Emberek határok nélkül

Amikor a szülőhelyünk a börtönünk – Vándorlók nyomában (II.)

Számos migráns sorsot, élethelyzetet mutattunk be már eddig is a Press Szón, amit a jövőben is szeretnénk folytatni. A „Vándorlók nyomában” című új sorozatunkban azonban a migrációval kapcsolatos kérdéseket elméleti szempontból járjuk körbe, különös figyelmet szentelve a kényszer migráció és a gazdasági migráció jelenségének. Vajdaság érintettsége az említett témakörökben az utóbbi időben különösen hangsúlyossá vált – legyen szó akár a térségünkön keresztül Nyugatra távozó menekültekről, akár a vajdaságiak tömeges elvándorlásáról.

A No Border Serbia csoport egyik tagjával [Preradović Sárával] beszélgettünk a migrációról és annak árnyoldalairól. Amíg sokunk, élve a mozgásszabadság adta lehetőségekkel, utazgat és költözik a világ egyik pontjából a másikba, addig ez a fajta szabadság egy nagy többségnek nem adatik meg. De vajon mi ennek az oka? Miért vagyunk, vagy lennénk mi mások? Mi alapján lesz valakiből turista, bevándorló vagy menekült? Utazót jelent mind, de mi a különbség? Ilyen és hasonló kérdéskörökkel foglalkozunk az interjúban.

No Border Serbia: Egy nem-hierarchikus, önszerveződő hálózat, ami a mindenkinek kijáró mozgásszabadságért és letelepedési jogokért küzd. A csoport célja a migránsok támogatása szolidaritási akciók szervezésével, és az elnyomó határrendszer, a szabályozások elleni küzdelemmel.

Mikor kezdted meg aktivista szereped a migráció területén?

– Nem nevezném magam aktivistának, ahhoz sokkal több tapasztalatra lenne szükség. Volt egy döntő esemény, amelytől kezdve a mozgásszabadságáért való küzdelem fontos tényezővé vált a számomra: 2012 telén történt, hogy először kerültem közvetlen kapcsolatba menekültekkel. A szabadkai régi téglagyár közelében lévő bozótosban (később a hely a „szabadkai dzsungel”, avagy a szerbiai Calais néven vált ismerté) húzták meg magukat a rendőri üldöztetés elől a menekülők, arra várva, hogy valamilyen esélyük legyen a továbbhaladásra. Azóta sem sikerült teljes mértékben megtanulnom, hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant, az elképesztő szenvedést, az igazságtalanságot, azt az őrületet, amibe beleszületünk, és ami mindnyájunkat sért – a menekülteket pedig különösen. Nem egyszerű együtt élni a tehetetlenséggel, és az abból eredő düh érzésével, talán ezek miatt kezdtük meg tevékenységünket.

(fotó: MTI)

(fotó: MTI)

Miért független csoportosulást hoztatok létre, és miért nem egy meglévő szervezethez társultatok?

– Civil szervezetnek sosem voltunk tagja, véleményünk szerint az NGO [non-governmental organization/nem kormányzati szervezet] szektor – tisztelet a ritka kivételeknek – nagyban hozzájárult az aktivizmus lerontásához; a kormány politikáját támogatják, bürokráciában fuldokolnak, maguk is reprodukálják a status quót. A No Border Serbia egy főként egyetemistákból álló, független, informális csoport,  mondhatnánk, hogy a csoport az alulról szerveződő,  Európa- és világszerte elterjedt No Border aktivizmus ötletének balkáni manifesztációja (innen az elnevezés is). Középpontjában elsősorban a mozgásszabadságra való jog áll, hogy senki sem illegális, ennek jegyében szólalunk fel az állami és a rendőri elnyomás, a menekültek bebörtönzése és kitoloncolása ellen, valamint a határrendszer és az EU migrációs politikája ellen is (hiszen a migráció nem bűncselekmény!). Vagyis egy olyan rendszerrel szegülünk szembe, ami az alapján tesz különbséget közöttünk, hogy a „helyes dokumentummal” rendelkezünk-e vagy sem, hogy hova születtünk, milyen vallásúak vagyunk, milyen a bőrünk színe stb. Mindezen aktivitásoknak tágabb összefüggésben természetesen antikapitalista, antiimperialista és antikolonialista karakterei vannak. Mivel kevesen vagyunk, és a kapacitásunk igencsak korlátozott, a közvetlen szolidaritási akciókra és a terepmunkára próbálunk fókuszálni. Független monitoringot próbálunk adni a migránsok helyzetéről: dokumentálni, tudósítani az alternatív médiában. Ha tudjuk, információkkal segítjük a menekülteket,  de amit mi tudunk nyújtani, az mindig kevesebb, mint amit egy-egy látogatás során tőlük kapunk. Fontosnak tartjuk a kapcsolatlétesítést további szolidáris csoportokkal, akikhez a menekültek más országokban tudnak fordulni.

