Hogy itthon is jól érezzük magunkat

Tenni vagy nem tenni? címmel tartották meg a második Nyitott Fórumot a Zen kávézóban

Húsz nappal ezelőtt is pont itt ültem, és a sorozat első estjéről írtam. A helyszín változatlan: a zentai Zen kávézó. A közönség is szinte ugyanazokból az arcokból, azaz a homálynak köszönhetően, inkább arcfoszlányokból áll össze. Kicsit kevesebben vagyunk, mint előző alkalommal, de azért most is sikerült kicsalogatni otthonukból az embereket a csípős hideg ellenére, hogy forralt borozással egybekötve fejthessék ki véleményüket Zenta központjának ezen hangulatos szegletében. A Nyitott Fórum sorozat ötlete dicséretes, azzal együtt is, hogy az első alkalom nem igazán sikeredett nyitottra abban az értelemben, hogy a menni vagy maradni kérdésének a megvitatása helyett, inkább egyfajta kampányolásnak tűnt az itthon maradás mellett. Másrészt vitafórum abban az esetben jöhet létre, ha a közönség is hozzászól, kinyilvánítja a véleményét. A második alkalommal azonban már mindkettő megtörtént.

Az esten Beszédes István, a zEtna irodalmi folyóirat létrehozója, Vukosavljev Iván, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója és Mezei Erzsébet, a zentai Képzőművészeti Alkotóműhely alapítója és vezetője mesélt munkájáról, a kezdetekről és a felmerülő problémák megoldásáról. A moderátor szerepét ismét Sutus Áron töltötte be. A közönség soraiból pedig Nagyabonyi Emese törte meg a jeget, majd őt követte Mezei Zsófia, Kaszás Éva, Zsoldos Ferenc, Fogarassy Fanny és Virág György.

Vukosavljev Iván, Mezei Erzsébet, Beszédes István, Sutus Áron

Vukosavljev Iván, Mezei Erzsébet, Beszédes István, Sutus Áron

Az est vendégeiben közös, hogy mindannyian „szellemi alkotóműhelyeket” hoztak létre, vezetnek. Ezek kapcsán felmerül a kérdés, hogy mekkora a közönségük, van-e rá igény, kapnak-e visszacsatolást, felkarolja-e őket a kulturális politika és a politikai kultúra, mennyire zárt a hozzájuk kapcsolódó közösség? Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a műhelyek egyik legnagyobb pozitívuma a találkozási lehetőségek egy-egy bemutató, fesztivál, próbafolyamat alkalmával. A végső konklúzió azonban az volt, hogy az elsődleges szellemi műhelynek mégiscsak a családnak kellene lennie.

.

.

Az összejövetel címe ezúttal, az elsőre reflektálva, Tenni vagy nem tenni lett, a téma tehát a tevékeny maradás lehetőségeit járta körbe. Számomra azért is volt érdekes ez az est, mert a résztvevők sokat sztorizgattak, és én azt nagyon szeretem hallgatni.

1. sztori: egy fénykép beszédes története

Beszédes István elmesélte, hogy apai nagyszüleiről mindössze egy fotója van. Ez az egy is azért készült, mert a család Dél-Amerikába tervezett kivándorolni. Az elhatározás azonban kútba esett: „…ha végiggondolom a folyamatot, akkor én most anyanyelvi szinten beszélnék spanyolul meg portugálul, már ha túléltük volna az esőerdők viszontagságait” – fejtegette Beszédes, előrebocsátva, hogy mindenkinek megvan a lehetősége hazát választani, hiszen a mi őseink sem itt születtek, folyamatos vándorlásban vagyunk. Mindenki választ: az is, aki úgy dönt, hogy szülőfalujában éli le az egész életét. Ahhoz viszont, hogy elhatározásra jussunk, tudnunk kell, hogy mivel lesz több az a hely, amire a döntésünk esik, és mivel tudunk mi is hozzájárulni az ottani közösség életéhez. Beszélt arról, hogy a ’90-es években egy kockás abrosz mellett ücsörögve agyaltak az irodalom kedvelőivel azon, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy itthon is jól érezzék magukat. A töprengések eredményeként ’99-ben létrejött az az irodalmi kedvezményezés, amelyből később a zEtna könyvkiadó is kinőtte magát. Ezek alulról jövő folyamatok, amelyeket egymásra figyeléssel, nyitottsággal, függetlenségünket megőrizve kell létrehozni és fenntartani. István kiemelte, hogy a mi választott helyünk nem gazdag: támogatás nélkül még ezek a kis dolgok sem jöhetnének létre.

