Apró lábakon is megállják a helyüket

A gyermekszínjátszás pedagógiai dilemmái a bácsfeketehegyi találkozó apropóján

Bácsfeketehegy: két nap, 19 előadás. Ovisoktól nyolcadikosig – rengetegen, 350-en egy helyen! A zsűri gyorsan kifárad, a gyerekekben ellenben annyi a Duracell, hogy napokig bírnák alvás nélkül. A lábad körül ketten csüngenek, a könyököd alatt megy a zavarócska. Hangos nevetés. Pont olyan jóízűen majszolom én is a zsíros kenyeret, mint ahogy a pöttömök. Janikovszkyval, Petőfivel, Mórával, Lázár Ervinnel, Benedek Elekkel, Exupéryvel, Karinthyvel és sok más szövegíróval találkoztam május 9-én és 10-én a VIII. Gyermekszínjátszó Műhelytalálkozón Bácsfeketehegyen. Az apró arcokon, lábakon, kezeken és főként lelkeken keresztül valóban ott voltak.

Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek című darabját a bácsgyulafalvi Kis Ferenc Általános Iskola színjátszói mutatták be

Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című darabját a bácsgyulafalvi Kis Ferenc Általános Iskola színjátszói mutatták be

Ez a mese ott kezdődött, hogy Hajvert Lódi Andrea, a találkozó szervezője felhívott, nincs-e kedvem zsűrizni. Az első gondolat: aztaaa, persze, hogy van! Majd miután ezt hangosan ki is mondtam, jöttek a kétségek, s így folytattam a beszélgetést: egy halom előadást láttam már életemben, profit, amatőrt, gyerkőcöket is. De hát attól még nincs hozzá szakképesítésem! Persze, színházi nevelésből írtam a diplomadolgozatomat, de hát az teljesen más, mint a gyermekszínjátszás. Előbbi esetében profik készítenek interaktív produkciókat gyerekeknek, míg utóbbinál a pöttömök maguk vannak a színpadon. A vége az lett, hogy mentem, láttam és nagyon sokat tanultam magam is a zsűri másik két tagjától (Hajós Zsuzsától, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ színész-drámatanárától, rendezőjétől és Golden Dániel drámapedagógustól és rendezőtől, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének munkatársától), a gyerekektől, valamint a csoportvezetőktől (Hajvert Ákos Radnóti-díjas versmondó, Mezei Kinga Jászai-díjas színművész, rendező és Táborosi Margaréta színművész, koreográfus) is.

Énekes foglalkozás Mezei Kingával

Énekes foglalkozás Mezei Kingával

ÍGY STARTOLTAK A CÉLBA ÉRKEZETTEK

Számos kérdés vetődött fel bennem a gyermekszínjátszással kapcsolatban a két nap alatt. Hogyan éli meg valaki ilyen idősen a színpadot? Mennyire meghatározóak a színésszé válási folyamatban ezek a kezdő lépések? Mekkora felelősségünk van nekünk, két napra felkért észosztóknak a jövőjük szempontjából? Három olyan befutott színésszel beszélgettem el a találkozó után a témáról, akik maguk is már egészen fiatalon belecsöppentek ebbe a világba. A magyarkanizsai Baráth Attilával, az Ozoray Árpád M.M.E. színjátszó szakosztályában kezdett 11 évesen, jelenleg pedig a Szabadkai Népszínház munkatársa, Nešić Mátéval (Zentai Magyar Kamaraszínház), aki az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskola Csiribiri társulatával ötödikes korában már a színpadon állt, illetve az Újvidéki Színházból Ferenc Ágotával, aki bár kicsit idősebben, 17 évesen állt színpadra 1996-ban, mégis ezek voltak az első lépései a Színes Szilánkok Diákszínpadnak, a székváros ma már meghatározó utánpótlás-nevelő műhelyének.

