, így működik. (Nevet.)

14508630_10210551767099345_1025251189_n

Zentai lány (Szakács Patrícia – a szerk. megjegyz.) került a hídlábra idén nyáron

Szakács Patrícia




Októberi médiaajánlat


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!


The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!