Horváth György nem akart „zsoldos” lenni – Róka annál inkább

Ha nem fejezed ki önmagad a művészeteddel, onnantól halott a dolog – vallja Horváth György fazekas, szobrász, aki nemcsak kiváló művész és karatebajnok, hanem indián is

Korábban is voltak kiállításai, de egyikre sem emlékszik szívesen. A sokoldalú, művészként és karatésként egyaránt tehetséges budapesti Horváth György eleinte csakazértis alapon választotta a fazekas szakmát. Mára hétköznapi munkája mellett agyagszobrokat és használati tárgyakat készít, oktat, kiemelkedő eredményeket ér el karatéban. No és időnként elvonul a világ elől a Bakonyba, hogy indiánként éljen…

Azt hallottam, a tárlatod úgy jött létre, hogy egyszerűen besétáltál a művelődési házba és megkérdezted, kiállíthatnád-e a műveidet. Valóban így történt?

– Igen. Háromszor állítottam ki eddig, de úgy gondolom, azok a tárlatok minősíthetetlenül rosszak voltak. Akadtak gondok a szervezéssel. Előfordult, hogy csak lerakták egy porondra a szobrokat, nézzék őket végig az emberek, mint valami piaci vásáron. Egyikre se szívesen emlékszem vissza. Munka- és tűzvédelemmel foglalkozom, nem igazán okoz örömet a munkám, a fazekasságban sokkal inkább otthon érzem magam. Van két jó kőbányai barátom, velük beszélgettem, amikor szóba került: mi lenne, ha lenne kiállításom? Ők segítenének is. Eredetileg a XI. vagy a XII. kerületben terveztem tárlatot, március végén vagy április elején. Egy folyosón, kordonnal leválasztva mutatták volna be a műveimet. Január környékén még úgy éreztem, az nagyon messze van…

Kőbányán járkáltam akkortájt és egyszer csak bementem a művelődési házba, mondván, hogy a kiállításszervezővel szeretnék beszélni. Belekezdtem a mondókámba: mi lenne, ha…? Erre ő közölte, hogy ez remek ötlet. Cseh Tamás-kiállítás lesz előtte, de március 14-én leszedik. Azon gondolkodtam, normális dolog-e ez és csak akkor hittem el, hogy tényleg lesz kiállításom, amikor Gyula barátom – aki a plakátokat és a meghívót is csinálta, és igen sokat segített –, egyszer felment az intézmény honlapjára és mutatta, hogy hirdetik a tárlatot.

Egyébként van kötődésem Kőbányához: pár megállóra a művelődési háztól gyerekeskedtem, mondhatni, randalíroztam, garázdálkodtam huszonegy-két éven keresztül, míg nem mentem albérletbe…

Horváth György "Ikrek" című alkotásával a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban

Horváth György Ikrek című alkotásával a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban

A kiállításod az Expresszió címet kapta.

– Szoktam hangoztatni, hogy nem szeretnék semmilyen skatulyába bekerülni, stílust képviselni. De ha választanom kellene az izmusok közül, akkor a legközelebb hozzám az expresszionizmus áll. Maga az izmus arról szól, hogy az alkotó belső élményeit, érzéseit formázza meg – idáig, ha így nézem, a művészetem expresszionista, de kialakítását tekintve mégsem az. Tudnék vitatkozni saját magammal is, hogy Edvard Munch vagy esetleg Van Gogh munkái mennyire nyakatekertek, mondhatnék Toulouse Lautrectől kezdve bárkit – az az igazi expresszionizmus, az enyém ahhoz képest sehol sincs kifejezésmódban. Valahol mégis ez áll hozzám közelebb.