Ferenc Ágota: Középiskolás koromban olyan kreatív emberek vettek körül – mellesleg jegyzem meg, hogy sokan közülük azóta elismert művészek – akikkel kézenfogva, egymást biztatva elmentünk az akkor alakuló Színes Szilánkok diákszínjátszó csoportba. A csoport anyja Ábrahám Irén, a mi Inci nénink volt, aki onnantól kezdve a mai napig követi a munkánkat, biztat és mindig a legmegfelelőbb kritikát adja. Boldog és felhőtlen évek voltak ezek: millió barát, még több emlék, ami megmaradt, melyeket nem lehet elengedni, hiszen ez tart életben. Igazából gyermekként biztos voltam abban, hogy orvos leszek. Bármilyen. Állat- vagy ember-, mindegy. Ahogyan cseperedtem és rácsodálkoztam a világra, már minden szerettem volna lenni: benzinkutas, balett-táncos, csapos, tanár… a kedvencem talán az, amikor Lepa Brena akartam lenni, igen… De ezt is meg lehet bocsátani, hiszen kb. 4 éves lehettem. Az, hogy színész leszek, később jött, amikor már tisztázódott bennem a gondolat, hogy ezzel a szakmával bármi lehetek, és minden vagyok. Ez így a jó. Nem bántam meg.
Nešić Máté: Harmadikos voltam, amikor írtam egy fogalmazást, hogy rendező vagy színész szeretnék lenni. Erre felfigyelt Benák Erzsébet magyartanárnő, aki a Csiribiri színjátszócsapatot vezette. Amikor felsős lettem, lehetőséget kaptam, hogy csatlakozzak a csoporthoz. Azokban az években a színjátszás számomra teljesen másról szólt, mint ma, végzett színészként. A legnagyobb különbség talán, hogy akkor még nem éreztem, mekkora fába vágtam a fejszémet, nem volt se rutin, se tanult dolgok, csak sodródtam az eseményekkel, az előadásokkal. Ma már viszont minden apró sikerért meg kell dolgozni. Hogy miért akartam színész lenni? Gyerekkoromban elromlott a tévénk, és az udvaron játszva sokszor képzeltem magam filmes szuperhősök szerepébe. Ekkor fogalmazódott meg bennem egy halvány gondolat, hogy színész vagy rendező leszek. A színpadon a gondolat teremtő erejű, s ez a gondolat nálam már ekkor kitartott.

Nešić Máté csiribiri korában

Nešić Máté (az álló fiúk közül a hátsó) csiribiri korában

Baráth Attila: Sok minden szerettem volna lenni gyerekkoromban, de színész nem, sőt, egészen középiskola negyedik évéig eszembe se jutott, hogy én erre a pályára menjek, attól függetlenül, hogy folyamatosan kapcsolatban voltam a színészettel: a magyarkanizsai csoport után a Szabadkai Színitanoda, valamint a gimi színjátszó csoportjában is játszottam. A szerbtanárom nyitotta fel a szemem, amikor azt mondtam neki, hogy pszichológiára mennék tovább. Megkérdezte, hogy jól meggondoltam-e, és hogy mi az, amire az iskola mellett a legtöbb időmet fordítom… Ekkor jöttem rá, hogy az bizony a színjátszás.

Baráth Attila (leghátsó sor, balról a harmadik) és magyarkanizsai színjátszó társai

Baráth Attila (álló sor, balról a harmadik) és magyarkanizsai színjátszó társai

FOGNI VAGY ELENGEDNI A KEZÜKET?

A szombati nap második előadását a zentai Kuckó csoport mutatta be. Kéri Ferenc Mosolyország tovább él c. drámáját vitték színre. A darabban volt egy kislány, aki tündért játszott. Mint a szakmai beszélgetésen kiderült, mindössze hatéves, viszont olyan természetességgel, mégis tudatossággal játszotta a szerepét, mintha nem is színpadon lenne. Igazából nem is a színjáték, hanem a játék öröme ilyenkor a mozgatórugó. Persze figyelembe kell venni az életkort, mert egy 14-15 éves kamasz már nem fog ilyen átszellemülten tündéresdit játszani.

Kuckó, Zenta. Mosolyország továbbél

Tündér Mosolyországból

Azt tapasztaltam, hogy itt a gyerekek és a tanárok kapcsolata nem szokványos tanár-diák viszony. Egy ilyen színjátszócsoport lehetőséget ad arra, hogy más – talán jobb – oldalról is megismerjék egymást. A próbák, az előadások kívánnak egyfajta fegyelmet a fesztelen hangulaton felül. Ezzel kapcsolatosan több érdekes kérdés merült fel a két nap alatt. Az egyik az volt, hogy mennyire kell a csoportvezetőnek a saját autoritását érvényesítenie és mekkora szabadságot adhat a gyerekeknek egy-egy előadás elkészítésekor. A zsűri úgy gondolkodott erről, hogy a pedagógiai célok mindenképp előnyt élveznek ilyen szempontból, de jó választ erre nem biztos, hogy lehet adni.

