Határesetek

Vajdasági fiatalok történetei a szerb–magyar határról

Azt beszélik, egy idős férfi mindennap áttolt egy talicska trágyát a Horgos–Röszke határátkelőn. A határőrök mindennap beletúrtak, átkutatták a rakományt, és bár soha nem találtak semmit, biztosak voltak benne, hogy a bácsi valamit csempész. Sosem jöttek rá, hogy a férfi talicskacsempész volt.

hatar4Hogy ez megtörtént eset-e vagy csak legenda, épp olyan rejtély marad mindörökre, mint a határőrök előtt a talicskacsempészet. Az azonban biztos, hogy a legendák is születnek valahol, valamiből, és a mindannyiunk által megtapasztalt szerb–magyar határátkelők remek táptalajt biztosítanak ehhez. Kíváncsi voltam, hogy azok a fiatalok, akik hétről hétre megteszik az utat Szegedre, vajon rejtegetnek-e a tarsolyukban néhány legendagyanús történetet.

„Tudod te, mennyi benzint viszünk?!”

Amióta határ van, csempészet is van. Ha soha meg sem fordult a fejedben, hogy két liter pálinkánál többet vigyél át magyarországi barátaidnak, a kétliteres limit bevezetése után valószínűleg valahogy mindig becsúszik egy harmadik üveg is a táskádba. A cigicsempészetről ne is beszéljünk: valószínűleg minden második egyetemista mentett már át kettőnél több dobozzal zsebpénz-kiegészítés céljából.

Nincs ezzel másként a zentai Csík Gyula sem, aki alkalmanként 4-5 csomagot csempészett át a határon. „Mindig a táskám aljára tettem, a ruháim alá. A határőrök időnként leszállították az utasokat a buszról, és tüzetesen átnézték a csomagjaikat. Mivel ez szúrópróbaszerűen zajlott, nem számítottam rá. Az én táskámat is áttapogatták kívülről, és meg is érezték az alján a cigit. Kérdezték, hogy ez mi, mondtam, hogy cigi. Megelőzvén, hogy ők turkáljanak a ruháim között, inkább kinyitottam én a táskát. A gatyákkal együtt megragadtam 3 csomag cigit, és mutattam a határőrnek, hogy itt van, egy csomag cigi. Persze azért az egyért is meghurcoltak, jegyzőkönyv, minden, de képzeld, mit kaptam volna a négy csomagért!” Van azonban, aki nem éri be ennyivel, és a nagyobb haszon érdekében kreatívabb megoldásokhoz folyamodik. „Egy másik alkalommal a vámosok találtak egy táskát telis-tele bontatlan Jaffa keksz-dobozokkal. Kiszúrták, hogy túl könnyűek a dobozok, nem kekszsúlyúak. Mind tele volt cigivel. Sorba állítottak minket, és fenyegetőztek, hogy addig nem engednek el, amíg valaki magára nem vállalja a dolgot. Persze mindenki hallgatott, mint a csuka, és el kellett hogy engedjenek. A rejtélyes csempész megúszta büntetés nélkül, csak éppen bukott egy nagyot.”

hatar3A cigi azonban csak egy kis szelete a csempésztortának. „Én egyszer egy sisakos kaméleont csempésztem át az öcsém szülinapjára a mellényzsebemben – meséli a szintén zentai Menyhárt Ákos. A küldetés bonyodalommentesen és sikerrel zárult. Csak féltem, hogy meg ne fagyjon szegény.” A csempészetet azonban nem a mi generációnk találta fel, ezért érdemes néha odafigyelni leleményes szüleinkre. Ezt Gyula már gyerekkorában megtanulta. „Szlovéniában nőttem fel, és amikor hazajöttünk látogatóba, mindig hoztunk egy csomó benzint nagy kannákban, mert akkoriban itthon nemigen lehetett kapni. Apám induláskor telepakolta az autót, ruhákkal letakarta a benzines tartályokat, és mi a testvéreimmel nem is sejtettünk az egészből semmit. A szerb–magyar határon aztán, az útlevelek átadásánál anyám furcsa átváltozáson ment keresztül: az én megszokott, normális anyumból valami torz, gumiszobába való anyuka lett, túlpörögve a vámos képébe mászott. A pasas persze döbbenten nézte, de az semmi sem volt az én döbbenetemhez képest. Amikor már gyakorlatilag a vámos nyakán csüngött, annak elege lett, és könyörgött, hogy menjünk most már tovább, hagyjuk őt békén. Anyu, az addiginál is szélesebb vigyorral az arcán beszállt a kocsiba, és elhajtott. Úgy kétszáz méterre volt szükségem, hogy összeszedjek elég lelki erőt ahhoz, hogy nekiszegezzem a kérdést: „Anya, mi a fene volt ez?” A válasz: „Tudod te, mennyi benzint viszünk?!” Marha büszke voltam akkor rá.”

