Zártkörben tervezgették hagyományaink jövőjét a vajdasági népzenészek

Belestünk a húrok közé

Csipás szemek. Reggel hét. Mocskos idő: kinn is, meg az órán is. Elkezd a fejemben motoszkálni a hegedű, a brácsa, a nagybőgő együttes zúgása: felgyorsul minden, mocskos idő kinn, de benn már izgalom. Kikapom a szekrényből az egyik virágos kisruhámat, népzenés nap lesz vagy mi a fene – lesz elég fiú nadrágban, a lányoknak meg különben is szoknya dukál a néphagyomány szerint. De tudok egyedül hagyományt ápolni? Valljuk be, a nadrágok korát éljük: ma már az is hagyományápolás, ha a lányok combközép alá érő szoknyát húznak hétköznap nadrág helyett, szombatonként pedig a feneküket éppen csak eltakaróban billegnek a diszkóban.

HA FACEBOOK KELL, HÁT FACEBOOK KELL

Kishegyes, Kátai-tanya. Tiltott hely ez nekem. Tiltott, mert ez a zenésztalálkozó kizárólag a szakmabelieknek szól. Sajtósként viszont mégis megtűrnek. Az idő még mindig mocskos, én még mindig egy kicsit álmos. Csak a zenésztalálkozó főszervezőjét, Bezzeg Gyulát sikerült felébreszteni 9-kor. Valószínű ebben közrejátszik az is, hogy a résztvevők reggel 6-kor mentek el aludni.

.

.

Reggelire magyaros ízek: házi kolbász, szalonna, túró, savanyú vegyessaláta, pogácsa, házi pástétom – ez hagyományos. A zenészek összeállnak először hegedűvel, brácsával, bőgővel – ez  is hagyományos. Mondhatnám, hogy csak úgy sír a hegedű, de ez nem igaz: repes, szakad a szőr a vonón. Hogy szakadna le a plafon! És ez az a pillanat, amikor úgy döntök: kérek egy pálinkát! – még ez is hagyományosnak tekinthető. Egyszer csak Kelemen Zsolti elkiabálja magát:
„Mëntëk föl a facebookra, azanyátokúristenit!” – kiabálja szívből, kezében a mobiltelefonjával, miközben nyolcan húzzák: jönnek a csettintések, a lábak tánca, a karok égbe emelése. Majd 2 perc múlva már megtekinthető a közösségi hálón a kép – ez már a huszonegyedik század.

.

.

De a muzsika mégsem lehetne hagyományosabb. Sokak számára nem, de mégis egy magára valamit adó közösségnek fontos, hogy a hagyomány és tudás, amit ráhagyományoztak, azt ne csak ápolja, kutassa, megtartsa, hanem meg is ismertesse az utána következő generációkkal. Nekik is joguk van ahhoz az örökséghez, amit mi is csupán kaptunk. S ha ehhez a facebook kell, márpedig kell, akkor állunk elébe.

EGY HANGSZER IS MEGTANÍTHAT MINKET EGYMÁS MELLETT ÉLNI

Szűcs Sándor, óbecsei származású, Budapesten élő népzenész volt a rendezvény egyik vendége, brácsázik és tamburázik. Pénteken egy komoly kétórás előadást tartott a résztvevőknek. Sándor arra hívta fel a figyelmet, hogy a vajdasági zenei kultúrát az itt élő népek együttesen alakították ki. Az előadása a tamburákról szólt, hiszen ez a hangszer mindig is jellemző volt a horvát és a szerb régiókra, de megtalálható a magyar népzenében is, leginkább a szlavóniai és a vajdasági területeken.

.

.

Ennek kapcsán a hagyományozódást ő úgy látja, hogy egy hangszer technikáját elsajátítani nem elég, attól még nem válunk egy adott kultúrának a részévé. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, meg kell ismernünk az adott nemzetnek a népdalkincsét, a néprajzi kultúráját is. A megismertet pedig át kell ültetni másokba, akár hangszereken keresztül: ez tesz bennünket magyarrá, horváttá, vagy bunyeváccá, bármivé. A hangszer is, esetünkben a tambura, lehet az az eszköz, ami megtanít egymás mellett élni bennünket és a körülöttünk élő népeket.
„Jöhet az ebéd vagy muzsikáltok még?” – kérdezi a szakácsnő.
„Jöhet, persze!” – mondják a fiúk, és rákezdenek még egy nótára.

.

.

A HAGYOMÁNYT AZ ADATKÖZLŐK HORDOZZÁK MAGUKBAN

Ebédre megérkezik a kolozsvári Üsztürü zenekar is. Hogyan mentsük át a népzenehagyományt ma? Ők az élő példa rá, hogyan kell ezt jól csinálni. A vajdasági fiatal népzenészek (Fokos, a Csalóka, a Véka zenekar tagjai és népzenész barátaik) mind-mind megtudhatták az Üsztürü titkát, ami egyrészt az, hogy a tanulási folyamat nem érhet véget. Másrészt elsősorban nem a muzsikát, a hangsort, a hangzást kell megtanulni. A hagyományt nem a muzsika, hanem az adatközlő stiláris jegyeinek megtanulásával tudjuk autentikusan átvenni, azokat kell kinagyítani, majd saját magunkba visszafinomítani. A hagyomány tehát nem a muzsikában van, hanem az adatközlőben. Szász Lőrinc, a zenekar nagybőgőse mondja a legjobb példát erre: ha jó babgulyást akarsz főzni, akkor nem elég, hogy tudod, recept szerint milyen alapanyagból készül, és miből mennyit teszel bele. Emlékszel egy ízre, ami tetszett: ezért folyamatosan ízesíted és kóstolgatod. Hagyományt nem lehet csak felvételről elsajátítani, mert a felvétel már steril: a tanulási folyamathoz hozzájárul az adatközlő személyisége is. Az élő adatközlővel való tanulás segít abban, hogy tudd, hogyan hallgasd meg a felvételt, s hogyan értelmezd. A népzene nem az a műfaj, ahol megvan, hogy kinek sikerül majd befutni, és kinek nem. Ha el tudod engedni és jól tudod érezni magad, akkor az már siker. Ez a műfaj a kiteljesedést teszi lehetővé.