Egyre több menekült veszíti életét a balkáni útvonalon, ezért nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön „A határrendszer öl”, a „Stop a migránsok kriminalizálásának” kampányokhoz hasonló ötletek terjesztése és megvalósítása.

Igyekszünk ott lenni a helyi lakosság menekültek elleni tüntetésein és enyhíteni az ellenszenvet. Sajnos az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen helyzetekben a szolidaritás megnyilvánulása a lakosság részéről romantikus elképzelés. Annak ellenére sem működnek együtt, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mint a menekültek, sőt, sokan maguk is azok voltak, esetleg a családtagjuk, szomszédjuk, barátjuk (legtöbben a 90-es évek alatt). A helyzet paradox jellege, hogy például a múlt évi árvízkatasztrófa során a migránsok elsőként siettek a károsultak megsegítésére.

img_9530mala

Az információ- és a helyes oktatás hiányából erednek a legnagyobb gondok, ezért szeretnénk a jövőben többet tevékenykedni a fiatalok objektív tájékoztatása terén. Humanitárius szervezet azonban nem vagyunk, de ott vannak a nagy nemzetközi szervezetek, mint az UNHCR, a Vörös Kereszt, a civil szervezetek sokasága stb., akiknek az lenne a feladatuk, hogy valamit előmozdítsanak, ezért kapnak támogatást és fizetést is. Nem szeretnék belemenni, hogy milyen érdekek állnak a változatlan helyzet mögött, mert nincs értelme, elég annyit megemlíteni, hogy pl. Szerbiában egy civil szervezet kivételével a teljes civil szféra (a szakértők, az emberi jogok védelmezői, az UNHCR-rel az élen) támogatja a menekülteknek kialakított zárt befogadóközpontok, vagyis börtönök létrehozásának javaslatát. Azaz az összes humanitárius és jogi szervezet részt vesz a menekültek illegalizálásában. A törvény az állampolgároknak is megtiltja az „illegális migránsok” segítését, vagyis elérkezünk a kriminalizáció kiszélesedésének mechanizmusához, amikor nemcsak a menekültek „szegik meg” a rasszista törvényeket, hanem azok is, akik segíteni próbálnak. Ilyen taktikákkal igyekszik megfélemlíteni a kormány az együttérző, segítőkész civileket. És még folytathatnám a sort… Tehát pl. az adománygyűjtés az infrastruktúra hiányában nem elsődleges feladatunk, de ha 200 ember fagyoskodik élelem, meleg ruhák és takarók híján a menekülttábor körül vagy a „szabadkai dzsungelben”, akkor megpróbálunk szerveződni és adományokat vinni. Persze soha sem jut mindenkinek. Ezek nehéz pillanatok.

Mivel kell szembenézniük a menekülteknek a fogadóországokban? Hogy látod, van-e különbség a velük való bánásmódban Szerbiában, Magyarországon vagy Nyugaton?

