Határszituációk egy témára

Újdonsült magyar állampolgárokat kérdeztünk december 5-e keserű emléke kapcsán

Karl Jaspers német filozófus kétféle halált állapít meg: egyik a tényleges, fizikai nemlét, a másik pedig az egzisztenciális halál, amely nagyban kötődik az emberi létezésben olykor-olykor megjelenő határszituációkhoz. Ez utóbbit hívom segítségül az emlékezésben. A bánatban és az örömben egyaránt. Kénytelen vagyok minden elmozdulásra ünnepként tekinteni. Hisz ünnep minden, ami változtat a hétköznapok monotóniáján. A határszituáció tehát ünnep (még ha nem is mindig pozitív léthelyzet). Nem ilyen értelemben vett ünnepről, avagy HATÁRszituációról beszélünk-e, amikor 2004. december 5-ére gondolunk vissza? Amikor felidézzük az ok-okozati viszonyok meghatározó mivoltát, s Trianonig emlékezvén, vagy még korábbi időkből keresünk válaszokat a miértekre?! Jómagam ezeket a miérteket sokkal inkább szánom költői kérdésnek, mintsem riporteri mivoltomból fakadó, választ váró vitafelvetésnek.

honositasi dosszie BLOG

NEWTONTÓL A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁGIG

Talán mindannyian emlékeztek rá. Én 14 éves voltam, amikor 2004. december 5-én Magyarországon népszavazás útján kívántak dönteni a kettős állampolgárság ügyében. A kérdés a következőképpen hangzott/volt olvasható: Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. törvény 19. paragrafusa szerinti magyarigazolvánnyal vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?
szavazolapA szavazásra jogosultaknak mindössze 37,49 százaléka vett részt a referendumon: igenlő választ 51,57 százalékuk adott. Az alacsony részvételi arány miatt azonban a szavazást eredménytelennek tekintették.
Talán mindannyian emlékeztek rá. Én igen, hogy telt-múlt az idő, s 20 éves voltam, amikor egy történelemvizsgán az kérdezte tanárnőm:Csillagom, mekkora volt Magyarország az I.világháború után? Pillanatnyi hezitálás után versként hangzó választ adtam: Magyarország az első világháború után elveszíti területeinek kétharmadát. Súlyos gondolat, amelyet ma csak úgy kimondunk, mint bármely egyéb tényt, vagy miként feleléskor elmondjuk Newton első törvényét, a TEHETETLENSÉG törvényét (minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja – milyen igaz esetünkben is!). Aztán eltelt még egy kis idő, csöppnyi jóindulattal még mindig húszéves voltam, amikor 2011. január 1-jétől nekem is és a „kétharmadnyi” terület valamennyi bizonyítottan magyar lakosának (de ezen a területen kívül élőknek is) megadatott, hogy kérelmet nyújtsanak be, s az elfogadtassék, hogy papír is igazolja (a szó mégis csak elszáll): magyarnak születtél(!)

balog 1

Ünneplőbe öltöznek azok, kik esküt tenni mennek, vannak ők szép számmal immár plusz-mínusz 115ezren. Az ünnep tehát visszanyeri valós(nak vélt) attribútumait: örömet szerez. Ezt az örömet egyesek a Facebookon osztják meg velünk, fotók formájában, mások a fiókban őrzik az okmányt, mely igazol, talán feledtet, de leginkább biztat.
Nem kellett azonban biztatnom alanyaimat. Akik őszintén vallottak érzéseikről, arról, hogy mit is gondoltak a három ominózus – fentebb vázolt – pillanatban, még ha nem is személyesen élték át mindet.

NEM TITOK

– Többen nemet mondtak a megkeresésemre. Miért vállalod ezt a beszélgetést?

Agárdi Gábor szabadkai főiskolás: –Pontosan azért, amiért vállalom a magyarságomat is ebben a közösségben: mert nem titok, soha nem is volt az. Én is, a családom is vállalják, vállalták mindig is a hovatartozásukat meg a véleményüket is. Hiszen ez ellen nem tudok és nem is akarok tenni semmit.

