Kanada, a szivárványos b-terv

Vajdasági magyarok, akik mentek, láttak... és vagy ott maradtak, vagy nem

kan 8El. Ki. Kint. Ott. Sokat hallom ezt mostanában: el kell innen menni, ki kell költözni ebből az országból, kint kell élni, ott kell maradni. Mert mindenütt jobb, mint itthon.
Megnyíltak a határok a rendszerváltás utáni Magyarországon és a háború utáni Szerbiában, ezreket buzdítva arra, hogy kipróbálják magukat külföldön. Míg a magyarországiaknak több idő kellett, hogy felocsúdjanak, és tömegesen meginduljanak nyugatnak, addig a vajdasági magyarok egy percet sem haboztak: a kilencvenes évek elejei hullám sikerén felbuzdulva amint lehetett, útra keltek. Az irány mindig nyugat, a célország változó, de általában Németország, esetleg az Egyesült Királyság. Vannak azonban, nem is kevesen, akik Kanadát szemelték ki új hazájuknak.
A magyarok jelenléte Észak-Amerikába nem újkeletű: a gyarmatosítás óta folyamatosan fel-felbukkannak az óceán túloldalán, az első magyar származású amerikai állampolgár 1840-ben telepedett le az Államokban (Haraszty Ágoston százezer tokaji szőlőtőkét vitetett birtokára, megalapozva ezzel a kaliforniai bortermelést). A tömeges kivándorlás azonban csak a 19. század végén kezdődött, és hullámokban tört fel: a két világháború végén és az ’56-os felkelés után tódultak meg a magyarok nagyobb számban az amerikai kontinens felé.
kan 2

Kanada a második világháború után lett népszerű, a kivándorlók száma a forradalom után nőtt meg ugrásszerűen. Ma is rengeteg jégkorongozót és színészt találhatunk, akik magyar ősökkel büszkélkedhetnek, sőt, sokan nem tudják, hogy Alanis Morisette is anyai ágon magyar. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Kanada lakosságának mindössze 32%-a vallja magát kanadainak, de azok, akik kizárólag a kanadait jelölték meg nemzetiségüknek, csupán 18%-át alkotják az össznépességnek: ez azt jelenti, hogy a lakosság 82%-a vagy friss bevándorló, vagy erősen őrzi bevándorló gyökereit. A magyar népesség az összlakosság 1%-át képezi a maga 315 510 főjével, akik leginkább Saskatchewan (vagy ahogy az ottaniak hívják: Százkacsavan) tartományban élnek, de jelentős a számuk Ontarióban is. Arról nincs adat, hogy ebből a háromszázezerből mennyi a kétszeresen határon túli, vagyis hányan vannak azok, akik Magyarország határain túlról érkeztek. Nekem mindenesetre sikerült találni három vajdasági magyart, akik átkeltek az Atlantin.

AKI OTT MARADT

A zentai Mocha (Balassy) Éva szülővárosában járt gimnáziumba, majd Hódmezővásárhelyen tanult fogtechnikát, azután egy magyarországi laboratóriumban dolgozott egy évig. 2008-ban, huszonhárom évesen döntött a kivándorlás mellett. Korábban már járt kint az édesapjával, meglátogatták az akkor már kint élő nővérét. „Egy hónapot töltöttem kint, és tudtam, hogy vissza fogok menni. Egyszerűen minden megfogott benne: a mentalitás, a munkához való hozzáállás, az a sok mosoly, a rend, a tisztaság, hogy egyszerűen minden működik. Persze én nyáron voltam, azt nem láttam, milyen ott a tél…”