2. sztori: a kerámiatáborral kezdődött minden

Mezei Erzsébet ’71 óta él Zentán, a kerámiatábort ’83 óta szervezi. Tanárnő volt a zentai Thurzó Lajos Általános Iskolában, és elmondása szerint minden a gyerekekkel kezdődött. Augusztusban azok a diákok, akik pótvizsgáztak, nagy erőkkel tanultak, míg a jó tanulók otthon ültek. Innen jött az ötlet, hogy kerámia tábort szervezzen a tehetséges diákok részére. A műhely azóta nagy átalakuláson esett át, egy idő után kinőtte magát, már nem gyerekek, hanem felnőttek kapcsolódnak be a munkába. 2006 óta működnek bejegyezve, egész éves programjuk azonban több éve Nemzetközi Művészeti Műhely néven fut, amelynek tevékenységi köre magában foglalja a képzőművészetet, iparművészetet, de nem zárja ki a zenét és az irodalmat sem. A legfontosabb a szabadság, hogy mindenki maga döntse el, hogyan szervezi meg azt a tevékenységet, amit szeretne, és az, hogy pontosan tudjuk, merre haladunk és mi a célunk. Szerinte a képzőművészet nem lehet bezárt, szemellenzős, ezért létfontosságú, hogy a kapcsolatok határokon is átnyúljanak. Szabadon kell csinálni, önkezdeményezés formájában, de határozott tervvel, végig szem előtt tartva célkitűzéseinket.

3. sztori: álomból valóság

.

.

Vukosavljev Iván bajmoki születésű. Anyai nagyapja bácsalmási volt, aki Bajmokon nősült. Amikor meghúzták a határokat, a férj másik országba került, szétszakadt a család, amolyan „önkéntelen emigráció” áldozatai lettek. Visszaemlékezik arra is, hogy amikor a 90-es években az Újvidéki Egyetem színművészeti szakára iratkozott, nagyon sokan elszöktek a háború elől az országból. Ő azonban mindig talált magának annyi munkát, hogy ne kelljen komolyabban fontolóra vennie az elvándorlás kérdését. Attól kezdve, hogy bekerült a színházba, megtanult dolgozni. Így emlékszik vissza a kezdetekre: „Ha nekem valaki azt mondja akkor, hogy Zentára kerülök, lesz egy társulat és egy színház, amit igazgathatok, akkor azt mondom, hogy de szép is lenne.” Iván szerint Zentán mindig is volt igény színházra, a közönség bázisát nem a Kamaraszínház teremtette meg. Ahogyan Mezei Erzsébet, úgy Iván is a fiatal tehetségekkel, a diákszínjátszókkal kezdett el foglalkozni akkor, amikor Zentára költözött az egyetem után. A jelen kort azonban a labilitás határozza meg szerinte, de nem csak térségünkre, Európára és talán az egész világra jellemző ez. Már maga a zentai színház is ebbe a kategóriába esik, mert attól függetlenül, hogy színháznak épült, falai között jelenleg társulat is működik, mégis Művelődési Háznak hívják. Két intézmény osztozik egy épületen, holott lenne hely a bővítésre. Munka tehát bőséggel akad itthon is.

Mezei Zsófia, az est szervezője tette fel az első kérdést a beszélgetőknek. Arra volt kíváncsi, hogy − az anyagiakat félretéve − hogyan lehet mohikán módjára intézményt, szervezetet létrehozni, és működtetni? Miért éri meg? Iván a harcban látja a megoldást, amihez viszont nem elég egy ember, folyamatosan be kell vonni a  fiatalokat. Úgy lehet fejlődni, ha másokat is magunk mellé állítunk. Ezt pedig nem elég munkaidőben csinálni: nullától huszonnégy órában kell rajta dolgozni.

A mikrofonnál Mezei Zsófia

A mikrofonnál Mezei Zsófia

Az est vita része akkor indult meg, amikor Nagyabonyi Emese, a Zentai Magyar Kamaraszín színésznője is felszólalt a közönség soraiból.