A kiállításszervező, Dr. Murai Gábor például a műveim stílusát misztikus realizmusnak tekintette, szóval lehetne az is. A „kortárs művészet” kifejezéssel engem a világból ki lehetne űzni, mert ez a legmegfoghatatlanabb dolog számomra, tajtékzok, ha ezt hallom. Ami az avantgárdon belül van, az kortárs művészet… Az avantgárd művészekből már középiskolában órát adtam az osztálytársaimnak és akárhányszor tartottam fazekas szakkört iskolákban, művelődési házakban, mindig próbáltam becsempészni ezt a stílust. Én csak az avantgárdot nevezném művészetnek… Korábban is éltek neves alkotók, de legtöbbre azt mondanám, „zsoldos” – mert azt csinálták, amit láttak vagy mások modellt álltak nekik, kivéve Munkácsyt. Rendben, nem volt akkoriban még fényképezőgép, megértem. De zsoldos munka, mint a fazekasság – ha nem fejezed ki vele önmagad, onnantól kezdve halott a dolog…

Te hogyan nem lettél „zsoldos”?

– Először a fazekas szakmunkásképzőt fejeztem be, mert rosszak voltak a jegyeim. Ott összekerültem Horváth Lászlóval, a mesterünkkel – ő egy mohácsi, százéves fazekas család sarja. El lehet képzelni, 15-16 évesen – úgy, hogy már sokat javultam –, mennyire renitens diák lehettem. Na, ő „elkapta a tökömet”. Ő volt az első olyan, aki úgy tudott nézni, hogy inamba szállt a bátorság! Kemény és vaskalapos ember volt. Mindig azt mondta: inkább legyen száz ellenséged, akik tudják a szakmát, mint száz barátod, akik hülyék a fazekassághoz. Nála csak 1-es és 5-ös létezett! Rájöttem a szakmunkás után, hogy le kéne érettségizni és az esti gimi idején, hétvégenként átjártam a régi tanáromhoz. Tőle kérdeztem meg, szerinte hogyan tovább, ő javasolta nekem a szakoktatói képzést. Akkor már többször úgy mutatott be az ismerőseinek: „a fogadott fiam”.

Elvégeztem a valójában 3 éves szakoktatóit. Nem akartam ennyi időt rászánni, unalmasnak találtam. Elintéztem, hogy hadd végezhessek el egy év alatt kettőt. Türelmetlen voltam, úgy éreztem, az élet nem arra való, hogy még egy plusz évet az iskolában töltsek. Ráadásul egyedüli fiúként kerültem a csoportba. Elég megterhelő az elvált tanárnőtől és a sok kiábrándult osztálytársamtól folyton azt hallgatni, hogy milyen szemét alakok a férfiak. Az oktató alkotásai sem igazán illettek az én világomba. Előfordult, hogy a régi mesteremhez jártam és ő tartotta a hátát emiatt, hiszen egy iskolában dolgoztak a másik tanárommal. Utóbbinak ez egyáltalán nem tetszett, de tudta jól, hogy én nem leszek sosem népi fazekas, ez sosem kötött le…

Azt gondoltam magamban: csinálj egy szakmát jól, nem kell belekezdeni mindig újabba. Furcsállom a „kicsit ezt csináljuk, kicsit azt”- elvet. Milyen ember az, aki mindenhez ért? A polihisztorok szerintem kihaltak.

Volt egy szakmám, azt akartam csinálni szakoktatói szinten. Kaptam vele felsőfokú végzettséget, utána elvégeztem az ELTE-n a művelődésszervező szakot. Próbáltam elhelyezkedni. Tanítottam Rákoskeresztúron, Rákoscsabán, a KÖSZI-ben (Kőbányai Gyermek és Ifjúsági Szabadidő Központ) gyerekeket és felnőtteket is. Giccset viszont már akkor sem akartam csinálni, amint ilyesmire kértek, kiléptem. Nem is volt utána tanfolyam. Talán többre vittem volna, ha nagy giccsgyártó leszek – dehát így alakult! Sosem hagytam a diákjaimnak sem, hogy olyat csináljanak, ami nem művészi értékű.