Így a szüleit sem érte meglepetésként, amikor bejelentette, hogy ő is Kanadában próbálna szerencsét. Édesanyja nyelvtanárként mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy nyelvet tanuljon, édesapjával együtt arra biztatták, lásson világot, próbálja ki magát külföldön. „Édesapám aztán többször is meglátogatta a nővéreméket, és azt tanácsolta, egyetem helyett inkább tanuljak ki egy szakmát, és menjek ki én is. Igaza volt: azonnal találtam munkát fogtechnikusként. 2007-ben kiutaztam hat hétre felmérni a terepet, és rögtön találtam is egy labort, ahová felvettek, és vállalták, hogy elintézik nekem a munkavállalási engedélyt. Három évre kaptam meg, ami elég is volt arra, hogy elrendezzem a bevándorlási papírokat. Jelenleg hivatalosan letelepedett bevándorló vagyok, és mivel lejárt a letelepedési engedély megadásától számított két év, most végre igényelhetem az állampolgárságot is.”

Amikor 2008-ban Kanadába érkezett, egy ideig Guelph-ben élt a nővére családjával, és Kitchenerbe járt át dolgozni. Később egy ideig ebben a városban élt, de másfél éve Burlington-ben telepedett le, mert a férjét ide köti a munkája, így itt vettek házat. „A nővéremmel igyekszünk minél többet találkozni. Most, hogy megszületett a kislányom, az ő lányai különösen szívesen járnak hozzánk, hogy babázhassanak. Ők egyébként szuperül tudnak magyarul, hiszen minden nyarukat Zentán töltik.” Reméli, hogy az ő lánya is beszélni fog majd magyarul. „Én az anyanyelvemen beszélek hozzá, de ezt csak akkor tehetem meg, ha egyedül vagyunk, hiszen a férjemmel és a kisfiával az angol a közös nyelv. Viszont amikor majd visszamegyek dolgozni, apukám fog vigyázni rá, pont azért, hogy amennyire csak lehet, ki legyen téve a magyarnak. Azzal persze nem áltatom magam, hogy hibátlanul fogja beszélni a nyelvet. De megteszem, amit csak lehet.”

Éva és családja

Éva és családja

Az elmúlt öt és fél évben, amióta Kanadában él, Évának nem volt honvágya. A családja, a barátai persze nagyon hiányoznak neki, ezért minden lehetséges módszert felhasznál arra, hogy kommunikálhasson velük. Ma már szinte mindenki elérhető Skype-on, de aki nem, azt telefonon éri utol, amilyen gyakran csak tudja. Hazaruccanni Kanadából nem olyan egyszerű, így utoljára 2009-ben látta a szülővárosát. Lefoglalta már viszont a repülőjegyét áprilisra, hogy bemutathassa a kislányát Zentának, Zentát a kislányának. „Vegyes érzelmek kavarognak bennem a hazaúttal kapcsolatban. Alig várom már, hogy lássam a szeretteimet. Ugyanakkor már az öt évvel ezelőtti látogatásom alkalmával is sok minden idegesített ott, amiktől Kanadában gyorsan elszoktam: a kosz, a szemetelés, a nemtörődömség, a hivatalok lustasága. Persze amíg ott éltem, talán észre sem vettem ezeket, de mivel láttam, hogy máshogy is lehet, elkezdett zavarni, hogy otthon nem így van.”

Azért van, ami nálunk jobban működik. „A nevelt fiam most másodikos, és hihetetlen, mennyire laza a suli. Egy vicc az egész. Két oldal házi egész hétre? Ez nagyon kevés szerintem. Nekünk minden nap adtak házit. A véleményemet meg is szoktam mondani a férjemnek, akivel mindent megvitatunk, és ez nagyon jó, mert így ismerhetjük meg igazán egymást.” Talán a kinti lazább oktatási rendszer az oka, de Évának jobb a helyesírása, mint kanadai ismerőseinek: a férje gyakran tőle kérdezi meg, hogy is kell írni valamit. „Na, például ezt sem értem. Világnyelvet beszélnek, mindenhol értik őket, ezért nincs égető szükségük egy idegen nyelvre. Akkor legalább ezt az egy nyelvet ismerjék rendesen! De nem érdekli őket.”