A vasárnapi szakmai értékelés

A vasárnapi szakmai értékelés

Andit kérdeztem erről.
Hajvert Lódi Andrea: Az előadás készítésekor a gyerekből kell kiindulni, az ő gondolataikat, véleményüket hozzuk elő a felvetett téma kapcsán, segítünk nekik, hogy az ötleteikből jelenetek szülessenek. Viszont amikor elkezdjük az előadást színpadra állítani, amikor rendezünk, akkor már mi, csoportvezetők mérlegelünk, hogy mi az, ami ebből a sok mindenből belefér, és mi nem. Természetesen minden gyerekcsoport más és más, figyelembe kell venni, hogy hol tartanak, felmerülhetnek személyes kérdések is és akkor az adott helyzetre kell válaszolni. Általánosítható helyes válasz erre a kérdésre nincs.

HA NEM LÜKTET A SZÍNÉSZVÉR…

A műhelytalálkozón többször elmondták a csoportvezetők, hogy aki jön, jól jön. Nem válogatnak a gyerekek közül, csak nagyon rossz magaviselet esetén tesznek ki valakit a csoportból. Ehhez képest emlékszem, hogy nálunk – én is elindultam anno az óbecsei Csiribiri Diákszínjátszó csoportba – igen kemény „felvételi” volt. Beszéd, mozgás és szituációs része is volt a válogatónak. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy pedagógiai szempontból mi a jó megoldás, el kell-e tanácsolni azt, akiben nem látják a tehetséget, mondván ne később érjék csalódások, jobb időben felhívni a figyelmet, megtalálni azt, amiben valóban tehetséges egy gyerek, vagy hagyni kell, hátha megtörténik a – nem ritka – csoda és egyszer csak jó lesz?

A gunarasi Táltos Színjátszó Csoport és a  Ludas Matyi

A gunarasi Táltos Színjátszó Csoport és a Ludas Matyi

Nešić Máté: Úgy látom, hogy ilyen fiatalon ha valaki szeretné kipróbálni magát valamiben, akkor adni kell neki lehetőséget. A csalódások elkerülhetetlenek. Nincs egyértelmű válasz, hogy ki maradjon, ki menjen. Akiben van igazi akaraterő – hangsúlyozom igazi – és kitartás, abból színész lesz vagy pilóta. És akkor hiába éri rengeteg csalódás, túl fog lendülni rajta. Egy jó oktatónak lelki kulcsokat kell keresnie a gyerekekhez, mint ahogy egy jó rendező kulcsokat keres a színészekhez.
Baráth Attila: Ez attól függ, hogy mi a csoport és a vezető célja. Nálunk nem volt komoly szűrés, igazából a gyerekek egymást vonzották, hozták a csoportba, mert jó volt a hangulat, együtt újéveztünk, szórakoztunk, sokunknak talán ez volt a legfontosabb, és eközben előadásokat is készítettünk. Viszont nem produkció-, hanem közösségorientált volt a csoport, s emiatt talán nem tudtunk annyi és olyan profi előadásokat létrehozni. A legnagyobb előnye az volt, hogy egy csomó fiatal ahelyett, hogy a számítógépbe bújva töltötte volna az idejét, irodalmi szövegekkel foglalkozott, a színpadra lépve fejlesztette az önbizalmát, a kiállását, ami aztán, bármilyen pályát is választott magának, hasznára vált.
Ferenc Ágota: Egyetemista koromban arra tanítottak, hogy az lehet színész, aki 98%-ban szorgalmas és 2%-ban tehetséges. Ez a definíció szerint mindenki lehet színész… Az élet azután arra tanított, nem árt ha az ember rátermett erre a szakmára. Fontos, hogy a pedagógus tudjon a gyerek nyelvén: ha benne is megvan a mindenkori gyerek, úgy tud vele kommunikálni, hogy az apró lélek sértetlen marad, hiszen nem az a cél, hogy mindenkiből színészt faragjon, hanem hogy a színház iránti szeretetét megtartsa. A csintalanságot, a szövegtanulásos gondokat stb. egy pedagógusnak kezelnie kell. Tudatosan. Aki ezt nem teszi, ne foglalkozzon gyermekekkel.