Néha persze olyan is előfordul, hogy mit sem sejtő, törvénytisztelő állampolgárként zötyögsz a vonaton, és olyat látsz, ami álmodban sem jutott volna az eszedbe. A nagybecskereki Csordás Róbert a kelebiai átkelőn volt tanúja annak, hogy a két határ között hatalmas, kipárnázott, szorosan összekötött csomagokat dobáltak le a vonatról. A közeli bokrokból aztán ki-kiszaladt egy-egy ember, felkapta a csomagot, és visszaszaladt vele a bokorba.

„Óvakodj, ha Röszkénél mész át!”

hatar5Rosszindulatú és csekély értelmű emberek mindenütt akadnak, nincs ez másképp a határőrök körében sem. Esetükben azonban a kötekedő hajlam bizonyos fokú hatalommal párosul, amiből jó nem sülhet ki… Ákosnak már elsőéves korában megrendült a bizalma a határőrökben. „Akkor még nem kellett ahhoz rendőrnek lenni, hogy a határon szolgálhasson valaki, ennek megfelelően nem is büntethettek úgy, mint a közlekedési rendőrök. Egy szeptemberi napon történt. Volt egy kis sor, mi meg, hogy kíméljük, toltuk az autót. Amikor odaértünk a határőrhöz, az arra kért, hogy mondjak egy számot 5 és 15 között. A tizenötöt választottam. Erre ő: «Akkor 15 ezer forint büntetést rovok ki, amiért a hölgy maga mellett nincs bekötve.» Közöltem vele, hogy ő nem rendőr, nincs joga ehhez. Lett is a dologból egy kis szócsata, mire odajöttek a kollégái, és elsimították az ügyet, mondván, ők látták, hogy toltuk az autót, ezért érthető, hogy nem voltunk bekötve” A határőr tájékozatlansága már a szabadkai Hernyák Zsókának is okozott kellemetlen perceket. Nincs tartózkodási engedélyem, és ez ügyben kétszer is jártam a Bevándorlási Hivatalban, ahol megnyugtattak, hogy amint megkapom a magyar állampolgárságot, erre nem is lesz szükségem. A határon csak igazolnom kell valamivel, hogy magyar állampolgár vagyok, és kész. Na, én hurcolásztam is magammal az A4-es méretű honosítási okiratomat, gondosan belecsúsztatva a laptopomba, nehogy sérüljön. Nem is volt semmi gond. Aztán megkaptam a lakcímkártyámat, és onnantól azt adtam oda a határőrnek az útlevelem mellé. A minap azonban a határőr csaj belém kötött: tartózkodási vagy vízum? Mondom neki, hogy tartózkodási nincs, na de vízum? Mióta is nem vízumkötelesek a szerb állampolgárok? És megjegyzem, épp elhagyni készültem az országot. Közöltem vele, hogy magyar állampolgár vagyok, és ezt igazolni is tudom lakcímkártyával. Azt mondja erre, hogy az nem jó. Erre megkérdeztem, hogy mit gondol, mégis mivel jutottam be? Erre csak mogorván csóválta a fejét, én meg fogtam az útlevelem és a bőröndöm, és továbbálltam.”