Horváth György "Mózes" című munkája az Expresszió tárlaton

Mózes című munkája az Expresszió tárlaton

Említetted a foglalkozásod – nem kedveled különösebben a főállásod…

– Munka- és tűzvédelmi szaktanácsadó vagyok a mindennapokban. Foglalkoztam én korábban mindennel: voltam virágkötő, raktáros barkácsáruházban, sőt még postás is. Édesapám viszont munka- és tűzvédelmi szaktanácsadóként dolgozott és mindig szerette volna, ha valamelyik fia továbbviszi ezt a vonalat. Öcsém kertész – jelenleg Ausztráliában. A műszaki dolgokhoz egyikünk sem igazán értett.

Apám kezdett „piszkálni” azzal, hogy átad nekem dolgokat, csak végezzem el a képzést hozzá. Én úgy gondoltam, ellébecolok majd egy alapfokú munkavédelmi oktatáson, erre ő beíratott felsőfokra. Tajtékoztam: ez nem az én világom!

Aztán édesapám egyik napról a másikra autóbalesetben meghalt. Jöttek a munkatársai, ismerősei, hogy ők kihúznak minket a csávából, segítenek, tanulnak velem, csak kezdjem el a sulit. Így álltam be a sorba. Tizenegy évvel ezelőtt, 2004 környékén. A műszaki egyetemen elkezdtem tanulni a munkavédelmi karon, 3 évig tartott. Korán a fejembe verték, hogy ha valamibe belekezdek, azt nem hagyhatom abba és kutyakötelességem végigcsinálni. Nem neveztem volna könnyűnek. De nem én voltam a legrosszabb tanuló!

Furcsa a jelenlegi munkámnál, hogy kivizsgálok egy esetet, például, ha baleset történt egy munkással, és utána nem állok neki órákig azon gondolkodni, milyen jól megoldottam. Ellenben ezt bármelyik művemnél megteszem. Hogy csak egyet mondjak, a Pallasz Athéné szobrot például folyamatosan néztem, javítgattam. Örömömet találtam benne…

Mikor kezdett el érdekelni téged az agyag?

– Édesanyám nagypapáját nevezhettem volna az utolsó polihisztornak. Mindenhez hozzá tudott szólni, noha főorvosként dolgozott – és balkezes volt, de annak idején ugye mindenkit átneveltek. Ügyes volt a bal és a jobb kezével is. Ő mondta rám, másokkal egyetértésben, hogy szépen tud rajzolni ez a gyerek, van kézügyessége, művész beállítottságú. Tudtuk, hogy a reál vonal nálam „döglött”. Nyolcadik általános környékén, pályaválasztásnál ellátogattunk a szüleimmel pár iskolába, de nekem a képzőművészek nagyon sznobnak tűntek. A pályakezdők speciális szakiskolája – mondjuk ki, renitens diákoknak – tetszett, ebbe a fogalomba én beleillettem. Volt itt mindenféle szakma, kosaras, fazekas, bőrdíszműves… Apám azt szerette volna, hogy az utóbbi legyek. Én meg azt mondtam: akkor fazekasnak tanulok, csakazértis alapon! De azért nagy szerepet játszott ebben, hogy egyszer láttam egy felvételt a fazekasságról. Lenyűgözött, ahogyan egy tömör anyagból valaki varázsol egy kancsót, vázát, akármit. Úgy éreztem, ez maga a mágia. Később jöttem rá, hogy ha a kezedben van az anyag, a tárgy már két-három húzással is kész lehet.

Szobrászként azt gondolom, előnyöm a kővel dolgozókkal szemben, hogy ha ők egyet melléütnek, onnantól nem ragasztható vissza az a rész. De én, amíg az anyag ki nem szárad, tudok rajta alakítani. Azért rizikós ez a munka is. Akkor van kész az alkotás, amikor leteszed valahova. Először megcsinálod, majd hagyod száradni – de elég, ha rosszul ereszted rá a levegőt, huzatot kap, szétreped. Ha túl vastag, szintén reped, ha levegő van benne, szétdurran… Mindig figyelni kell. Lényeges, hogyan ábrázolod a szobrot… Amikor kitalálok egy új szoborötletet, már az van a fejemben, hogyan fogom kivitelezni!