A képen jobbról: Agárdi Gábor

A képen jobbról: Agárdi Gábor

– Miért döntöttél úgy, hogy magyar állampolgárságot igényelsz?

Vécsey Dániel mesterszakos politológus: – Mindenképp pozitívnak tartom, hogy a jelenlegi magyar kormány ígéretéhez híven teljesítette a feltételeket a határon túli magyarok egyszerűsített honosítási eljárásával kapcsolatban. A magyar állampolgárság számomra megerősítése annak, hogy a magyar nemzet tagja vagyok, továbbá ezáltal európai uniós állampolgár is. Talán az utóbbi az, amin érdemes elgondolkodni, mit is jelent.

 

Molnár Emese szabadkai egyetemista: – Döntésemnek két oka is volt. Minden embernek szüksége van rá, hogy tartozzon valahová. Születése óta tagja valamilyen közösségnek: jó esetben egy szerető családnak, ahol szeretik, elfogadják és tisztelik őt. Így van ez az állampolgárság felvételével is. Ez volt az egyik oka, amiért igényeltem, hogy „magyar” lehessek. A másik ok pedig az, hogy ezzel megnyílt egy kapu Európa felé: több a lehetőség a továbbtanulásra, a munkavállalásra.

Agárdi Gábor:– Amikor hallottunk a lehetőségről, azonnal hozzáláttunk a papírok beszerzéséhez. Ha a szentimentális részét nézzük a dolognak, akkor úgy érzem, hogy tartozom a nagyapámnak, az őseimnek ennyivel, hiszen ezt tőlük örököltem. A másik dolog meg, hogy ad egy érzelmi töltetet is. Belül az embernek nincs szüksége erre a papírra, mint ahogy feszület sem lóg a falamon, hogy emlékeztessen arra, mikor kell templomba mennem. De ott van a fiókban, jelzés a világ felé, egy védőpajzs arra az esetre, ha valami történne…

– Megváltozott az életed – nem csupán a gyakorlati dolgokra gondolok –, amióta kettős állampolgár lettél?

Vécsey Dániel: – Nem. Minden maradt a régiben, de néha elmosolyodom, ha magyar zászlót látok, és jó érzéssel tölt el.

Molnár Emese: – Igen, életemet egy felejthetetlen élmény tette szebbé. Nagyon pozitív érzéssel gazdagodtam, amit akkor kaptam, mikor az esküt követő ünnepi mise keretein belül a magyar nemzet „visszafogadott” minket. Az elismerés és a szép szavak mellé egy-egy szál rózsát is kaptunk, ami az összetartozást hivatott jelképezni.

Molnár Emese

Molnár Emese

– Miként éled meg a magyarságod? Zászlóval az ablakban vagy csöndben?

Vécsey Dániel: – Egyik sem. Szerintem az ember a nemzetiségi hovatartozását akkor éli meg legerősebben, ha otthonától, hazájától távol van. Idén nyáron négy hónapot töltöttem egy szigeten, ahol senki sem beszélt magyarul. Amikor hazaértem, azt hiszem, akkor éltem meg leginkább a magyarságom. Értékeltem mindent, ami magyar, és örültem, hogy végre ismét megértenek az anyanyelvemen.

Molnár Emese: – Ugyan nincs zászló az ablakomban, ennek ellenére büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem! Népszokásaink, népviseletünk, nyelvünk egy egyedi gyémánt csillogása Közép-Európában. Ennek az értékét próbálom én is a szilágyi kultúrkör keretein belül ápolni, továbbadni. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek is megismerkedjek egyes táncokkal, szokásokkal, amiket dédszüleink is oly nagy lelkesedéssel ápoltak.

DECEMBER 5.

– Hogyan emlékszel 2004. december 5-ére?

Molnár Emese: – Egy nagyon rossz emlék ez. Kérelmünket maga a nép utasította el, ami olyan érzést szült bennem, hogy egyedül vagyunk a Délvidéken. Nem ismerték el a határon túli magyarokat a nemzet részeként, s ebben nagy szerepe volt annak is, hogy féltek tőlünk. Féltek attól, hogy „megszálljuk” Magyarországot. Ezt akkor még nem nagyon értettem, hiszen itt is volt/van lehetőség a munkavállalásra.