Sajnos az sem ritka, hogy ha a határőrök bal lábbal kelnek, annak te iszod meg a levét. Az adai Bálind Árpádnak többször is meggyűlt velük a baja. „Tavaly májusban, amikor a földművesek tüntettek az utakon, Budapestre kellett mennem. A szegedi buszok nem jártak. Mit tehettem volna? Bicajra pattantam, ing, cipő, matekkönyv, banán, víz a hátizsákba, és irány Szeged. Az utak üresek voltak, a szerb határőr egy laza csuklómozdulattal és egy »Ajde, brate!« – felkiáltással átengedett, így érkeztem meg a röszkei átkelőre. Az ottani határőr megkérdezte, mi van a táskámban. Banán, víz, ing, cipő, matekkönyv – feleltem. Megkért, hogy nyissam ki. Dagadt a táskám, nem két percig tartott, míg otthon ráerősítettem a csomagtartómra, levenni sem volt hát egyszerű. Kinyitottam, és mit ad Isten, mi volt benne? Banán, víz, ing, cipő, matekkönyv.  A nő rám nézett, mosolygott: »Jó, hát akkor nézzük már meg azokat a fékeket!« Mi ez itt, tehnički pregled?! A fékem minőségi kínai import diszkont áron, az első két fékezés után kikopik.  »Magának nincs fékje!« – állapította meg a nő. Szerencsére a jól bevált szöveg most is hatásos volt: útközben kopott ki, az első adandó alkalommal megállok, és kicseréltetem, satöbbi. Megúsztam büntetés nélkül, csak hát olyan bosszantó: nem sikerült elkapnia, amint X gramm heroint csempészek biciklin egy hátizsákban, hát belekötött a fékembe”. Ennél már csak az volt a viccesebb, amikor a visszaúton a szerb határőrnek szúrta a szemét, hogy ujjatlan trikóban biciklizek. „Mert rövid ujjú pólóban kell. Gondolom azért, mert neki a szeptemberi hőségben is hosszú nadrágot, nehéz kabátot kellett viselnie, és bökte a csőrét, hogy én meg rövidgatyában parádézok. Mindig akkor kötöttek belém, amikor biciklivel voltam. Még ha valami csúcsszuper járgányom lenne, és gyanús lenne, hogy loptam! De az én Gizikém rozsdás és nyöszörög!”

A zentai Molnár Gábor Anitát a határőr durva és megalázó hangneme érintette rosszul. „Vasárnap este mentünk fel Szegedre. Négyen ültünk az autóban, ebből két személy magyar útlevéllel utazott, ezért jóhiszeműen beálltunk az EU-s sorba. Egyetlen kocsi állt előttünk, mikor az egyik határőr ráérősen az autó mellé baktatott, bekönyökölt, rápillantott az útleveleinkre, és a lehető legflegmább, legönteltebb hangon azt mondta: „Na, most nagyon szépen visszatolat, és beáll a másik sorba!”. Senki sem értette a jelenetet, hiszen már nem először keltünk volna át az uniós sávban. Értetlenkedésünkre ugyanazzal a beképzeltséggel csak annyit válaszolt, hogy most már így lesz, és csak akkor engedi át az autót, ha a másik szerb útleveles lánnyal átmegyünk a „megfelelő” sorba. Nagyon megalázó volt az egész helyzet, mintha a szerb útlevél az EU-s kapunál valami fertőző bélyeg lenne. Végül úgy éreztük reálisnak, ha kiszállunk, átbattyogunk a 2 méterrel odébb található kapun, és megvárjuk, míg az autót is átengedik. Visszagondolva nem is azzal volt a gond, hogy szerb útlevéllel nem kelhettünk át az EU-s sorban, hanem a határőr hozzáállásával, fölényeskedésével. Sütött róla a hatalomvágy. Megalázva és elnyomva éreztem magam.” Nem ő az egyetlen, aki „rossz sávban” próbált átkelni. A zentai Szorcsik András nem hagyta annyiban a dolgot. Velem is megesett már, hogy balhéztak az uniós sáv miatt, és engem is az a lekezelő stílus dühített a legjobban, ahogy bántak velünk. Az autómban egyetlen ember utazott nem uniós útlevéllel. Átérve Szegedre aztán fel is hívtam a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányságtól kezdve a Honvédelmi Minisztériumig mindenkit, mire végül megtudtam, hogy az uniós sávok számítógépein más szoftver fut, amivel egyszerűen nem tudják leolvasni az Unión kívüli útleveleket. Miért nem lehetett ezt nekünk szépen elmondani?”