Horváth György indián motívumokkal díszített alkotásai mellett

Indián motívumokkal díszített alkotásai mellett

Miért telt el ennyi idő a legutóbbi kiállításaid óta?

– Az első kiállításom idején művelődésszervező szakra jártam, 19-20 éves lehettem. Rákoscsabán, a művelődési házban volt a tárlat. A második szintén, a harmadik Pesterzsébeten lett megszervezve más kiállítókkal közösen. Utóbbi helyen, emlékszem, valaki beszólt a szobraimra. Nem tudta a fickó, hogy én is ott vagyok. Majdnem vérre ment a dolog. Szóváltás lett belőle és akkor fogadtam meg, hogy én többet nem fogok kiállítani. Most mégis eljutottam oda, hogy megtettem. Hozzáteszem, azóta már mást csinálok, van egy csomó olyan alkotásom, amit ma már nem úgy kiviteleznék, mint régen. Édesanyám és más, gyűjtő ismerőseim sok művet kaptak, vettek tőlem, néha elmegyek megnézni őket. Olykor magam is meglepődöm rajta: ezt én így csináltam?

Stílusukat tekintve ezek a szobrok olyanok voltak, amilyen élmény engem ért. A legtöbbjük szomorú – és amikor megcsinálod a negyedik ilyen szobrot, az a tárlat hangulatára is rányomja a bélyegét, no meg a munkádra. Hiába adod ki magadból az érzést, ha utána ott áll a mű a lakásodban… Később rájöttem, hogy mindent lehet máshogy csinálni. A mostani alkotások arról szólnak, hogy egy bizonyos dolgot több szemszögből lehet ábrázolni, gondolni.

Nagyon nem szeretem, ha megmondják, mit kellene egy dologról gondolnom. Számomra ez a legszájbarágósabb dolog. A kérdés az, neked mit mond a mű? Egyik haverom mesélte, hogy kiállításon járt, ahol egy hölgy magyarázta a képeket, a sorban leghátul pedig kissé leszakadva sétált egy figura mosolyogva. Kiderült, hogy ő a művész. Megkérdezte a haverom, min mosolyog, azon, amit a hölgy mond? Az éppen szóban forgó képről például mi az ő véleménye? Erre a művész azt mondta: „ez egy hülyeség, csak azért csináltam, mert nem volt pénzem.”

A munkáidon észak- és közép-amerikai őslakosok, vallási személyek jelennek meg, állatként ábrázolt érzések, a használati tárgyakon pedig indián motívumok láthatók. Hogyan ragadott téged magával ez a világ?

– Indiánosdit játszunk 30 felett, sokadmagammal. Viccesen mondva, Cseh Tamás követőjeként – ismerem a Bakonyban a „brigádot”, Szarvassal 2 éve találkoztam, 60 éves fickó, mégis ugyanúgy hosszú hajat visel, mint régen – rengeteget beszélgettünk Cseh Tamásról. De az ő irányuk nekem nem tetszett. Három hétre kimennek a hadijátékokra, vannak törzsek, egymást püfölik. A területen csörgedezik egy patak. Mégis ők mindent, amire szükségük van, kivisznek traktorral. Megkérdeztem: „Szarvas, ti szűrtök vizet, használjátok a patakot?” Nem, mondta, hozzuk magunkkal. A gyógynövényekre, gombákra is rákérdeztem, hiszen tele van velük a környék. Nem szednek semmit, csak amit hoznak maguknak, azt eszik. Pont a természetszeretet, a lényeg hiányzik, hogy Isten, vagy a Nagy Szellem mindenhol ott van…

