Goli otok, ahol a rabok szolgáltak árnyékul a növényeknek

Árulják a legkegyetlenebb jugoszláv börtönszigetet

A cikk eredetileg a HVG hetilap Szellem rovatában jelent meg 2014. szeptember 13-án “Ellentábor” címmel

A jugoszláv desztalinizáció egyik sztálinista elven működtetett helyszíne volt a kommunista szövetségi köztársaság legrettegettebb börtönszigete, amit most eladna a horvát állam.

„Goli otok szükségszerű volt (…) Ha nem létezett volna, mi is szovjet tartomány maradunk” – fejtegette tavaly a vajdasági Pannon Televízió egyik vitaműsorában Olajos Nagy Miklós, a mai Jugoszláv Kommunista Szövetség szabadkai szervezetének vezetőségi tagja.

A szóban forgó, 4,7 négyzetkilométer alapterületű adriai-tengeri sziget – amelyet a nyáron a horvát állam eladásra hirdetett meg – neve máig fogalom a délszláv régióban: ott volt az egykori Jugoszlávia leghírhedtebb internálótábora, ahová 1949 júniusától Josip Broz Tito politikai ellenlábasait száműzték. A kor logikájának megfelelően többségében olyanokat, akik Tito és Sztálin viszályában az utóbbihoz maradtak hűek. Persze ezt a hűséget igencsak tágan értelmezte a jugoszláv titkosrendőrség, az UDBA. A gyanúba keveredéshez (és Goli otokra kerüléshez) elég volt például a szovjet érdekszférába tartozó Magyarországról származó újságokat olvasni, mint az a Belgrádban könyvtár szakos egyetemistaként tanuló Dési Ábellel történt.

tito-i-stalin-3

                                                       (Kattints a képre további korabeli fotókért!)

A hirtelen jött politikai fordulat nagy zavart okozott a jugoszláv kommunisták identitásában: 60 ezer párttagot zártak ki abban az időszakban, és 55 ezer emberre sütötték rá a – korábban évtizedeken át elvárt – sztálinizmus (egészen pontosan: kominformizmus) vádját. „A jugoszláv desztalinizáció meglehetősen sztálinista módon kezdődött” – emelte ki a helyzet paradoxonát Juhász József A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén (1945–1955) című tavalyi könyvben. A Nyikita Hruscsov által kezdeményezett 1956-os szovjet–jugoszláv megbékélésig mintegy 16 ezer politikai elítéltet (köztük több száz vajdasági magyart) internáltak Goli otokra, ahol ennek már volt hagyománya: az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia a „csupasz szigetre” száműzte orosz hadifoglyait.

Egy ritka felvétel a lágerről

Egy ritka felvétel a lágerről

A börtönsziget magának Titónak az ötlete volt – állította Milovan Đilas, Tito harcostársa és főideológusa, később legfőbb kritikusa. Az államfő félelmei nem voltak megalapozatlanok: a szovjet titkosszolgálatok a háború után erőteljesen beépültek a jugoszláv államapparátusba, Sztálinnak pedig már konkrét kiszemeltje is volt Tito helyére a horvát kommunista vezető, Andrija Hebrang személyében, akit a szakítást követően az elsők között börtönöztek be.

Tito dolgozószobájában még a szakítás előtt

Tito dolgozószobájában még a szakítás előtt

Az első ezerháromszáz embert 1949. július 9-én tette partra az elítéltek és ellátmányuk fuvarozására rendszeresített, Punat nevű hajó. Ekkor még csupán néhány barakk állt a szigeten, amit később valóságos településsé fejlesztettek – a fegyencek munkájával. Kezdetben a legnagyobb gond az ivóvíz hiánya volt, emiatt a rabokkal nagy kiterjedésű vízgyűjtő medencét építtettek, amelynek szénből, homokból, kavicsból összetákolt szűrői tisztították meg az esővizet. Az internáltak fő feladata a rendkívül jó minőségű márvány kitermelése volt, amit télen a száraz, hideg szél, a bóra, nyáron pedig a 35-40 fokos meleg nehezített. Mivel árnyék mutatóba sem volt, a különbüntetést kapott rabokat nyaranta a börtönőrök előszeretettel állították frissen ültetett növények mellé, hogy a testükkel vessenek árnyékot rájuk.

A sziget

A kopár sziget

Büntetést érdemlő hibákat pedig könnyű volt elkövetni. Elsőként például azzal, ha a szigetre érkező, tájékozatlan új rab az elvtársainak nevezte a vallatótiszteket. Megtorlást érdemelt az is, ha valaki az ártatlanságát hangoztatta. Minden rabnak meg kellett értenie, hogy bűnös, és „megköszönni” az UDBA-nak, hogy lehetőséget ad a megbánásra. Ahogy az egyik épület falára pingálták: „Mi építjük Goli otokot, Goli otok épít minket!”