Az Üsztürü két tagja

Az Üsztürü zenekarból ketten

További három Üsztürü-törvényszerűség:

Nem elméletben tudsz a legtöbbet tanulni, hanem a gyakorlatban.
Nem azt kell visszaadni, amit hallottál, hanem azt, amit éreztél.
Nem agyalni kell rajta, hanem egyszerűen megfogni a hangszert és muzsikálni.

Duke Ellington fogalmazta meg ezt meseszépen: „Ha az ember elemezgetni kezd, akkor puskázza csak el igazán! Mondjuk, kimegy a kertbe, és levág egy szál virágot. – Pompás virág – jelenti ki, és viszi be a házba, vízbe teszi, megigazgatja, mindennap friss vizet ad neki. Talán még egy szem aszpirint is rak a vízbe. Hanem ha elkezdi szétszedni, szirmonként, és megvizsgálni a szirmokat behálózó ereket… akkor talán mindent megtud róla, de addigra volt virág – nincs virág! S ezzel el is érkeztünk egy másik ponthoz: nem hiszem, hogy a zene megbecsüléséhez, élvezetéhez feltétlenül tudni kellene róla valamit!”

A MÚLT AZÉRT VAN, HOGY FELEMELJEN

Jogosan merül fel fiatal zenészekben az a gondolat, hogy talán a jelenlegi generáció az, aki még ismerheti az élő adatközlőket. De akkor mi lesz a következő generációkkal? Hogyan lehet akkor a jövőben átmenteni majd a tradíciót?
Ahogy Szász József Árpád, az Üsztürü brácsása mondja: „Ebben a világban sok ember el van keveredve, hogy jaj, mi lesz vele. Hát én sem tudom a választ, de elmondom, amiket én tapasztaltam: ebben a nagy keresgélésben sokan elmennek jóshoz, hogy »mondja meg nekem, hogy én hogyan is csináljam, vagy mit is csináljak, vagy jó nekem ez a csaj vagy nem jó?« És, ha a jós nem pénzért lenne jós, akkor azt mondaná: »Hát én mondjam meg neked, hogy neked mi a jó?«”
Múlt és jelen filozófiája itt kapcsolódhat a hagyományhoz: a tényeken változtatni nem lehet. Búsulni rajta pedig nem szabad: „Ha depressziós vagyok, akkor ások lefelé, ez van. De ha addig ások, amíg a körmöm elkopik, ha fájni kezd, leesik, akkor csak észreveszem, hogy tovább nem kéne ásni, ember.” (Szász József Árpád)

.

.

A múlt elmúlt, és igenis észre kell venni, hogy a múlt minősége lejáróban van. Észre kell venni, hogy egy idő után nem lehet majd visszajátszani azt, ami volt, mert ahhoz hozzájárult a történelem, a kultúra, az akkori kor. A múlt nem azért van, hogy lenyomjon bennünket, hanem azért, hogy felemeljen. Ami volt, azt nem tudjuk reprodukálni, magunkat viszont tudjuk produkálni. A múltból kell tanulni, és a tanultból kell magunknak hagyományt teremteni.

                                                                                 ***

Az idén második alkalommal megrendezett népzenész-találkozó célja némileg a hagyományozódás terelgetése. Népzene és néptánc szoros összefüggésben vannak egymással. Éppen ezért évente ez az egy alkalom adódik, amikor a népzenészek szakmailag meg tudják vitatni, hogy a vajdasági népzene merre tart, hogy a Vajdaságban zajló népzenei hagyományokat őrző rendezvények merre viszik ezt a hagyományt, hogy ők milyen szerepet tudnak vállalni ennek jövőjében. A kerekasztal-beszélgetésen erről, a közelmúlt eseményeiről, a zenészek jövőjéről és komoly tervekről is szó esett. Másrészt, ahogy Gyula fogalmazott: „A zenésztalálkozó olyan, mint egy családi ebéd: különösebb konkrét célja nincs egy ilyen ebédnek, kivéve, ha adunk neki. Amúgy meg »csak« összetartó ereje és funkciója van.”

tanc-14-720x478

Fotók: Bezzeg Gyula

(A találkozó az NKA támogatásának köszönhetően valósulhatott meg.)

The following two tabs change content below.
Kiss Anita

Kiss Anita

Jelenleg Újvidék, Zenta és Óbecse között ingázom. Óbecsén nőttem fel (egészen 158 cm-ig), Újvidéken tanulok (remélhetőleg már nem sokáig), és jelenleg Zentán dolgozom (remélem még sokáig). Az életben meg egy kicsit bolond, szószátyár, szórakozott magyarszakos, művészet (főleg film, színház, fotó és irodalom) őrült. Kiemelkedő képesség: teleportálás, az emberek sosem értik, hogyan csinálhatok egyszerre ennyi mindent.