Én a Bakonyba szoktam eljárni, főleg győztes karateversenyek után. A vallási egyházak számomra kamuk. Ha én meg akarom találni a természetfelettit, akkor nem egy giccses helyre kell bemennem, hanem a természetbe. A Bakonyban van egy kedvenc helyem, aminek ha felmászom a tetejére és tiszta az ég, látom az Alpokat is messziről…

Két-három napra szoktam kivonulni az erdőbe, attól függően, mennyire van pénzem és időm. Gombászok, gyógyfüveket gyűjtök, mindig nagyobb a zsákom hazafelé, mint amekkorával érkeztem. Megnyugtat és inspirál. Otthon is van egy csomó tárgyam, melyekben benne van a Bakony szellemileg – a viharmadár, a villámlás a napmotívummal… Amikor elvonul az ember, történnek vele csúnya és szép élmények. Előfordult, hogy ránk sötétedett a Bakonybélben és az egyik indián barátom, Bolygó azt mondta: mi lenne, ha a biztonságos műúton mennénk vissza? 20-30 kilométert kellett megtennünk. Én pedig azt válaszoltam, van elöl két lámpánk, úgy szép az élet, ha zajlik.

Bármi történhetett volna. Akkor voltak kicsik a disznók például – és a vaddisznónak nem magyarázod meg, hogy csak véletlen jártunk arra. Ha letérsz az útról, a büdös életben nem jutsz onnan ki, de legalábbis aznap már biztosan nem. Ez növeli az ember adrenalinszintjét! S amikor ilyen dolgok történnek és azért imádkozol, csak ne kezdjen még szakadni az eső is… – merthogy volt ilyen, felmentünk a Bükk-fennsíkra június közepén, méretes jégdarabok hullottak a fejünkre és villámlott –, nos, akkor megtudod, hogy te egy semmi vagy. Ezek az élmények, ez a fajta tiszteletadás a természetfeletti dolgok iránt nagyon sok munkámban benne van.

Horváth György "Politikus" című szobra az Expresszió tárlaton

Politikus című szobra az Expresszió tárlaton

Mennyire régi ez az érdeklődés?

– Az indián kultúra iránti érdeklődésem gyerekkorom óta megvan, később egyre többet foglalkoztam vele. Drága nagyapám mondta mindig: „Minél többet tudsz, annál inkább rájössz, hogy nem tudsz az égvilágon semmit.” Sosem értettem, miért mondta. Aztán felfogtam… Mikor elkezdesz valami után kutatni, jön még hozzá irodalom, újabb és újabb részlet. Jó példa erre, amikor egy filozófusról olvasol. Nekem Nietzsche volt a kedvencem. Elolvasod egy művét, például az Imigyen szóla Zarathustrát, majd utánanézel, ki volt Zarathustra. A kor politikáját is elolvasod, hogy Nietzsche miért gondolkodott így. Szerteágazó az egész, mindenhol utalások vannak…

Ugyanez történt az indián kultúrával is. Nem akartam lebutítani a dolgot olyanokra, mint Karl May, aki sosem járt a Vadnyugaton és így írta a regényeit… De ott van James Fenimore Cooper is, aki azért kicsit közelebb állt ehhez. Viszont 30 éves fejjel elolvasod és azt mondod, hogy hülyeség. A Gojko Mitić-sztorikat is hagyjuk inkább, mert nem sok köze van az indián életformához.

Itt igazából holokausztról és népelnyomásról beszélhetünk – ezt csináltuk mi, fehérek az őslakosokkal és szégyellnünk kéne. Biztos vagyok abban, hogy nem a fehér emberek látták jól a dolgokat, az indiánok pedig rosszul. Semmivel se voltak primitívebbek, csak mert törzsi és anarchista társadalomban éltek. Nem volt erőszakszervezet, maguk az emberek jelentették a népet és katonaságot egy személyben.

