Cetonia Aurata első majálisa

I. Zsolnay Fesztivál, Pécs

Április utolsó néhány napján beköszöntött a nyár, ahogy kell: izzadságfoltos, kényelmetlen buszozással, menni akarással, tervezgetéssel, kinek hogy szokott. Alig léptünk ki a tavaszból, a hímes tojások még a hűtőben – senki nem vállalkozott, hogy kidobja őket –, a KSZV is lezajlott, és itt a munka nagy ünnepe, Józsefé, a munkásé, amit azért várunk, hogy ne kelljen dolgozni, vagy inkább, hogy pihenni lehessen – döntsd el. Persze van, aki ilyenkor is dolgozik, szó szerint, vagy csak a pihenés logisztika részén: hova, meddig, kivel, miért, mennyi húst, milyen sátor?

DSC_2054Meleg, turisták itt-ott, kész a vizsgaidőszak, napszemüveget kell venni. Neked mi jut eszedbe, na? Persze hogy ez: Fesztivál kell! Csak egy falatnyi, hogy utána vissza is lehessen zökkenni. Persze, itt a Trenchtown, de oda egyszerűen el lehet jutni, annyira nem érdekes. Én elmentem Újvidékről Pécsre. Élményteli kirándulás is lehet ez. Örültem, most összejött a vonat-autó verzió, a busz-busz-vonat helyett. Jólesett, főleg most, hogy már alig vártam, hogy kibuggyanjak a bábomból, és huss, repülhessek világgá. Átléped az országhatárt, határokat, és néhány óra múlva már érzed, hogy Tűzföldig sem tudnának megállítani!

A lényeg tehát az, hogy megérkeztem Pécsre, és volt fesztivál.

Ezekben az „elmegyek ide meg oda, aztán úgyis lesz valami”-jellegű utakban az a legjobb, hogy tényleg lesz valami. Annyit bevallok, hogy kinéztem a szombati Intim Torna Illegál-koncertet, de csak a miheztartás végett, ennél többet tényleg nem terveztem előre. Pedig nem ártott volna, ugyanis az I. Zsolnay Fesztivál már tartott, és így lemaradtam az első két napjáról.

Igazából nem is tudom, hol kezdjem, mondjuk a kapunál. Jegy megvéve, programfüzet a kezemben, a borítóján stilizált rózsabogár (Cetonia aurata). Tudod, az a zöldes gyöngyházszínű, körömnyi bogár, amit gyufásdobozba gyűjtöttünk régen, de reggelre mindig kirágta a dobozt, és elrepült. Már haladtam is befelé a gyárudvarba. Talán inkább várudvar, kérdeztem magamtól, vagy város a városban? A fesztivál helyszíne a Zsolnay Kulturális Negyed, ami Pécs külvárosának mintegy öthektárnyi területén fekszik. Ahogy haladok az épületek közt, valami fura mesében érzem magam. Az első dolog, amivel a látogató találkozik, egy óriási ágy, rajta gyerekek ugrálnak. Jobbról egy szecessziós épület, balról egy új téglatestépület, ablakok nélkül, mellette planetárium és kávézó. Igen, tudom, elég konfúz, de haladjunk tovább! Jobbról nagy fehér kocka, balról lépcsőket őrző griffek és szfinxek, és színes cserepes tornyok a Zsolnay-házon, és mintás gyárkémények, játszóterek, Tasnádi István, Nagy Bandó András, boltíves átjárók, lacikonyhák, halforma térinstallációk, Palya Bea és a Bóbita Bábszínház. Pördül egyet az ember, a szeme tágra nyílik, és elmosolyodik. Jó itt nekem, gondoltam magamban, és felütöttem a kis programfüzetet, segítsen eldöntenem, hova menjek. A táblázatok láttán gyorsan kerestem magamnak egy padot lehuppanni. Délelőttönként családi és gyerekprogramok vannak, és a délutánba hajolva kezdődnek a zenés, színházi és képzőművészeti események. Az összeállítás levegős, hogy a „gyárturistának” legyen ideje bebarangolni a helyet, megnézni a tárlatokat és az egyetemi negyedet. Félreértés ne essék, nem egyetemi város (mint Újvidéken), csak negyed, tehát a Művészeti Kar, a Bölcsészettudományi Kar kommunikáció- és médiatudományi tanszéke és a szociológia tanszék kapcsolódik a Zsolnay negyedhez.

