Hol kellene tartani 30 évesen?

Felelőtlen kedélyesség egy önmarcangolásra sarkalló éjszakán

Az est végére egyedül ült a lány egy széken a sarokban és keservesen sírt. Megkérdeztem a barátnőjét, aki mindaddig vigasztalta, hogy mi a gond. „Ma 30 éves és rájött, hogy sehol sem tart az életben” – hangzott a válasz.
Ez a néhány évvel ezelőtti, még Újvidékről magammal hozott jelenet többször eszembe jutott a napokban, miközben a saját harmincadik születésnapomra készültem. Most akkor nekem is kellene egy számvetést készítenem és a végén sírnom kellene? Nézzek bele a pénztárcámba? Pörgessem le, hogy a Föld lélegzetelállító tájai közül hányhoz nem volt még szerencsém? Gondoljak bele, hogy a társadalmi ranglétrán mi mindent nem sikerült mostanáig kikönyökölnöm magamnak?
Talán fel is tűrtem volna az ingujjamat és nekiveselkedek eme rettegett gondolatoknak, ha nem tettem volna már meg számtalanszor a születésnapot megelőző hónapokban, években.
A rég nem látott kedves ismerősök szívet melengető kérdései nem is igazán hagyhatják meg az embernek, hogy ezeken csak a születésnapja éjszakáján kezdjen el aggodalmaskodni. A nagy szentháromságot folyamatosan adagolják: Munka? Ház? Gyerek?

A válasz ugyanaz:

.

.

Gombóc a torokban. Könnyzacskók élesítve. Indulhat is a sírómaraton.
De mielőtt elkezdeném, szeretnék tisztázni egy elméleti kérdést: most akkor azért sírunk, amit nem értünk el 30 éves korunkra vagy pedig azért, hogy nem nyújtottunk elég jó teljesítményt az elmúlt évtizedekben? Korántsem mindegy. Utóbbi esetben egy lelkiismeret-furdalás okozta önmarcangolásról lenne szó, míg előbbinél – sokaknál – inkább arról, hogy képtelenek alkalmazkodni ahhoz a rendszerhez, ami szükséges a társadalmi érvényesüléshez.
Bár utóbbi kapcsán is van okunk sírni a vélt vagy valós igazságtalanság miatt, azért ezt legalább nyugodt lelkiismerettel tehetjük.

                                                                                    ***

Elgondolkoztam, hogy azok a kortársaim, akikkel több mint húsz éve Zentán elindultunk társadalmi életpályánkon (óvodában-iskolában, szakkörökön, sportklubokban), hol tartanak ma az életben…

Az alábbi kategóriák rajzolódnak ki, természetesen megengedve a kivételeket:

1.) Maradt itthon (ebbe Szerbiát és Magyarországot is beleérthetem) – nem épült be a rendszerbe akár erkölcsi megfontolásból, akár ún. „talpraesettség” hiányából, lóg a levegőben;

2.) Maradt itthon – beépült a rendszerbe, él, mint hal a vízben (legalábbis az előzőhöz képest);

3.) Elment külföldre – szakmáján kívül gürizik, nem túl elégedett a munkájával, de a bérével igen;

4.) Elment külföldre – föltalálta magát, a szakmájában dolgozik, elégedett;

5.) „Informatikus” – korunk hőse, bárhol él, ha alkalmazkodik, ha nem, szükség van a szakmai tudására, így jól megy sora. (Egyedüli gond, hogy nem lehet mindenki „informatikus”. Már csak azért se, mert ha mindenki az lenne, akkor már nekik se menne ilyen jól.).

Nyomasztóan hiányzik a listáról a „Maradt itthon, a szakmájában dolgozik (annak ellenére, hogy nem »informatikus«, hanem teszem azt tanár vagy ne adj isten újságíró), nem szükséges beépülnie a rendszerbe, mégis elégedett – című kategória.

Mindezek fényében furcsállom kicsit az alábbi szülinapi képet magamról:

ervin 1

Fülig ér a szám, annak ellenére, hogy a szekrényen virító nagy, kék, tanári diplomával eddig annyira mentem, hogy nyugodtan bele is kaphatna a tűzijáték – ahogy azt az egyik kolléga sugallta. A felelőtlen kedélyességre egy ilyen önmarcangolásra sarkalló éjszakán elég nehéz magyarázatot adni. Talán volt évfolyamtársnőm, kifinomult technikával elkészített rajza jár legközelebb az igazsághoz, amit a kerek évforduló alkalmából küldött nekem:

ervin 2

Hátizsák, bicikli, Nap, hegyek, természet. Egyetemistaként hittem, sőt megéltem, hogy ennyi elég az élethez és annak fő céljához, a szellem szabadságának megőrzéséhez (persze kaja nem árt, ha van a hátizsákban, amíg el nem sajátítjuk a fotoszintézis tudományát a növényektől vagy az indiai jógiktól).

Néha esténként úgy fekszem le, hogy nem a nagy szentháromságon gondolkodom, hanem azon, mit sikerült még megőriznem magamban a fentiekből. Az elképesztő napi társadalmi nyomás ellenére, ami végeláthatatlanul ismétli, hogy „alkalmazkodni kell”, „meg kell érteni, hogy így működik a világ”, „nem lehet széllel szemben pisáááálniiii”, mégiscsak úgy jutottam el a harmincadikig, hogy a piszok írók által aljas módon felizzított féktelen vágy a szellemi szabadságra, valahogy mégiscsak kitartott.

Akkoriban mi már nagyon jól láttuk, mi vár ránk, ha kilépünk az iskola falai közül, és próbáltuk előre úgy megpatkolni magunkat, hogy bőrünk azbesztruhává váljon, amivel minél tovább meg tudunk maradni a világ perzselésében. Egyre kevésbé hittük, hogy bármi komolyabb társadalmi hatást tudunk mi, vagy általunk akár az irodalom kiváltani, de magunkat őrizni akartuk, amíg csak lehet.

A harmincadik születésnapom úgy köszöntött rám, hogy bár kormos és szakadozik, de még tart ez a védőruha. Nem tudom meddig fogja bírni, de az első 30 évet megúszta – talán ennek (is) örülök a képen.

 

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!