Határaim között

Elvándorló jegyzet

Azt mondják azok az események, amik fontos szerepet játszottak az életünkben,  pontos képkockákként rögzülnek bennünk. Vissza tudunk emlékezni a színekre, a szagokra, a hangokra, minden kiejtett szóra, elnyomott gondolatra és ránk szegeződő tekintetre – ha azok igazán számítottak.

11811
Emlékszem, négy és fél évvel ezelőtt izgatottan várakoztunk a röszkei határon egy csordultig teli autóban és azon aggódtunk, vajon átengednek-e minket a rengeteg holmival. Nagy meglepetésünkre a határőr legyintett, jelezvén: nincs kedve átkutatni az egészet. Napi szinten lát ilyet, csak egy újabb Magyarországra költöző egyetemista. A látszat kedvéért azért mosolyogva megkopogtatta a hátsó ülésen heverő ősrégi tévét – aminek talán inkább a kukában, mintsem úton lett volna a helye – , majd újabb legyintéssel útra bocsájtott minket. Az utóbbi néhány évben számos alkalommal jutott eszembe ugyanaz az érzés, ami abban a pillanatban: a határ, amin oly sokszor átkelek, az otthontól való elszakadás szimbolikus jelképe is egyben.
Néhány nappal később már Szeged utcáin sétálgattam, legnagyobb értékemmel, a felvételi levéllel a kezemben, ami a belépőmet jelentette az egyetemre. Emlékszem, felváltva néztem a levelemre és az egyetem kapujára, és félelemmel teli izgatottság lett úrrá rajtam, vajon sikerül-e „megváltanom a világot”, vagy legalább áttörni a saját határaimon?
Lassan minden átkerült Szegedre, ami számomra fontos volt: a tárgyaim, a barátaim és az emlékeim. Egyre ritkábban látogattam a jó öreg Szabadkát és ahogyan peregtek a hónapok, ebből a számomra új városból kerültek ki az új tárgyaim, az új barátaim és az új emlékeim. A régiek kezdtek elhomályosulni. Már nem is annyira számítottak, úgy éreztem a régi gyökerek elszakításával tudok majd új lombot növeszteni.

Szeged_TIK

Szabadság és Lehetőségek – ezek voltak a legfőbb kapaszkodóim, amelyeknek volt egy fontos közös pontja: az anyanyelvem. A Szabadkán töltött éveim alatt a szerb nyelvet soha nem tudtam elsajátítani, így gyakran éreztem azt: csak árnyéka vagyok annak, aki lehetnék. Sokszor nem önthettem szavakba az érzéseimet, ezért inkább csak hallgattam – ez volt az egyszerűbb. Azután megnyílt egy kapu előttem, amin besétálva egy olyan országba kerültem, ahol bármikor tudtam petrezselymet vagy gyömbért venni – mert tudtam, ,,hogy mondják”. Ahol meg tudtam kérdezni az utcán bárkitől, hogy mi merre van – mert tudtam, ,,hogy mondják”. Ahol nem kellett előre felkészülnöm, ha hivatalos ügyet intéztem, mert mindenről tudtam, ,,hogy mondják”.
Nem küzdöttem anyagi gondokkal sem, mindig volt alkalmam dolgozni valahol, mindig volt Lehetőségem pénzt keresni. Az egyetem mindig gondoskodott arról, hogy legyen mit csinálnom, úgy éreztem, hát, hogy haladok valami felé.