DSC_1917Először megnéztem, hogy miről is maradtam le. A fesztivál első napján, pénteken a zenés felvonulás és a megnyitó után Boban & Marko Marković Orkestar koncertje, aztán Rutkai Bori és a Specko Jedno volt, nagy vonalakban. Ennyit erről. Nagy levegő, és nézzük tovább. Szombaton délelőtt zenés programok gyerekeknek és felnőtteknek, kora délután Tasnádi István Tranzit című darabja, amit azért is jó lenne látni, mert Táborosi Margaréta és Kiss Anikó koreografálta. Este Lajkó Félix citerás koncertje, az örmény származású David Yengibarian trió, a magyar colorStar zenekar. Rövid zsörtölődés után lapoztam egyet.

Ma, azaz vasárnap, már a lista elején rötyögök: véradás! Aztán friss Péter és a farkas a Bóbitában, ilyen-olyan koncertek, bohócrevü felnőtteknek. Délután hattól Balázs Elemér, Balázs József és Lakatos Pecek Krisztián koncertje a szabadtéri színpadon. Hú, hát addig még van legalább egy órám, mondom magamnak, sétálok egyet, még a nap sem bukott le.

Első utam a Zsolnay család- és gyártörténeti kiállításra vitt. Kerámia, porcelán, pirogránit, eozin, ezek a kulcsszavai a negyedben látható kiállításoknak, ennek is. A földszint első termében a századforduló kályhái, azok részletei, csempeminták. Bevezető az 1800-as évek második felében alapított gyár világába. A falakon mázminták, régi fényképek a gyár életéből. A következő teremben a gyár története, a különböző stílusokon, irányzatokon keresztül. Az emeletre érve a családdal találkozunk. Címeres emlékkönyv, fotók a gyári munkásokról, munkásokkal, Zsolnay Júlia festőgarnitúrája, a családtagok első próbálkozásai, kínai porcelántál és annak Zsolnay verziója, portrék, és természetesen a Zsolnay családfa (digitális formában, megjegyzem). A szemlélődés után irány a Bóbita Bábszínház Café Griffje, egy gyors presszókávé és aztán egy kis dzsessz. A szabadtéri színpadon három zenész. Figyelem az arcukat, de néhány perc muzsika után már becsukom a szemem, és csak billegek, már csak a zenét hallgatom, ahogy a körülöttem levő emberek. Igaz, nincsenek sokan. Szellő hátára ülök, és abbahagyom a tervezgetést, zongorista szólója. A közönség apraja-nagyja koncentrál. Aztán a dobos és a nagybőgős is kap teret, majd újra együtt játszanak, és a kiszámíthatatlan harmónia mindenkit felüdít. Meghajlás.

Újra belenézek a füzetbe, a Madredeus-koncertnek lassan vége. Most vagy elásom magam, vagy továbblépek, jöjjön a következő koncert. Csík zenekar a Pirogránit udvarban. Ahogy a helyszín felé haladok, hallom a zenekar hangpróbáját, egyre sűrűbb a tömeg, és még van legalább fél óra a koncert kezdetéig. Aztán látom, hogy a helyszínre még nem engedték be a közönséget. Kis várakozás után megindult az embertenger, egyesek futólépésben, mások lassú léptekkel haladtak a színpad elé. Lassan mindenki elfoglalta a helyét (ülőhelyek is voltak, természetesen), előbújtak a nemzeti színek, kalapok. A kezdésig Adele szórakoztatja a közönséget a hangszórókból. A kecskeméti zenekar feljött a színpadra, tapsvihar, a közönség által már jól ismert számok csendültek fel, lelkesítő összekötő szövegek közt. Természetesen a „Szagos a rozmaring” kezdetű csokor is elhangzott. Akadtak a nézőtér hátsó részében táncoló párok, voltak, akik csak billegtek, egyesek a földre telepedve beszélgettek. Természetesen a koncert végén eljátszották azt a Quimby-átdolgozást, ami a megjelenés óta már új értelmet nyert.