Következzen tehát a 4. sztori: Svédországban jártam

Emese zentai születésű, 24 éve alatt élt szülővárosában, majd Magyarkanizsán, Újvidéken és most ismét Zentán. Nagyon kötődik Vajdasághoz, ami nem meglepő módon a Tanyaszínházak alatt tudatosult benne, amikor két falu között zötykölődött a traktor utánfutóján. Szerinte, mivel minden embernek más az értékrendjea migráció témaköre igen összetett. Mindenkinek meg kell hagyni a jogot, hogy eldöntse, számára mi a jobb: „Ha van bennem késztetés, meg kell, hogy engedjem magamnak, hogy elmenjek.” Emese részt vett a Bicskei István által rendezett ’56-os megemlékező műsorban. Ennek köszönhetően október közepén két hetet töltött Svédországban, turné keretében mutatták be a darabot az ottani magyaroknak. Szerinte a helyi magyarok pozitív értelemben élnek különös közösségi életet. Az előadás alatt rengetegen sírva fakadtak, hiszen legtöbben ’56-ban hagyták el addigi hazájukat. Az előadás utáni beszélgetésen azonban panaszkodás helyett a közönség mosolyogva beszélt erről, a számukra meghatározó és megrázó eseményről. Emese ezt a kulcskérdést tette fel: „Lehet, hogy el kell menni külföldre, hogy az ember igazán megértse, milyen magyarnak lenni?”, és hozzáfűzte, érdekes volt számára, hogy a svédországi magyarok milyen intenzív kapcsolatot ápolnak Magyarországgal és most már Vajdasággal is.

Emese történetére Sutus Áron és Mezei Zsófia is válaszolt. Áron rámutatott arra, hogy itthon, a megszokott közegben mindig nehezebb az olyan dolgokat észrevenni, mint például a közösségépítés. Gondoljunk csak arra a mondásunkra, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Zsófia pedig arra volt kíváncsi, hogy vajon mit kezd a jobb élet reményében kivándorolt emigráns az identitásával? Az, aki nem valamiféle trauma miatt megy el. Emese erre elmondta, hogy ő például emberekhez kötődik, nem pedig helyekhez, szerinte az a fontos, hogy az ember mit csinál ott, ahol van, és milyen kapcsolatokat épít ki.

.

.

Ha eddig összegezni szeretném az est kulcsszavait, akkor a következők lehetnének: öröm, szabadság, művészet, harc, célkitűzés, választás lehetősége, kapcsolatépítés. További  kulcsszavak pedig a hozzászólások alapján: a mikrokörnyezet, a megbecsülés, az otthon bázisának kialakítása, a család érdeke.

Zsoldos Ferenc a mikrokörnyezet hatását emelte ki, amibe az emberek bezárkóznak. Ahogy növekszik az őrület, a bizonytalanság, úgy egyre inkább visszavonulnak a család intézményébe, mert ott érzik magukat biztonságban.

Zsoldos Ferencnél a szó

Zsoldos Ferencnél a szó

Kaszás Éva anyaként szólt hozzá a témához. Évekkel ezelőtt bennük is felmerült az elvándorlás lehetősége. Neki szülőként a gyerekek jövőjét kellett szem előtt tartania, akik azonban fellázadtak az elvándorlás ellen, mondván: hova fognak ők hazajönni? Milyen házba? Milyen szobába? Mi lesz a barátokkal? Éva szerint lényeges, hogy legyen egy bázisa az embernek. Mozogni kell a világban, el kell menni tanulni, világot látni, de ki kell jelölni egy otthont.

Virág György a zentai színtársulatból

Virág György a zentai színtársulatból

Személy szerint nem szeretnék sem az itthon maradás, sem a külföldre vándorlás mellett érvelni. Inkább az előző beszélgetésből Szepesi Zoltán egyik mondatát eleveníteném fel. Véleményem szerint ez lehetne akár ennek a sorozatnak a mottója, már csak azért is, mert a mondandó lényege elhangzott a második est folyamán is. Szepesi szerint „…ebből a helyzetből egy kiút van: ha elfogadjuk ezt a helyzetet, és megpróbáljuk a legtöbb jót kihozni belőle. Ha innen elmennek az emberek, akkor csak úgy lehet ebből hasznot húzni, ha valamilyen kapcsolat fennmarad az itt maradók és az elvándoroltak között, és ezen a csatornán jön akár pénz, akár ismeretség, akár munkalehetőség…”

Fotók: Kovács Vecei Sára

Ha tetszett a cikk, támogasd a Press Szót, hogy sok hasonlót írhassunk! Kis segítség is nagy segítség! Kattints a képre a részletekért!

 

The following two tabs change content below.
Kiss Anita

Kiss Anita

Jelenleg Újvidék, Zenta és Óbecse között ingázom. Óbecsén nőttem fel (egészen 158 cm-ig), Újvidéken tanulok (remélhetőleg már nem sokáig), és jelenleg Zentán dolgozom (remélem még sokáig). Az életben meg egy kicsit bolond, szószátyár, szórakozott magyarszakos, művészet (főleg film, színház, fotó és irodalom) őrült. Kiemelkedő képesség: teleportálás, az emberek sosem értik, hogyan csinálhatok egyszerre ennyi mindent.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!