Az elmúlt hetekben borzalmas bűnügy borzolta a magyarországi kedélyeket. Egy húszéves kaposvári dohánybolti eladót halálra késelt egy nála is fiatalabb támadó. Az eddig békésnek, sőt talán unalmasnak is tűnő somogyi megyeszékhely lakói döbbenten állnak a gyilkosság előtt.
Habár hasonló bűntények korábban is előfordultak Magyarországon, ezúttal nem várt közéleti vitát generált az ügy, miután a népszerűségét folyamatosan veszítő kormányfő az eset kapcsán felvetette a halálbüntetés visszaállításának megvitatását. Azt szokták mondani, egy ilyen tragédiánál már csak az a rosszabb, ha azt egyesek saját érdekeikre kívánják felhasználni. Márpedig ilyenkor mindig felharsog a halálbüntetést követelők kánonja, majd csakhamar színre lépnek a támogatásukat, szavazataikat megszerezni kívánó pártok is.
Korábban már megszokhattuk, hogy egy-egy súlyos bűntény után leginkább a magát radikálisnak nevező oldal kezd el kampányolni a halálbüntetéssel, illetve különféle társadalmi problémákra kínál változatos megtorlásokat. Ezen már szinte fel sem szisszen senki. Most azonban maga a miniszterelnök vetette fel a témát, amire természetesen minden kisebb-nagyobb sajtóorgánum felkapta a fejét. Sőt, a kormánypárt több jelentős tagja (pl. Lázár János, Rogán Antal) is támogatja (igaz a frakció többsége inkább ellenzi) – természetesen egyelőre nem a halálbüntetés bevezetését, csupán a róla szóló közbeszédet. Ki tudja, talán még ebből is kisül egy nemzeti konzultáció…
Ugyanakkor úgy tűnik, a közvélemény jelentős része olcsó és méltatlan népszerűséghajszolásnak könyveli el a felvetését, ezúttal mintha nemcsak az ellenzék, de a kormányt támogató oldal is felszisszent volna.
Habár nem kellemes belegondolni abba, hogy egy emberélet a politikai csatározások kellékévé válik, muszáj egy pillantást vetnünk az eset körülményeire. A gyilkosság egy dohányboltban, úgynevezett trafikban történt. A „trafikmutyi”, vagyis a kereskedelem átszervezése a jelenlegi kormány sokat vitatott és sok visszaéléssel tarkított rendelkezése volt. Még alig kezdték el működésüket a lesötétített ablakú boltocskák, mikor sorra érkeztek a hírek a kirablásaikról. A külvilág szeme elől elzárt kasszák szinte vonzották a könnyű pénzre vágyókat.
Az Európai Unió hamar mindenki tudtára adta, hogy mereven elzárkózik a halálbüntetés ötletétől, világosan jelezve, hogy annak tilalma uniós alapelv. Martin Schulz az Európai Parlament (EP) elnöke telefonon vonta kérdőre az ügyben a magyar miniszterelnököt, majd az EP csütörtök (május 7.) délutánra tűzte napirendre a kérdést: milyen következményekkel járna, ha valamely tagállam a halálbüntetés újrabevezetéséről döntene?
Orbán Viktor, aki az első ciklusban valóban figyelemre méltóan tudta növelni az ország mozgásterét, ezúttal azonban valamit nagyon félreérthetett az európai alapelvekkel kapcsolatban. A teljesítményét mostanáig elismerők számára fájdalmas látni az utóbbi idők mélyrepülését. Ennek egyik jele, hogy a szóban forgó ötlete nem talált valódi táptalajra sem pártjában, sem a szavazói körében, holott abban korántsem lennék biztos, hogy a Fidesz népszerűségének csúcsán is ez lett volna a helyzet. Csupán annál a rétegnél szerez ezzel jó pontokat, amelynél a racionalitást felülírják a nyers érzelmek, ez a tábor pedig ily módon egyre közelebb sodródik a Jobbikhoz, lehet, hogy épp Orbán kijelentései adják meg számára a végső lökést.
Persze joggal merülhet fel a kérdés, miért is számít tabunak a halálbüntetés. Azért, mert a társadalom érettségét mutató szimbólum az, ha már magunk mögött hagytuk a gondolatát. Azt jelzi, mennyire vagyunk képesek megérteni a bonyolult társadalmi folyamatokat, közöttük a bűnözést.
Az őskorban, illetve a ma élő primitív népeknél is megfigyelték, hogy igyekeztek nem elpazarolni az emberi erőforrást, ezért a törzsön belüli szankciók során próbálták minimálisra csökkenteni a veszteségeket. Az ösztönös erődemonstrációval párosuló testi fenyítés, esetleg a száműzés volt a bevett gyakorlat – ami igaz, sok esetben egyenlő volt a halálos ítélettel. Az ókori államok megjelenésével váltak a különböző kivégzési módszerek általánossá. Súlyos árat kellett fizetnie annak, aki valamilyen oknál fogva nem volt képes betartani a társadalmi együttélés szabályait. Sok-sok évszázadnak és a felvilágosodásnak kellett eljönnie, míg a társadalmak megértették: önmagában a büntetés nem orvosolja az elkövetett bűnt.
Gondoljunk csak a bajmoki gyilkosságra, amely a kaposvári esethez hasonló indulatokat váltott ki Szerbiában. A gyors felhördülés a legsötétebb elveszejtési módokat kívánta az elkövetőnek, de talán egyetlen ötlet sem érkezett arra vonatkozóan, hogyan tudnák a szülők biztonságosabbá tenni a fiatalok éjjeli hazaérkezését. A kommentárok célkeresztjébe kerültek a bűnüldöző szervek is, annak ellenére, hogy ezek a már megtörtént bűnök felderítésével foglalkoznak, nem pedig a megelőzésükkel – mint ahogy az a nevükben is benne van.
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nemcsak magunkért vagyunk felelősök, hanem egymásért is, azért a társadalomért, amit közösen felépítettünk. Nem a bűnözők jogairól, vagy valamiféle vadvirágos humanizmusról van itt szó. Egyszerűen arról a nagyon is hideg racionalizmusról, hogyha bűn történik, az azt jelenti, hogy hiba került a társadalmi rendszerünkbe, amit kötelesek vagyunk együtt kijavítani. Az első lépés, hogy szembenézünk az elkövetővel, nem pedig eltussoljuk a hibát a kivégzésével.
Takács Rajmund
Legutóbbi írásai: Takács Rajmund (összes)
- Miért nem működik nálunk az, ami nyugaton igen? - 2017-10-08
- Hová tűnt az udvarszállásiak földje? - 2015-12-02
- Szíriába kéne menni - 2015-11-16
- „Anyámnak te voltál a kedvence életében, én leszek a halálában!” - 2015-09-11
- Az LDP hagyatéka, fesztivállá nőtt templombúcsú - 2015-09-06