– Erről leginkább magukat a menekülteket kellene megkérdezni, ők sokkal többet tudnának mesélni a személyes tapasztalataik alapján. Szerintem a bánásmód tekintetében nagy különbség lényegében nincsen. Az európai társadalmak jelentős része a konzervativizmus és a xenofóbia betegségétől szenved. A különbség csak annyi, hogy Szerbia tranzit ország, ahol senki sem maradna, ahogy Magyarországon sem, csak ott bezárják a menekülteket (hozzáteszem, Szerbiában is ugyanezt teszik, csak úgymond kevésbé szervezetten), vagy más EU-tagállamokból toloncolják őket vissza Magyarországra, majd ismét rács mögé kerülnek. Nyugaton megint csak folytatódnak a gyötrelmek, általában egyedül és talán egy kicsit mesterkéltebben, mert képmutatóbb a rendszer. Meg nem bámulják az embert az utcán, ha sötétebb a bőrszíne.

Ha néhány szóban kellene elmondani, hogy mi mindennel kell a menekülteknek szembenézniük, akkor Szerbiában a hideg télben és hóban, élelem, ruha, takaró nélküli állapotot említeném, amikor sokaknak a végtagjaik is megfagynak… A rendőrök zsarolnak és fosztogatnak. Ha Magyarországra gondolok az első asszociációm Nyírbátor, Békéscsaba és Debrecen, ahol szép magyar nevükön „zárt típusú őrzött befogadóközpontok” vannak. Folytonos várakozás következik itt, ahol „a mai nap olyan, mint a tegnapi, a holnapi pedig olyan lesz, mint a mai”, a drótkerítéseken kívül gyakran tüntető Jobbikosokkal. Akik nincsenek fogságban, azoknak marad a túlzsúfolt táborélet: rossz és kevés étel, álmatlan éjszakák, de még mindig egy csöppnyi reménnyel, hogy majd Nyugaton jobb lesz. Ha sikerül kijutniuk ott is a várakozás, újabb megalázkodások sorozata következik: protokoll, bíróságok, hivatalok. Telnek a hónapok, évek, de még mindig semmi válasz, csak a monoton mindennapok tétlensége, az állandó bizonytalanság, mert ugye legális munkalehetőségre nincs engedély.

(fotó: the guardian)

(fotó: the guardian)

És akkor mindezek pszichés következményeiről, a „küldetés” befejeződése utáni depresszív állapotról még nem is beszéltünk. Vagy a másik lehetséges rémálom: megtalálták az ujjlenyomatodat a rendőrök, és hajnalban behatolnak a szobádba, letartóztatnak, ismét börtönben vagy, majd kitoloncolnak. Felébredsz, és Bulgáriában találod magad, vagy netán a kabuli reptéren. Ugyanis a kitoloncolások során gyakran használnak altatószereket, hogy „nyugodtak” maradjanak a repülés ideje alatt az emberek. Egy külön fejezetet lehetne szentelni azoknak, akik a kitoloncolásuk alatt veszítették el életüket a rendőri erőszak következtében.

(fotó: daily mail)

(fotó: www.dailymail.co.uk)

Az EU bevándorláspolitikájának egyik legalattomosabb szerzeménye a Dublin II/III rendelet. Ennek beszüntetésére kellene törekedni, illetve arra, hogy az EU vezető országai ne toloncolják vissza a menekülteket a szegélyországokba, ahol egyébként is gazdasági, kulturális, és minden egyéb téren hatalmas problémák vannak. A végső célunk persze a kitoloncolás gyakorlatának általános beszüntetése. Minden állampolgárnak aktívan be kellene kapcsolódni a politikai életbe, és sok egyéb belpolitikai kérdés mellett követelni az ilyen brutális gyakorlatok megszüntetését. Ki kell lépni a NATO-ból, nemet kell mondani az USA, Izrael és a nyugati nagyhatalmak gyilkos hadjáratainak és bezáratni a katonai bázisokat is.

Hogyan látod az emigrálók jövőjét, ha, tegyük fel, megkapják a menedékjogot, és integrációra kerül a sor? Megfelelő közegnek találod erre az Uniót?

– Természetesen a beilleszkedésnek az új közegbe, az alkalmazkodásnak egy bizonyos szinten elengedhetetlennek és magától értetődőnek kell lennie. De hogy az Unióban kire illik a „jól integrált” kifejezés, ezt igencsak problematikus lehet meghatározni. Sok esetben ezt kiegyenlítik azzal, hogy az ember engedelmes, reprodukálja a diszkriminatív rendszert. Aki lázad, az a „rosszul” integrált.