DSC_1909A következő esemény az E78-as teremben Palya Bea szefárd estje volt, amit az olaszországi La Tresca koncertje követett az ArtÉr kávézóban. A formáció a folk-rock és az ír zenét ötvözi. Amikor a műsorfüzetben olvastam, nem tudtam mit kezdeni ezzel a meghatározással, de aztán igazán jó volt a vicces olasz társaságot hallgatni. Őket az egyetlen magyar lemezlovas páros követte, azaz az Ezüstmadár duó. Persze még folytatódott a műsor más helyszíneken is.

Hétfő, holnap már május elseje. Ez a nap a sok mindenről szólt. A PTE kommunikáció és médiatudományi tanszék megmutatta magát. Volt galériamegnyitó, underground plakátok kiállítása Rejtőzés a fényben címmel (10 év utcáról és zenei rendezvényekről gyűjtött plakátjai), lapbemutató és ún. DJ–VJ–Live paintig párbajok. Utóbbiak sötétedéskor több helyszínen tarkították a negyedet. Délelőttől estig tartó gyerekprogram, amit saját gyerekkori nagy kedvencem, a Kaláka koncertje zárt. Volt még Amadinda-koncert, Csehov Platonovja, és előadták Alessando Baricco Novecento – egy monológját. Talán ez a hétfő esti koncert volt számomra a fesztivál nagy élménye, a Les Tambours du Bronx. A már említett Pirogránit udvarba most nem özönlött, hanem szállingózott a közönség. Ugye érzed a különbséget. Tizenhét férfi a színpadon, tizennégy olajoshordó, két állványos ütőhangszer és egy billentyűzet. Megszólalnak a dobok. Lúdbőrzik a hátam. Már nem csak a hátam, még a talpam is. Szeretném nyitva tartani a szemem, hogy láthassam, amint dallamot csépelnek hordóikból bükkfa botokkal ezek az emberek, de nem megy, folyton lehunyom. Szeretnék fotózni is, de akkor nem láthatom az egész produkciót, ha meg csak a nyakamban tartom a gépet, ki tudja, hova visz ez a lüktetés. Kong a fém, koccannak a pálcák, három kivetítőn villámok cikáznak, aztán egy óramű van a háttérben, aztán a gyárban folyik a monoton munka. Hátul a színpad közepén a flexibilis állványú billentyűzet mögötti ember hozza az effektusokat, a zene elektronikus részét. A ritmus, az energia még az udvar köveit is megmozgatja, már lassan azt hiszem, hogy a ruha is külön remeg rajtam, és érzem az erőt, amivel feltölt. (Nagy a valószínűsége, hogy úgy vigyorogtam, mint Jack Nicholson.) Eljátsszák három percben, ahogy egy vonat felgyorsul, majd fékezve megáll. Vannak olyan számok is, amelyekben énekelnek vagy kántálnak a fiúk. Az idővel horpadó hordók néha bedőlnek, ide-oda gördülnek, esetleg eldobják őket, majd a koncert végén a színpad elé kerülnek, a botok pedig a már tömeggé sűrűsödött közönség nyújtózó csápjaiba. Majd kétórányi pupillatágulás ajzószerek nélkül. Ez után, azt hiszem, leülök, és megpróbálom megállítani a remegést, veszek egy sört.