„Azóta sem találkoztam ilyen jókedvű határőrrel!”
hatar1.szegedma.huAzért akadnak bőven olyan esetek is, hogy nem felzaklatva, inkább jókedvűen hagyjuk magunk mögött a határt. Az ember egész napját fel tudja dobni, ha a határőrök vicces kedvükben vannak. Sosem felejtem el a nagybátyám diákkori történetét, amikor egy szegedi zenélés után, enyhén ittas állapotban igyekeztek hazafelé. A vámos felnyittatta a csomagtartót, és szigorú arccal ennyit kérdezett: „Ittatok?” A fiúk persze halálra váltan, egymás szavába vágva bizonygatták, hogy ők bizony soha életükben egy kortyot sem, mire a határőr a csomagtartóban lévő gitártokra mutatott: „De mondom, hogy itt a tok!”

Hasonlóan játékos kedvű őrbe akadt Ákos is tavaly. Egy meleg nyári délután Tiszaszigetnél szerettünk volna átkelni, és kifogtunk egy lelkiismeretes vámost. Szép idő lévén kint álltam az autó mellett, amíg ő átvizsgálta a táskáinkat. Miután mindent alaposan átnézett, hozott egy kis, tükörrel felszerelt kocsit, amivel az autók alját szokták ellenőrizni. A vámos haladt szépen körben az autó körül, aztán mikor odaért hozzám, így szólt: „Eddig minden rendben, de ha továbbra is itt álldogál, magát is megtükrözöm.”

A szabadkai Krivek Evelyn családját egy viccel örvendeztette meg az egyik őr. „A magyar oldalon a határőr névsorolvasást tartott az útleveleinkből. Anyukám elsőre nem hallotta a nevét, csak mikor már sokadszorra szólították, amire zavartan így válaszolt: ja, igen-igen, itt vagyok. A vámosnak anyukám reakciójáról eszébe jutott egy vicc, és elkezdte mesélni – azt hiszem kétszer is nekifutott, mire összejött a poén. Aztán visszaadta az útleveleinket, és kedvesen további szép napot kívánt. Azóta sem találkoztam ilyen jókedvű határőrrel!”

hatar6A zentai Berta Lillához és négy utastársnőjéhez azonban már-már túl kedves volt a vámos. „Konkrétan flörtölt velünk. Bókolt, hogy milyen csinosak vagyunk, hogy ő még ennyi szép lányt egy helyen sohasem látott, meg ilyenek. Aztán megkérdezte, hogy hova megyünk este bulizni, mi meg az egyszerűség kedvéért rávágtuk az egyik népszerű zentai diszkó nevét. A pasi teljesen fellelkesült, hogy akkor ő is odamegy este, és megígértette velünk, hogy akkor tutira mi is ott leszünk. Sőt, mikor már elindultunk, még utánunk is kiabált, hogy mindenképpen találkozni akar velünk”

Persze nem mindig a határőr a vicces fiú, van, hogy az előtted álló fickónak van túl jó napja. András egy ilyennek volt a tanúja. „Egy Németországban dolgozó szerb férfinál megtaláltak két csomag cigit. A pasas nem hazudtolta meg déli származását: azzal próbálta kimenteni magát, hogy ő még soha egy doboz cigit sem vitt át a határon, így most egyben vinné át azt a sok elmulasztott alkalomnyi két dobozt. A magyar határőrt nem hatotta meg az érvelés, pedig szerintem teljesen logikus volt.”

Furcsa lesz, ha majd egy nap eltűnik a határ Szerbia és Magyarország között. Nem lesz több lebukási veszély, bosszúság, de jó sztorik sem. Kíváncsi vagyok, hogy a fent elbeszélt történetek közül melyiket mesélik majd legendaként a Határ Nosztalgiaklub estjein…

Fotó forrás: internet

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2012.03.21.

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!