Nekem ez szimpatikus. Nem működött a demagógia, ami ma van a politikában, nem jelent meg a vallás mint hatalom. Ha kellett, kiátkoztak – megoldásként. Ma a keresztény, zsidó vallástól kezdve bármelyikre ráfoghatnánk, de mégis leginkább a katolikus egyházra, hogy az emberek még bűnöket is elkövetnek a vallás nevében. Ez gyalázat.

Azt gondolom, a mi társadalmunk a kétszínű, arcátlan és gusztustalan. Az indiánok nem tudtak hazudni, nem tudták mi az, amíg a fehér ember meg nem jelent. A bátor harcos őszintén beszél és náluk vagy harcos volt valaki, vagy asszony. Maga a társadalom is sokkal egyszerűbben működött. Ma nagy a modernizáció, de nézzünk csak végig az utcán: elmegy mellettem valaki a buszon és nem tudom megmondani, férfi vagy nő. De nemcsak a szexuális identitásra gondolok, a női emancipációval sincs bajom. Azzal annál inkább, hogy a mai társadalomban abszolút nem tudja senki, hol a szerepe. Káosz az egész – és akkor élvezzük a modernizáció vívmányait…

Vallásosnak mondod magad, de nem gyakorlod a vallást. Műveidben is megjelennek mitológiai alakok…

– Kiállított műveim között van 17 éves és olyan is, amelyiket néhány hete készítettem. A Pallasz Athéné például az egyik nagy kedvencem – egy hétig csináltam. De nem szoktam nézni az időt – ahogy Picasso mondta, „egy mű sosem lesz kész”, és ez tényleg így van. Csak az idő és az anyag minősége szab határt. Rájöttem, hogy hűvösben, hideg helyen kell dolgozni és tovább marad formálható az agyag, mint ha komfortosabb helyen vagyok.

A Pallasz Athénéhez egy barátom kislányának az arcát használtam, a szűziesség jelképezése miatt – hiszen ő a becsület, a harc, az igazságosság istennője is. Mielőtt egy szobrot vagy alkotást megcsinálok, előtte mindig anyagot gyűjtök róla. Történelmi- és koradatokat nézek át és azt, hogy ki mit csinált már arról a személyről. A plagizálást ugyanis nagyon utálom. Rájöttem, hogy Pallasz Athénénél összhangban kell ábrázolni a szűziességet a többi jellemzővel, ezért választottam egy kislány arcát, hogy az ártatlanság benne legyen. Maga az igazságosság is megjelenik így – hiszen a kisgyerekek nem hazudnak. Ez az istennő annyi mindennek a szimbóluma, mindet jelképezni kellett egy személyben. Szinte ordított azért, hogy szoborként megalkossam!

Alkotás közben zenét hallgatok és így eszembe jutnak új ötletek is. Nem tudom miért, a Pallasz Athéné szobor alkotása alatt nagyon sok Iron Maident és Helloweent hallgattam, így akár a Vasszűz címet is kaphatta volna a mű. A zene inspirál, de meg kell válogatni, milyen fajta legyen az. Ha egy haragos embert akarok ábrázolni, nem biztos, hogy Elvis Presley szerelmes dalait fogom hallgatni, hiszen akkor nem az az érzés jön belőlem, aminek kellene.

A műveim elhelyezésének egyébként koncepciója van, ezért mindenképp én akartam a kiállítást összerakni. Nem szerettem volna, ha bármelyik szobor helyet cserél a másikkal. Az első, a Sámán régi, a társadalommal kapcsolatos érzéseimet jeleníti meg.

