Démonokkal a levélesőben

Az Imagine Dragons budapesti koncertjén

2015. szeptember 9., szerda reggel. Az informatikaterem körül síri csönd, még senki sem tért magához a hét közepén. Egyszer csak visítás zavarja meg a nyugalmat, majd az álmos tekintetek előtt elkezd ugrálni valaki. Ez a valaki lennék én, amikor megtudtam, hogy ott lehetek január 20-án az Imagine Dragons budapesti koncertjén, ha hozzácsapódok egy osztálytársamhoz és a nővéréhez.

12630963_879631875483146_1860919814_o

12596414_879529338826733_979461273_n

www.instagram.com/danielplatzman/

A szüleim – a legnagyobb meglepetésemre – meglehetősen gyorsan belementek a dologba. Saját zsebpénzből, vonattal, egyedül, mert már nagykislány vagyok – fel sem fogtam igazán, csak bólogattam. Az eredmény persze rosszabbul festett, mint ahogyan azt eredetileg megterveztem: nemcsak hogy nem értünk oda a kapunyitás előtt fél órával, hanem ráadásul három ember segítségét is igénybe kellett vennünk ahhoz, hogy eltaláljunk az arénáig az egyenes úton. Szerencsére azonban a koncertre érkezők otthon hagyták a szemüket, és egyetlen hatalmas sorba tömörültek, észre sem véve, hogy oldalt kinyitott még egy kapu. A ruhatárnál hasonló mázlink volt, ezután pedig végre beléphettünk a normál állóhelyekkel rendelkező küzdőtérbe. A nyolcadik sorig sikerült jutnunk, ami viszonylag jó hely, bár az előttem álló zsiráf méretű emberek miatt (akik a saját magasságomból kiindulva akár 170 centire is nőhettek) nem láttam semmit a The Biebers nevet viselő előzenekarból. Bevallom, kissé előítéletes voltam a névrokonuk stílusa miatt, de végül egész kellemesen csalódtam. Tapsoltattak, énekeltettek, sőt arra is rá tudtak venni, hogy az utolsó – és egyben az egyetlen általam ismert – számukat már velük együtt kiabáljam. Félórás szettjüket nagyjából ugyanilyen hosszú átszerelés követte, majd kilenc körül elkezdődött a show.

Egyesével léptek be az Imagine Dragons tagjai, szinte teljes sötétségben, hatásvadász zene kíséretében. Hatalmas ordító- és sikítórohamok közepette végül megszólaltak a Shots első ütemei, a közönség pedig elvesztette a fejét. Ezt a szintet végig tartottuk, őrületeseket ugráltunk a legnagyobb slágereikre, meghatottan pislogtunk, amikor megszólalt George Ezra Budapestje, és érdeklődve figyeltük Dan Reynolds frontember terrorizmussal kapcsolatos üzenetét.

12620528_879630892149911_1285485588_o

www.instagram.com/danielplatzman/

Közvetlenül ezután eljátszották az Alphaville Forever Young című számát a capella verzióban – ahogy amúgy azt eddig az összes országban is tették –, a közönség ezalatt a telefonja vakujával vagy öngyújtókkal világított. Mielőtt teljes letargiába fulladt volna az est, gyorsan váltottak a legújabb számukra, a Rootsra. További remek dalok következtek, néhány szólóval kiegészítve. Hogy őszinte legyek, nem sok olyan dobszólót hallottam még, amit valóban élveztem volna. Ha ezek után bármikor felmerülne bennem a hiánya, most már tudom, hogy el kell mennem egy Imagine Dragons-koncertre, mivel legalább annyira élveztem ezt a pár percet, mint az utána következő On the Top of the Worldöt. Ez tipikusan az a dal, amitől azonnal kiscsoportos ovissá alakulsz lélekben, és ez így is van jól – csakhogy én annyira belefeledkeztem az álomvilágomba, hogy csak a Radioactive utolsó akkordjai ébresztettek fel, pedig az köztudottan az utolsó szám a ráadás előtt. Szomorkodásra ismét nem jutott túl sok időm, ugyanis a The Fall alatt levéleső zúdult rám, és imádtam nézni, ahogy az emberek görcsös elszántsággal ugrálnak, hogy elkapjanak a levegőből egyet-egyet.

Mindent egybevéve, igazán nagyszerű estét hagyhattunk magunk mögött, reméljük, az Imagine Dragons még sokszor téved tájainkra akár fesztiválok, akár arénás koncertek erejéig.

Ifjú szerzőnk a nagy budapesti Slash-koncertet is megjárta. ITT olvashattok róla!


Iratkozz fel hírlevelünkre és kövesd a Press Szó új írásait!

The following two tabs change content below.
Almási Fanni

Almási Fanni

Írói pályafutásomat 8 évesen kezdtem az akkori barbis naplómmal, és úgy érzem, azóta fejlődtem pár dologban. Komolyabb lettem? Dehogyis. Majd 18 éves fejjel (hogy repülnek az évek! Már kezdem kapni a „Hova tovább?”, a „De nagy kislány lettél, pici Fannikám!” meg a „Most kezdődik csak az élet!” típusú megjegyzéseket, és innen szeretném üzenni, hogy máris elegem van belőlük!) ugyanolyan lökött vagyok, sőt. Különleges képességeim közé tartozik többek között a sétálás közbeni olvasás és az álmodozás minden lehetséges helyen – különösen órákon, hogy a lehető legkínosabb legyen a felébredés. Ha nem az előző két kedvenc tevékenységemet gyakorlom, a kutyámmal és/vagy a barátaimmal vagyok, gitározok, koncertekre járok – utóbbi közben pedig lelkesen gyűjtöm az ötleteket, hogy be tudjak róluk számolni a Press Szó olvasóinak.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!