Inkább ketten kísérjenek bilincsben, mint hatan koporsóban

Munkatársunk Ukrajnában járt

Habzó vizű, iszapos, fekete patak. Partja szanaszét szeméttel. Az átívelő híd tele kátyúval, de a korlátján friss festék szárad. Nemes egyszerűséggel nemzeti színekbe öltözött. Ahogyan a forgalomterelő betontömbök is. Felújításra váró tetők sora, sőt egyesekről úgy tűnik, végleg lekerült a drága cserép. Helyette bádog fedi egy-egy otthon tetejét. S lám, fejlődik a város, néhány mívesebb épület csúcsára állami jelkép kerül. Az utcai világítás inkább kivételként erősíti a szabályt, de a karácsonyi fények még március közeledtével is teljes pompájukban ragyognak. Alattuk gazdátlan ebek sokasága éli békés mindennapjait a városlakókkal. Ez a látvány fogadott legutóbbi utazásom első napján a háború sújtotta Ukrajna valamivel nyugalmasabb részén, Kárpátalján.

(fotó: MTI/AP)

(fotó: MTI/AP)

ELÉRTE UKRAJNÁT AZ EGYKORI VAJDASÁGI ÉLETÉRZÉS

Februárban lehetőségem nyílt egy kutatóprogram keretében a Kárpát-medence valamely tájára utazni. Félreértés ne essék, nem a kalandvágy, vagy a Nyugaton oly divatos katasztrófaturizmus motivált, csakis az, hogy Ukrajnában korábban még nem jártam. Az ország keleti felén zajló eseményeket, melynek gazdasági következményei messze túlmutatnak ezen a régión, úgy hiszem, nem kell ecsetelnem.  Más sem hiányzott a rendszerváltáson negyed évszázada átesett Közép-Kelet-Európának, de hasonlóan nagy gond ez az öreg kontinens jobb módban élő másik fele számára is, akik a gazdasági válságból csak lassan vergődve araszolgatnak ki. Sötét felhők ide vagy oda, aki ismer, tudja, hogy nehéz eltántorítani az elhatározásomtól. Egy olyan országba látogattam el, ahol napi téma a hadiállapot. A pénz vásárlóértéke óránként többet romlik, mint korábban évek alatt együttvéve. A kárpátaljai magyarok ugyanazt tapasztalják most meg, ami a vajdasági életérzést jellemezte a kilencvenes években: nem tudhatod, mit hoz az élet, bármi megtörténhet. A bizonytalanság lélekőrlő érzése szépen lassan, észrevétlenül, de annál mélyebbre szövi gyökerét a boldogulni vágyó tömegek elméjében.

Kenyérosztás Kárpátalján (fotó: HVG)

Kenyérosztás Kárpátalján (fotó: HVG)

KATONASÁG HAGYOMÁNYTISZTELETBŐL

Európai közhellyé vált, hogy felnőtt, és leélte életét az első generáció, amelyik csak a sajtóból, hallomásból, vagy a történelemkönyvekből tudja, mi az, hogy háború. Magyarországon is rendre azzal a véleménnyel találkoztam az elmúlt években, hogy a Föld e „civilizált felén” mára elképzelhetetlen fegyveres konfliktus. A felvilágosult európai népek értenek a szép szóból, a hadseregek is többé-kevésbé értelmüket vesztették, majdhogynem hagyománytiszteletből állnak fenn. Hozzáteszem, a kollektív biztonságba vetett hit térhódítása óta némely haderőt valóban hasonló szintre degradáltak, még ha ez egy-egy katonai parádé alkalmával nem is tűnik fel annyira. Hiszen mikor szélcsend honol az országhatárok felett, a katonai kiadásokból a kevés is túl sok. Mégis, szegénységi mutatók ide vagy oda, elkel ma is a baka – hangzik a többségi vélemény. A nehézfiúk legalább szigorú szabályok között vezethetik le az evolúció során beléjük szorult feszültséget és egy-egy áradás alkalmával is jól jön a gyorsan mozdítható izomerő, a vaskos milliárdokért felhalmozott technika. A huszonéves vajdasági egyetemista kicsit árnyaltabban látja a helyzetet. Európa azon részén él, melynek európaiságát rendre elvitatják. Még csak kóstolgatja a nagybetűs életet, de már kétszer megtapasztalta, milyen az, amikor egymás ellen fordítják az emberek a fegyvereket. S ha gyermekként nem is volt tudatában, átszőtte a közeget, amelyben felnőtt. Nem mindig érti, de tudja: van, akit vittek. Van, aki önként ment. Van, aki nem jött vissza. Aki visszajött, már nem ő volt. Aki maradt, őrlődött. Miután pedig elmúlt, mindenki visszasírja azt, ami előtte volt.

ukrajna 4

HALLOTTAD A HALOTTAKAT?