A menekültjog megszerzése alapvetően azon múlik, hogy valaki képes-e az EU-s bíróságok előtt üldözöttnek minősülni. Szóval a menekültügyi rendszer ellentmond a mozgásszabadságnak. Hogy van az például, hogy egy angol, német vagy amerikai útlevéllel rendelkező bevándorlónak nem kell bizonyítania, hogy hazájában üldözött? Minden nehézség nélkül áttelepedhet a világ szinte bármely országába, sőt, kiváltságos „eredeténél” fogva számos előnyt élvez ott a helyi lakossággal szemben. Érdekes, hogy mennyire érzékeny a bevándorlók, főként a gazdasági bevándorlók kérdése. Ez az a pont, ahol gondolkodás nélkül ugranak, és jön a „de hát hogy képzelitek azt, hogy csak úgy mindenki járjon-keljen határok nélkül?” Legyünk reálisak, a balkáni országokban, csakúgy mint Magyarországon és szerte a világon, nem a gazdasági bevándorlók/menekültek jelentenek fenyegetést, hanem a munkanélküliség, a hatalmas vagyonbeli különbségek, az egyenlőtlenség, a kizsákmányolás… Ezek az igazi gondok, a többi pedig a kormányok manipulatív és taktikai játékainak a része. Naponta hányan mennek el a Vajdaságból vagy Magyarországról Nyugatra? Ők nem gazdasági bevándorlók?

Ezért találjuk igazságtalannak az egész menekültügyi rendszert. Születésünk helye nem lehet a börtönünk, mindenkinek joga van lakhelyet váltani, attól függetlenül, hogy milyen okból kifolyólag teszi. Úgy gondolom, hogy hosszú távon a bevándorlók számának növekedése az Unióban, illetve a menekültek és a helyi lakosság együttműködése, tömeges bekapcsolódása a már létező antikapitalista, antifasiszta, antiimperialista mozgalmakba, döntő szerepet játszhat abban, hogy a nyugati országok számára végre világossá váljon: így nem mehet tovább!

(fotó: thewashingtonpost.com)

(fotó: thewashingtonpost.com)

A kapitalista rendszert a represszió nem tudja fenntartani, a javak egyenlőtlen eloszlása tarthatatlan. Átrendezésre van szükség. Egyre több ember szólal fel világszerte az igazságosságért, előbb-utóbb a nyugati nagyhatalmaknak, de mindenekelőtt a NATO tagországoknak szembe kell nézniük gyarmatosító múltjukkal és jelenükkel. Mindazoknak, akik támogatták és támogatják ma is a háborús megszállásokat, Afrika, Ázsia, Közép- és Dél-Amerika évszázados kizsákmányolását, egyszer meg kell hátrálniuk. És akkor, ha majd a gyarmatosított országokban béke és szabadság lesz, feltételezhetően ismét nagy migrációk történnének, ezúttal azonban vissza a származási országokba. Hiszen nem olyan jó hely ez az EU, a hosszú, hideg telekkel, Angliában az állandó esővel…

Szerinted megalapozatlan a sztereotípia és a „gyanú” a második generációs bevándorlókkal szemben?  Lásd Charlie Hebdo!

– Ha a terrorpánikra gondolsz, amin kívül mást nem is lehet hallani a médiában mostanság, arra nem lehet újdonságként tekinteni. Ez a szánalmas manipuláció már évtizedek óta tart, ilyenkor legjobb csak kikapcsolni a rádiót vagy a tévékészüléket, és kihajítani a lakásból – amennyiben ezt még nem tettük meg. G. W. Bush még 2001-ben bejelentette a „War on terror”-t, de mivel szeptember 11-e régen volt, és az akkor kiváltott pánik idővel csendesedett, kellett egy Charlie Hebdo-ügy.