Más szemszögből, de mindegyik alkotás ugyanazt szimbolizálja: az igazság- és Istenkeresést, a belső harcokat. A két Próféta, a jó és rossz között nem véletlenül Pallasz Athéné foglal helyet. Egy mérleget is tehettem volna középre. Mellette egy sárkányt látunk, de a címe: a Harag. Ő maga a düh vagy gonoszság is lehetett volna. Assisi Szent Ferenc, Pallasz Athéné, Mózes létező személyek, akik nem a vallási rész, hanem a prominens vezető szerep miatt vannak itt, azért ábrázoltam őket. Lázadók, nem egy helyben motyognak, hogy mit kéne tenni, hanem valóban tenni akarás van bennük.

Ha ugyanis te nem képviseled a saját érdekeidet, akkor senki sem fogja, és nem jutsz előre. Mindegyik személy ezt jeleníti meg.

De itt van még az Ikrek című alkotásom is, első látásra két sárkány egymással szemben. Az ötlet egy korábbi, kisebb szoborból jött, melyet egy Ikrek csillagjegyű ismerősömnek készítettem. Aztán elgondolkodtam azon, hogy a témát meg kellene csinálni kidolgozottabban, látványosabban is. Ez lett belőle. Ez az alkotás nem a jó vagy a rossz harca, vagy csak a rosszé, ennek a sárkánynak két személyisége van egy testtel. Ha nem működik az egység, akkor széthúzás van – az pedig vezethet rosszra is. A harmóniát meg kell találni, különben káosz alakul ki.

Horváth György "Pallasz Athéné" című alkotásával, mely az egyik nagy kedvence

Pallasz Athéné című alkotásával, mely az egyik nagy kedvence

Nagyon jól ismerheted az indián motívumokat, számos formájuk látható a kiállított vázákon, mécsestartókon és egyéb tárgyakon…

– Jómagam sajnos még nem jutottam el Amerikába, de rengeteg anyagom van kinti rezervátumokból, művészek alkotásairól… Nagy hatással volt rám például Maria Martinez, aki sajnos már nem él. Közönsége, ismerősei csak Mária, a fazekasként emlegették. Pueblói indiánként Arizona környékén tevékenykedett. Az egyik leghíresebb művész, aki a motívumvilágot továbbvitte, megmutatta az indián kultúrát. Vannak még páran kimagasló művészek, de nem sokan képviselik ezt a vonalat. Amit Maria csinált az agyaggal, azt csak csodálni tudom!

Maga az indián kultúra egyébként nem egyforma. Egy helytől pár kilométerrel odébb már teljesen másmilyen szokások éltek, a préri indiánok félnomád életet folytattak, a nagy tavak környékén az irokézek faházakban laktak, termelő társadalomban. Építészetük és stílusuk is különböző, az Arizona és környékén levő indiánok, a navajók vagy a pueblók közt is van eltérés. A navajók juhokat tenyésztettek, lótenyésztéssel foglalkoztak, kertészkedtek. Az apacsok pedig jártak helyről-helyre. Nem homogén a kultúra és ez a tárgyakban is megmutatkozik. A navajóknál híres a szőttesek, az ékszerek készítése, amit a férfiak csináltak. Észak-Amerikában a préri indiánok viszont nem foglalkoztak ilyesmivel, ott inkább a tolldíszek, fafaragások voltak népszerűek. Így a motívumvilág is teljesen más.

Mai modern világban hogyan lehet indiánként élni?

– Nyilván nem arra vágyom, hogy lovon ügessek a nap 24 órájában, csak ez a felgyorsult, túlcivilizált világ nekem idegen és gusztustalan. Egy kőtömegben élünk, mindenhol az utcán szemét, természet- és levegőszennyezés, autók, villamosok, hangos, koszos, mocskos minden. Számomra ez nem egy kielégítő élőhely. A természetbe se tudok olyan gyakran eljutni, most már jó pár hónapja nem voltam a Bakonyban. Szerencsére, ha hosszabb időre nem is tudok kiszakadni, egy-egy távolabb lakó barátnál el tudok tölteni egy kis időt, és horgászok, gombászok – mindez segít a regenerálódásban. Ellenben ha előkerülnek a halőrök rendőrautóval, akkor azért elgondolkodom, van-e olyan hely, ahol még háborítatlan az ember…

Persze, ezt is meg lehet érteni. Ha ők nem vennék komolyan a feladatukat, már az összes tavat lecsapolták volna, az orvhorgászoktól, -halászoktól az orvvadászokig számos példát lehetne erre mondani. Akárhova nézek, nem tudok olyan helyet említeni, ami igazán tisztességes és tiszta. Ezeket az embereket pedig nem lehet megégetni vagy megskalpolni!