Éljen Tito elvtárs!

Éljen Tito elvtárs!

Kínosan ügyeltek arra a börtönszigeten, hogy lehetőleg ne az őrök verjék a rabokat, hanem olyan helyzetet teremtsenek, amelyben azok számolnak le egymással.

Fazekas János

Fazekas János (fotó:www.magyarszo.com)

 „Csak később tudtam meg, hogy az úgynevezett megtisztulási időszakban vannak ezek az őröknek kinevezett foglyok, és mindenáron bizonyítani akarták, hogy szívből utálják a párt ellenségeit, készek azt megsemmisíteni, csak hogy egyszer szabaduljanak a börtönszigetről” – emlékezett vissza az újvidéki Magyar Szó napilap Megjártam Goli otokot című, 2006-os cikksorozatában a bánáttopolyai Fazekas János. Szerinte az őrök többnyire „néma szemlélői voltak azoknak az eseményeknek, amikor a börtönsziget lakói egymással leszámoltak”. De arra is képesek voltak rávenni a rabokat, hogy azokat a társaikat verjék, akik nem akartak „leleplezni” más, még szabadon lévő, potenciálisan internálható személyeket.

A félelem mellett az emiatti szégyenérzet is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Jugoszláviában olyan sokáig nem beszéltek nyilvánosan Goli otokról. „Ez a világ előhozott belőlük valami elementáris gonoszt, amit inkább feledni akartak” – fogalmazott Tihomir Nuić Mezítelenül a csupasz szigeten című cikkében.

goli 6

A Nyugat, ha voltak is információi Goli otokról, leginkább úgy tudta, hogy Szovjetunió-párti kommunisták kemény magját tartják ott fogva. A szórványosan érkező humanitárius delegációkat egy másik, a valódi táborhoz képest nyaralónak számító szigetre kalauzolták a hivatalos szervek, ahol – mint azt az egyik legismertebb egykori internált, Dragoljub Mićunović, az 1990-ben (újra)alapított Demokrata Párt első elnöke és ma is meghatározó politikusa 2006-ban felidézte – néhány szépen felöltöztetett és bőségesen jóllakatott rabot mutogattak nekik. De a titkolózáshoz hozzátartozott az is, hogy az elítéltekre nem rabruhát, hanem katonai egyenruhát adtak. A hajóknak messze el kellett kerülniük Goli otokot, ha pedig egy-egy repülőgép húzott el a fejük felett, mindenkinek hasra kellett vágnia magát.

Dragoljub Mićunović

Dragoljub Mićunović

Az internálótáborokról a keleti blokk országainál jóval szabadabb Jugoszláviában sem lehetett nyíltan beszélni. Nem véletlen, hogy bestseller lett Branko Hofman szlovén író 1981-ben, a Tito halála utáni évben megjelent regénye, a Noć do jutra (Reggel is sötét van címmel jelent meg magyarul), amelyről hamar elterjedt, hogy a hírhedt börtönszigetről szól. A sztálinisták kiiktatására létrehozott táborok közül ez volt a legrettegettebb (fennállása alatt hivatalosan több mint négyszázan veszítették ott az életüket), a szomszéd szigettel, Sveti Grgurral együtt. Utóbbin női láger működött. De egy ideig még a ma üdülőparadicsomként ismert, az előbbi kettő mellett található Rab szigeten is őriztek politikai foglyokat.

goli - hofman

Az utóbbi évtizedekben elsősorban turisták és építőanyag-tolvajok által látogatott Goli otokot 1956 után köztörvényes elítéltek számára alakították át, igaz, az 1970-es években horvát nacionalisták is kerültek közéjük. 1989-ben végleg bezárták a büntetés-végrehajtási tábort, ám sokakban máig él egyfajta illúzió ezzel és az ehhez hasonló jugoszláv lágerekkel kapcsolatban. Nem véletlen, hogy amikor 2011-ben a szerb média előszedte Jovo Kapičićet, a Goli otok egykori parancsnokát – miután valaki Belgrádban hátulról leütötte –, korántsem mindenki zúdult fel az akkor 92 éves volt UDBA-tiszt mentegetőzésén: „Nem akartuk őket megsemmisíteni, csak félretenni, mert a többségük ötödik hadoszlopossá vált, aki várta az oroszokat.”

Jovo Kapičić

Jovo Kapičić

LASKOVITY J. ERVIN / ÚJVIDÉK

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!