„Terror elleni küzdelem”, „Új európai véderőművek kellenek a növekvő terrorizmus ellen”, „Illegális bevándorlók inváziója” – ezek azok a bombasztikus címek, amiknek a célja a félelem és az általános pánik kiváltása a már egyébként is manipulált, paranoid, xenofób, iszlamofób nyugati társadalmakban, ami most tömegesen Charlie-nak nyilatkozza magát. Ez a gépezet hivatott megindokolni az újabb háborúkat, a határok további erősítését, és persze ezeknek az akcióknak a rendkívüli költségeit. Éppen ezekről a dolgokról szólnak a második, harmadik generáció „képviselőinek”, művészeinek alkotásai, mint Rafeef Ziadah, Lowkey, Akala, Dilar Dirik, Dahlia Wasfi és másoknak a munkássága.

Hogyan segíthet egy átlagos civil ember a menekült embereknek? Mire van leginkább szükségük? 

– Véleményem szerint a legfontosabb, amit minden egyén megtehet, az az emberséges, méltóságteljes, testvéri bánásmód és annak terjesztése, vagyis a szolidaritás gyakorlati megvalósítása. Tartsuk szem előtt kiváltságainkat, még akkor is, ha a mindennapi nélkülözéstől nem érezzük magunkat kiváltságos helyzetben. Tegyük félre előítéleteinket, belénk nevelt félelmeinket. Próbáljunk a dolgok mögé látni, informálódni, természetesen ne csak a mainstream média által, a panaszkodás helyett pedig szerveződni. Leginkább erre van szükség.

(fotó: www.amnesty.hu)

(fotó: www.amnesty.hu)

Nem tudom például, milyen visszhangja volt Magyarországon a szégyenletes civil őrség bevezetésének a szerb-magyar határon. Egyszerűen érthetetlen, hogyan lehet embervadászatban kollaborálni. Vajon mi zajlik azokban az elmékben? Abban a tévhitben élnének, hogy honfiként ők védik meg a „hazát” a bevándorlóktól, mert az EU-ban azt mondják, hogy meg kell erősíteni a schengeni határt, egyébként elárasztanak bennünket a terroristák? Vagy anyagi háttere lehet a dolognak? De hát van, amit egyszerűen morális okokból nem teszek meg. Soha. Még akkor sem, ha nagyon rá vagyok szorulva, még akkor sem, ha nincs mit enni. Tehát az az alap, hogy szánalmas besúgóként nem működünk együtt a rendőrökkel, mert  ebben a rendszerben te is, én is „illegálissá” válhatunk máról holnapra. Ezekre kellene gondolni. Aki Magyarországon szeretne bekapcsolódni egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom kiépítésébe, annak a Migszolcsoporthoz való csatlakozást javaslom. És még egy fontos dolog. A menekültek kiszolgáltatott helyzete ellenére helytelen külön „kategóriaként” tekinteni rájuk, mint tehetetlen áldozatokra, akik egészen mások, mint mi. Sokan pl. hazájukban politikai aktivisták, akik életveszélybe kerülnek azért, mert kiállnak a méltóságos életet feltételező jogokért, vagy egyedülálló anyák, akik gyermekeiket mentik. Amivel nekik minden nap szembe kell nézniük most és a jövőben is, na, ahhoz hatalmas lelkierőre van szükség. Ők azok, akik igazából nap mint nap kitartással küzdenek a diszkriminatív, igazságtalan és pusztító rendszer ellen.

(fotó: www.voanews.com)

(fotó: www.voanews.com)

A sorozat első része: A koszovói egzódusz rugói.

The following two tabs change content below.
Gyantár Edit

Gyantár Edit

1989-ben született kulcscsont-töréssel. Keresi a megfelelő, közösséget összefogó médiumot. Azt hitte sokáig, hogy az eleve adott, de rá kellett jönnie, hogy építeni kell. El kell fogadnia, hogy nem mindig társul intimitással. Próbálkozik. Írni nehéz. Hobbi-filmezett, táncol… Ír. Addig ír, amíg fel nem szabadul benne, ami még nem tudja, mit jelent. Naiv. Erről bővebben nem nyilatkozik. Szeretné tapasztalatokkal és emberekkel megtölteni a szavakat. Emberi alapanyag nélkül nem megy. Vegetáriánus. Kedvenc eledele a töltött paprika. Azt mondják, a kulcscsontom rendben összeforrott.
Gyantár Edit

Legutóbbi írásai: Gyantár Edit (összes)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!