Ez történik most Ukrajnában is. Tudják, Vajdaságból érkezve pontosan értem a helyzetet. Ők is sokat megéltek. Pénz helyett kuponos világ volt. Bár a jólétről mindig csak álmodtak, de legalább „nyugalom” volt. Ideig-óráig terelődik a beszélgetés másra, mégis újból és újból előjön: hallottad az újabb halottakat? Most már nem csak hazafias távoli idegenek, hanem helyiek, ismerősök, osztálytársak is akadnak közöttük. Az árak követhetetlenek. A boltok polcai több mint hézagosak. Köztük méretes címkék hívják fel a figyelmet: orosz termék! El ne tévedjen az óvatlan kéz. Minden utcára lépés után rácsodálkoznak a hrivnya aktuális árfolyamára. Közben számolgatják a fizetéseket. Melyik harmadik világbeli ország kerekedett éppen föléjük? A minimálbér alig több 25 eurónál. A főiskolai tanárnak szava nem lehet, hiszen többszörösét, vagy 80-at keres. Közben emelni készülnek az áram és a gáz árát. De rebesgetik az atyafiak, hogy a nyugdíjakat és a béreket is csökkenteni kéne! „Hová?!” – kérdezi megrökönyödve a hétköznap embere és a józan ész.

ukrajna 5

A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁRSÁG AZ UTOLSÓ MENTSVÁR

Hazudik, aki nem fél attól, hogy behívják – állítják egybehangzóan a férfiak. Egyedüli mentsvár a magyar állampolgárság. Az most életeket ment. Nem egyszerűen a rossz sorstól, mint tette azt korábban, hanem szó szerint élet-halál kérdésévé vált Kárpátalján. Titkon mindenki B-terveket szövöget és hegyezi a fülét, hogyan alakul a sorozás. A munkanélküliekkel kezdték, de rájöttek, hogy őket nem olyan könnyű megtalálni. Jó részük már rég Magyarországon van. A másik része nem veszi át a behívót. Jobb érzésű helyi vezetők rájuk telefonálnak: gyorsan távozzanak otthonról, mert hozzájuk mennek. A végeredmény pedig, hogy a határközeli járások a kvóta harmadát sem teljesítik. Az illetékesek is számolnak ezzel, eleve több névvel készülnek erről a vidékről. A magyar és lengyel lakta területekről az országos átlag több mint dupláját próbálták mozgósítani. Vajon nem azért van így, mert itt magyarok élnek? – merül fel a gyanú. De a helyiek következetesen visszautasítják a vádat. Sok mindent, de ilyet nem feltételeznek a kárhoztatott országról, amelyben élnek. A kézbesítés kudarcaival, a módszerek is egyre éleződnek. A behívottak köre folyamatosan bővül. Egyre kevesebben érezhetik magukat biztonságban. Lassan már senki sem. Céltudatosan gyárakba, munkahelyekre és iskolákba viszik a behívókat, ahol nehezebb kibújni a hazafias kötelesség alól. Majd az átvétellel sokszor a munkahelyet is azonnal hátrahagyják. Búcsút vesznek a kollégáktól, ám többnyire nem a frontra készülnek. Mivel ez sem hozza meg a kívánt eredményt, azt beszélik, civil ruhában és éjszaka is a terepet járják a rettegett hírnökök.