És most, amikor már minden olyan stabil és kerek egész, most mégis megtorpantam. Rájöttem, hogy amit eddig a szegedi életemnek gondoltam, valójában a vajdasági életem szegedi kivetülése. Kezdtem rájönni, hogy az a rengeteg ,,szegedi” barátom nem is szegedi, sőt még csak nem is magyarországi, hanem szabadkai, oromi, magyarkanizsai, zentai… magyar.
Ha visszapörgetem az emlékeimet, egészen a legelső napomig az egyetemen, látom magam egy hatalmas teremben, százhúsz hozzám hasonló megszeppent gólyával, az őszi napsütés délutáni sugarait figyelve a tanszékvezető többórás szónoklata helyett. Balra tőlem egy ismeretlen göndör hajú lány jegyzetel és nagy kerek szemekkel figyel – egy újabb jó barát. Ki gondolta volna, hogy magyarkanizsai? És így ment ez éveken át, nem is kerestük, de mindig megtaláltuk egymást: a szabadkai, az oromi, a magyarkanizsai, a zentai… Messziről megismertem a vajdaságit: a hanglejtéséről, a szavairól, az öltözködéséről. Egy-egy zárt ”e” sokszor ölelésben, a smokis zacskó megcsörrenése pedig órákig tartó beszélgetésben végződött.
Majd az itt töltött évek alatt megváltoztunk. Megváltozott a beszédmódunk: a patikát felváltotta a tornacipő, a trénerkát a mackó melegítő, a szokkot a szörp, a majicát a póló, a slagot a tejszínhab, az örökírót a toll, a fagyi árusnál pedig már nem kuglit, hanem gombócot kérünk.

041(1)

Kedvenc találkahelyeink is új jelentést kaptak, a Majomplaccot lecseréltük a Széchenyi térre, a jó öreg Zöld szökőkút helyébe pedig a Dugonics téri zenélő szökőkút lépett. A palicsi tó helyett a Tiszában gyönyörködünk, sétálgatni pedig már nem a Kiserdőbe, hanem a Ligetbe járunk. Zavaros érzések ezek… az új, modern, szép áll szemben a régi, kopott, csúnyával. Mások csiszolt gyémántja áll szemben a mi csiszolatlanunkkal. Egyszerű, könnyen megszokható dolgoknak tűntek ezek, és mégis, amint Szabadkára érek, gombnyomásra és mosolyogva lesz ismét kugli a gombócból és válik újra valósággá a Zöld szökőkút. Azt hiszem ilyenkor még a víz csobogását is hallom.

sz24

Zentai barátaim szokták énekelni szegedi találkozásaink alkalmával:

,,Országút, vigyél haza…

oda, ahová tartozom.

Észak – Bácska gyönyörű tája,

földes út, vigyél haza!„

Vajon mi lehet ez az érzés? Lelkiismeret-furdalás? Honvágy? Hiszen mindig is az volt a vágyam, hogy itt legyek, itt ahol most vagyok, és azt csináljam, amit most csinálok. De mégis… valahol mélyen valaki suttog. Azt mondja, cserben hagyok valamit. Valamit, ami a részem, ami nélkül nem lennék az, aki vagyok. Valamit, amiért küzdenem kellene, amiért mindannyiunknak küzdenie kellene. Valamit, ami iránt felelősséggel tartozom, és ami talán az én segítségemmel nem adná át magát a szürkeségnek, a feledésnek… A Lehetőségek és az Emlékek között ingadozom. Melyik számít igazán? A lomb vagy a gyökerek?

Egyáltalán léteznek-e egymás nélkül?

fa

The following two tabs change content below.
Dobroka Alexandra

Dobroka Alexandra

Mindegy, hogy Portugáliából stoppolok Budapestre vagy barátaim történeteivel úszok térben és időben, a cél mindig adott: ellenállni a mozdulatlanságnak az új, az ismeretlen megismerése érdekében. Szabadkán nőttem fel, és még ha vajdasági gyökereim olykor szorosan fognak is, a sodródó ár könnyen magával ránt. 2013-ban fejeztem az újságírást Szegeden és jelenleg is az egyetem Kommunikáció és Médiatudomány tanszékén tanulok, immáron mesterképzésen. Témáim leginkább a kultúra, a művészetek és az emberi kapcsolatok irányába mutatnak, melyekre nagy hatással vannak utazásaim és természetesen az egyetemi tanulmányaim.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!