Az én indián nevem egyébként Róka. Az indiánok a tetteik után kapták a neveiket… Az ifjaknak rövid időre el kellett hagyniuk a falut és egyedül boldogulniuk. Mikor visszatértek, beszámolót kértek tőlük a kalandjaikról, vagy arról, milyen állattal, jelenséggel kerültek kapcsolatba.

Egy alkalommal elmentem gombászni, olyan helyre, ahol a hozzáértők szerint semmilyen gomba sincs. Aznap annyi szürke rókagombát találtam, hogy nem tudtam hazavinni mindet, pedig nagy zsákkal érkeztem. Utána nem sokkal a Bakonyban nagyjából egy órát beszélgettem egy élő rókával az erdő közepén… Leült velem szemben és nem mozdult… Fantasztikus élmény volt!

Az Expresszió címet viselő kiállítás a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Művelődési Központban

Az Expresszió címet viselő kiállítás a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Művelődési Központban

A művészet és az indián kultúra mellett a karate is fontos szerepet játszik az életedben.

– A kyokushin karatét 1992 környékén kezdtem, de akkor kiábrándultam abból a társaságból. Majd jött az esti gimi, nem tudtam rendszeresen járni, abba kellett hagynom. Aztán Kós Kriszta barátom, aki a kiállításomat megnyitotta, elkezdett karatézni egy másik egyesületben – akkor játszottam el ismét az újrakezdés gondolatával. Tegyük hozzá, hogy akik karatéznak, általában nem filozófusok. Rákoskeresztúron a csapattársaim többsége rendőr vagy katona volt. Aztán megismertem a mostani Senseiemet, aki máshogyan látja a világot, mint azt a rákoskeresztúriak tették… Három sárga csík is van az övén, mégsem gondolja úgy, hogy nélküle még a nap sem sütne… Összerakott egy olyan csoportot, ahová érdemes járni. Az első vagy második év után úgy voltam vele, oszlopos tagja akarok lenni a csapatnak. Ez sikerült is.

De visszatérve, decemberben lesérültem, edzésre akkor mentem utoljára. Ha ez nem történik, már megjártuk volna idén Szerbiát és lett volna magyar bajnokság is, mert a Sensei mindenhová elviszi a tanítványait…

Hála Istennek, eddig párszor sikerült dobogóra állnom. Voltam magyar bajnok, nemzetközi versenyen harmadik helyezett. Amikor odajönnek feketeövesek és senseiek gratulálni nekem és hetekig én vagyok a sztár, felkerülök jó pár honlapra, akkor – bár nem vagyok nagy hazafi –, az érzés, hogy Magyarországot képviselem 15 másik ország mellett és 10 magyar versenyzőből 3 lett érmes, köztük én is, az nagyon szép… erre büszke vagyok. De hogy egy színnel sötétebb vagy világosabb az övem, az nem számít. Inkább nyerjek még 25-ször és álljak a dobogón, az élménnyel tölt el.

Én nagy Elvis Presley rajongó vagyok. Neki a kék volt a kedvenc színe, a sárgát utálta. A kék öv után elvileg a sárga jönne és nekem az rosszul áll. Hát nagyjából így működik nálam a világ…

Horváth György kiállítása 2015. március 17-én nyílt meg, április 20-ig látogatható díjmentesen a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban.

Riport a kiállításról 15: 55-től!

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!