Sorozás (fotó: szon.hu)

Sorozás (fotó: szon.hu)

EZT A GOLYÓT NEKEM SZÁNTÁK

A városban egy üzletbe betérve ismerősöm régi baráttal találkozik. Fél szavakból és pillantásokból is megértik egymást. Kívülállóként hallgatok, nem értek semmit. Később tudom meg, körözést adtak ki ellene. Nem tett eleget a behívónak. Külföldre még nem mehet. Szökésben van néhány hete, de elege van már. Bejött a városba berúgni. Szórakozni, hogy feledje a gondokat. Lesz, ami lesz. Előttem elevenedik meg a zűrzavar szülte szállóige: „inkább ketten kísérjenek bilincsben, mint hatan koporsóban”.
Néhány nappal később újabb fiú jelenik meg a szűk társaságban. Húszas évei közepén járó, vékony fiatalember, pár napos borostával az arcán. Két hete engedték haza az állítólag nem létező háború egyik legvéresebb frontjáról közel fél év után. Egy népszerű szórakozóhelyre vezet az utunk, ahol körben ülve beszélgetésbe elegyedünk. A zenétől nehezen halljuk egymást, így többször odébb ülünk. Előjönnek férfi dolgok, szó szót követ, majd az egyikük váratlanul néhány képet mutat körbe a mobilján. Egy gépfegyverrel szétlőtt kisbusz, vagy ahogyan a helyiek nevezik, „marsutka” szerepel a fotókon. Rosszalló tekintetek kereszttüzében elcsendesedik a társaság, a fiú pedig halk szóval, udvariasan elkéri a telefont. Ismét le vagyok maradva egy lépéssel, így diszkréten odasúgják: ő is benne ült, amikor a tragédia történt. Váratlanul egy szakadár egységbe futottak.

(fotó: AFP)

(fotó: AFP)

Száját eltakarva, lehajtott fővel lassan számolni kezdi a golyó ütötte nyomokat. Majd odavon magához és az egyik mesterlövész puskából származtatott tátongó lyukra mutat:

– Itt ültem, látod?! Ezt nekem szánták!

Közben a mobil gazdáját kárhoztatják a többiek: ezt nem kellett volna. Kérné vissza a készüléket, de hagyja, mert erőt vesz a fiún a gyász. Nyugtatják:

– Az élet megy tovább!

– Nekem igen! – vág vissza „semmit sem értenek” attitűddel, és elcsukló hangon tovább ismételgeti: nekem igen, nekem igen…

Mellette haltak meg a barátai, ő pedig második születésnapját ünnepelheti. S ami egy ország tragédiáját gyalázza e néhány személyes sorsban, hogy az esetet a többiek elmondása szerint úgy adták közre a sajtóban, mintha öngyilkos önkéntesek lettek volna. A maga tragédiájában ő mégis egy a szerencsések közül. Jobb sorsra érdemes fiatalok tízezreit már hiába várják odahaza. Talán sohasem tudjuk meg, hányat.

– Magyarok sem hárman maradtak ott – mondja –, de teljesen mindegy, kik vagy mik voltak.

Mindenki reménykedik. Mi mást tehetne?! Közben a fokozódó nacionalizmus közepette már egyre kevesebben merik hangosan kimondani: ez nem az ő harcuk.

Béketüntetés Kárpátalján (fotó: www.karpatalja.ma)

Béketüntetés még a háború kezdetén Kárpátalján (fotó: www.karpatalja.ma)

The following two tabs change content below.
Mátyus Ákos

Mátyus Ákos

1990. szeptember 12-én születtem, Zomborban. Egy kis szórvány magyar faluban, Nemesmilitcsen nőttem fel szüleimmel és bátyámmal. Ott jártam ki az általános iskolát, majd a szabadkai Politechnikai Iskolában végeztem középfokú tanulmányaim. Ezt követően a Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Karának politológia képzésére esett a választásom. Igyekeztem az általános tanulmányi követelményeken túlmenően elmélyedni egy-egy adott témakörben. Ennek során a kisebbségpolitika és a nemzetpolitika vált fő kutatási területemmé. Az alapképzés sikeres lezárása után szükségét érzetem politikatudományi szemléletmódom és ismereteim bővítésének, így a Gazdaságtudományi Kar keretében folytattam mesterfokú tanulmányaim. Az Árok-programmal a Vajdasági Szabadegyetemen kerültem kapcsolatba 2010-ben. Érdeklődéssel figyeltem munkájuk, majd a szakterületemhez kapcsolódó témákban biztatásukra magam is írni kezdtem.