Az adai Tizenkettő

Az adai Tizenkettő

Hajvert Lódi Andrea: Gabnai Katalin tanárnő azt mondta, hogy gyereket nem küldünk el. Majd elmegy magától. Én is ezt vallom. És nagyon örülök, hogy az itt megjelent csoportvezetők is ezt vallják. Persze attól függ, mi a cél. Ha egyértelműen a tehetséggondozás, és a gyerek valóban nem oda való, inkább szuper sakkozó, akkor érdemes afelé terelgetni. De általában az a szempont, hogy aki bejött, találja meg a helyét a csoportban. Nem beszélve arról, hogy a szupersakkozónak is jót tesz, ha csoportban tevékenykedik, és a csoportnak is, ha van benne egy szupersakkozó. A mi szempontunk az, hogy minden gyerekben van valami értékes, és az a dolgunk, hogy ezt észrevegyük. Azután pedig segítsük ennek kibontakoztatását. Másrészt felelősek vagyunk minden gyerekért, aki betéved. A drámapedagógus feladata, hogy abban segítsen, hogy Pistikéből Pistikébb Pistike váljon (ezt is Gabnai-tanítványként mondom :) ). Drámapedagógiai szempontból a színház csak ürügy. Nem a színházi termék, nem a végső produktum a fontos. Hanem az út. Ahogyan odáig eljutunk. Ami az úton történt velünk. És ebben az az izgalmas, hogy együtt éljük meg. Ideális esetben mindannyian jól jövünk ki belőle. De megtörténik, hogy valaki lemorzsolódik. Ha egy gyerek teljes energiájával ellene megy a csapat érdekeinek, akkor jogos, hogy elküldjük. Van ilyen. Az pedig, hogy tehetség alapján válogatunk, inkább középiskolás korban jó út szerintem.

Hétások (Csantavér): Ugye mi jó barátok vagyunk

Hétások (Csantavér): Ugye mi jó barátok vagyunk

UGYE, MI JÓ TANÁROK VAGYUNK?

A színjátszók épülő közössége befogadó. Befogadja a diákokat, a kreatív díszletet, kellékeket, kosztümöket gyártó szülőket, a lelkes tanárokat. Volt olyan csapat, aki a szülők és autóik nélkül nem jutott volna el a találkozóra. Azután, ha már eljöttek, ők is végig hallgatták az értékeléseket. Azt mondjuk nem értettem, hogy az iskolai szerepléseket – ezt több csoportvezető is kiemelte –, a többi tanár ritkán megy el megnézni. Sok helyen érvényes az, hogy egymás szakköri eredményeit nem nézik meg a tanárok. De hát egy-egy ilyen színházi foglalkozás olyan kompetenciákat és képességeket fejleszt mint a tolerancia, a társ- és önismeret, a kommunikációs készség, az önbizalomerősítés, az esztétikai érzék fejlesztése, az empátia erősítése, kreativitásra, társadalmi elfogadásra nevelés stb. S ezek a készségek, kompetenciák nemcsak magyar nyelv és irodalom tárgyból fontosak, hanem az iskolai nevelés során minden pedagógusnak a saját tárgya mellett hangsúlyt kellene ezekre is fektetnie, legalábbis figyelemmel kellene kísérnie a diákok fejlődését ezeken a területeken is…

.

.

Fotók: Szarka Zsóka

The following two tabs change content below.
Kiss Anita

Kiss Anita

Jelenleg Újvidék, Zenta és Óbecse között ingázom. Óbecsén nőttem fel (egészen 158 cm-ig), Újvidéken tanulok (remélhetőleg már nem sokáig), és jelenleg Zentán dolgozom (remélem még sokáig). Az életben meg egy kicsit bolond, szószátyár, szórakozott magyarszakos, művészet (főleg film, színház, fotó és irodalom) őrült. Kiemelkedő képesség: teleportálás, az emberek sosem értik, hogyan csinálhatok egyszerre ennyi mindent.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!