átjáróMegnyugvásom után sétálok egyet, legóemberke-kartartással bejárom többedszerre a negyedet, elveszek a projektorok fénysugaraiban, elidőzök egy-egy készülő festménynél, hintázom kicsit, majd az ArtÉr felé kanyarodva belekukkantok az Airtist mutatványába. Nem semmi, elektronikus tánczene dorombon, beatboxszal és didgeridoon előállítva. Eztán jött csak Takács Eszter és Müller Péter Sziámi kellemes, közvetlen kis fellépése.

Éljen május elseje! (Zárónap.) A Bóbita színházban családi nap, a negyedben a PTE zeneművészeti hallgatóinak koncertje, divatbemutató, Oin Adigzsi See Oglu tuva sámán szertartásán lehetett részt venni. Kora délutántól Katona Maraton volt. Hát persze hogy nem katonák versenyeztek, hanem a budapesti Katona József Színház hozott nekünk hat előadást. Hullám és gumikötél, Lószúnyog, Nordost, Mennyekbe vágtató prolibusz. Aztán aki lazulni szeretett volna, az a Mi ez a hang? (Dzessztetés) c. produkciót nézte meg, aki pedig komolyan gondolkodni, a Szókratész védőbeszédét, Haumann Péter előadásában. Napközben véletlenül jutott eszembe, hogy meg kellene nézni a maradék kiállítást is, és persze a mauzóleumot. Miután kipipáztam az utóbbit, betértem a Rózsaszín kiállításra. Enyhe előítélettel: miért éppen rózsaszín? Kiderült, hogy az első máz rózsaszínű volt. Inkább használati, mint dísztárgyak alkotják a kiállítást. A következő állomásom a Gyugyi-gyűjtemény, ami Gyugyi László tulajdona, és a Zsolnay aranykora címet viseli. Ezen a tárlaton láthatjuk többek közt a Zsolnayt híressé tevő eozinos kerámiák legszebb darabjait. A szecesszió hullámaival és a hajnal színeivel átjárva lépek ki a térre, ahol majálishoz híven a gyepen üldögélnek, heverésznek a fesztiválozók.

A fesztivál utolsó estéjén a nagyszínpad az osztrák Bauchklang zenekaré volt. Az öt fiatalemberre a nézők a színpad előtti téren ülve várakoztak. Körülbelül negyedórával a koncert előtt rájuk szól egy biztonsági, hogy inkább üljenek hátrébb, mert ott táncolni fog a közönség (mert ők kik, ha nem közönség?). Hát jó, hátrébb is húzódnak az emberek, és várnak. Egyszer csak átsétál az udvaron az öt fellépő, és felmegy a színpadra. Hangszerek nélkül, vagyis kizárólag saját hangjukon muzsikálnak. Hiphop, reggae, trance, drum ’n’ bass, amire csak mozogni, táncolni szeretnél. Lassan fölkászálódik a közönség, és a harmadik számnál már mindenki ugrál, csápol, sőt még velük is zümmög, pompog és pisszeg. Előttem egy ősz házaspár nézi a koncertet, hátizsák és kalap. Apuka nyakában kislánya jobbról. A színpadon balról a beatboxos, mellette az aranykeretes „mouthpercussionist”, középen a langaléta ének énekes, mellette basszus bá, és a jobb szélen a vokális zajképző. A koncert közepe felé a közönségből önkénteseket kérnek föl a színpadra egy kis jammelésre. Juhúzik a foghíjas udvari sereg, és örvendve táncol. A nézők számával fordított arányban volt a hangulat az utolsó estén. Két visszatapsolás után vége a koncertnek.

Les tambours du bronx

Les tambours du bronx

Vidáman zárult az ötnapos I. Zsolnay Fesztivál, 58 produkcióval és több mint 450 fellépővel. Számomra kívánságfesztiválként marad meg ez, mivel gondoltam, és lett. Kaptam tőle sok nevetést és energiát, amit elcsomagoltam, tanultam is. Neked meg van új majálisopciód!

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2012. május 9.

Léphaft Ágnes

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!