Mindenkinek az a vágya, hogy gyarapodjék, mind anyagiakban, mind jó élményekben, sikerekben. Engem akkor, 14 évesen inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon a magyar nemzet miért nem akar gyarapodni.

Vécsey Dániel

Vécsey Dániel

Vécsey Dániel: – Az általános határon túli magyar közvélemény nagyon negatívan viszonyul ahhoz a bizonyos december 5-ei dátumhoz. Ez azonban az eredmények félrekommunikálása miatt alakult ki. A népszavazás alkalmával nem elutasították az egyszerűsített honosítási eljárást, mindössze nem volt meg az elengedő számú érvényes szavazat – ettől függetlenül a kérelmet támogatók voltak többségben. Ennek az ügyetlen helyzetnek különböző okai vannak, ráadásul a népszavazásra bocsátás szükségessége is megkérdőjelezhető, az viszont biztos, hogy 2011-re olyan hazai és nemzetközi politikai színtér alakult ki, amelyben a mostani kormány zökkenőmentesebben vihette végig az egyszerűsített honosítási eljárást.

– Hosszú távon hol képzeled el az életed?

Vécsey Dániel: – Szerintem nem jó országhoz kötni a terveket. Milliónyi lehetőség van mindenhol a világban. Mindenhol el tudom képzelni az életemet, bárhol, ahol hasznosnak érezhetem magam megfelelő életszínvonal mellett, nyitott emberek társaságában.

Molnár Emese: – Nagyon kötődöm a szülőfalumhoz. Kiskorom óta tanító néni szeretnék lenni, s ezt a hivatást Szilágyin szeretném gyakorolni. Előtte azonban szeretnék kicsit világot látni. Vonz más népek kultúrája is, s ezt egy tartalmas utazás által szeretném megtapasztalni.

Agárdi Gábor: – Szabadkán érzem otthon magam. De ha nagyon menni kellene, akkor Szeged, Baja vagy Budapest irányába indulnék. Évente többször eljárok ezekre a helyekre, több barátom is él például Pesten. Jól érzem magam ott. Ha megkérdezik, honnan jövök, azt szoktam mondani, Szabadkáról, ha pedig részletezni kell, akkor Délvidékről. Hosszú távon majd eldől, hogy miként alakul az életem, 3-4 év múlva talán Magyarországon próbálkozom majd, de most még itt van dolgom.

– Mi az első asszociációd Trianonról?

Molnár Emese: –Megcsonkítás, széthúzás, fájdalom. Ahogy ezeket a szavakat kimondom, elém tárul egy kép, mely a hajdani Magyar Királyságot ábrázolja, s területét az antant hatalmak keze szakítja szét – ez a „csonka” Magyarország születése. Sokakban, így bennem is feltevődik a kérdés: „Mi lenne, ha ez nem következett volna be?” Ám jól tudjuk, ez a kérdés már tárgytalan. Trianon példáján élve kellene mindinkább arra törekedni, hogy az országhatárok ne gátolják azt, hogy a magyar nemzet újra egy legyen. Ebben a kérdésben nagy szerepet játszik az, hogy végre élhetünk a magyar állampolgárrá válással, ami a nemzeti összetartozást szorgalmazza.

Vécsey Dániel: – Juhász Gyula mondja: „Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá.”

A kiinduló jaspersi filozófia nyomán még egy gondolat fogalmazódik meg bennem, s ezt már Varró Dani kisfia juttatja eszembe, hogy sok minden attól válik érdekessé, hogy nincs, elmúlt, s igazán csak a nemlétben dicsőül meg újra…

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.12.05.

The following two tabs change content below.
Balog Anikó

Balog Anikó

Szabadkán születtem, itt is élek. Tanító vagyok. Szerencsés, mert taníthatok is. Kb. 10 évvel ezelőtt sétáltam be a Szabadkai Rádió épületébe, kisebb nagyobb megszakításokkal, azóta foglalkozom írással, újságírással.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!