Mint sok világjáró vajdasági magyar, ő is megtapasztalta, milyen nehéz elmagyarázni a helyzetünket a külföldieknek. „Sokan úgy gondolkodnak, hogy ahol születtél, olyan vagy. Teljesen új felvetés nekik, hogy bár én Szerbiában születtem, nem vagyok szerb, hanem magyar vagyok. Ilyenkor mindig tartok egy mini töriórát, és akkor megértik. Én mindig mondom, hogy én Szerbiából jöttem, de magyar vagyok, de őket nem érdekli. Senkit sem izgat, honnan jöttél, ha becsületes ember vagy. Nem értik, miért erősködök annyira, hogy nem vagyok szerb, hogy miért olyan fontos nekem, hogy ezt megértsék.” Most már azért egy kicsit kanadai is: az elmúlt több mint öt évben magáévá tette az ottani mentalitást. „Úgy érzem, jó irányba változtatott meg engem ez az ország. Toleránsabb lettem, türelmesebb. Boldog voltam otthon is, de itt… itt biztonságban is vagyok.”

AKI HAZAJÖTT

Gömöri Angéla, vagy ahogy Kanadában hívták, Angie, Moholon él a családjával, és egy izraeli tulajdonú cégben dolgozik titkárnőként és export koordinátorként. Az állását az angol nyelvtudásának köszönheti, a nyelvtudását Kanadának. Akárcsak a munkamorálját, széles látókörét, kanadai állampolgárságát és a toleranciát, amit itthon talán soha sem kapott volna meg. Öt évet töltött férjével és (akkor még) két pici gyerekével Oshawa városában, és jó volt, hálásan gondol vissza arra az időszakra, de most már majdnem húsz éve itthon van, és jó itt is.

„A férjemmel 1990 júniusában költöztünk Kanadába friss házasokként. A férjem egyik nővére még a 70-es években emigrált Kanadába, és az évek során a férjem gyakran fordult meg náluk vendégségben, sőt, dolgozott is, ugyanis a sógorunknak építkezési vállalkozása volt, és ácsként a férjem is dolgozhatott náluk. 1989-ben a férjem úgy döntött, hogy ő is emigrál, és új életet kezd. Be is adta a bevándorlási kérelmét, de ekkor a sors egy picit közbeavatkozott, ugyanis megismerkedtünk egymással, és úgy döntöttünk, hogy együtt folytatjuk az életünket – Kanadában. Gyors házasság, az ő bevándorlási kérelméhez csatoltuk az enyémet is, és már kinn is voltunk, Ontario tartomány Oshawa nevű városában. Miért döntöttünk így? Hát, nem is tudom, inkább kalandvágyból, mint kényszerből: engem vonzott a tengerentúl, neki pedig jó tapasztalatai voltak már korábbról.”

A Niagara vízesésnél

A Niagara vízesésnél

A terv az volt, hogy ők is beszállnak a családi vállalkozásba. Egy berendezett ház várta őket Oshawa kertvárosában, munka viszont, sajnos, mégsem. „A férjem végül egy évig dolgozgatott a sógor cégében, én pedig elkezdtem az emigránsok részére indított ingyenes alapfokú nyelvtanfolyamot, ami 6 hónapig tartott. Nagyon érdekes félév volt: tizenhatan voltunk az osztályban, volt román, lengyel, afgán, libanoni, perui, ukrán és, érdekes módon, rajtam kívül még egy vajdasági magyar, egy újvidéki férfi. A kurzus végén sikeres vizsgát tettem, és tényleg egész jól beszéltem az angolt.  Tehát részemről a nyelv ki is volt pipálva, most már munka után nézhettem.  A férjem is állandó munkakeresésben volt, de sajnos nem sok sikerrel. Ez volt az a pillanat, amikor felvetődött bennünk a kérdés, hogy mit is keresünk mi itt? Két egészen korrekt munkahelyet, egy új, többnyire berendezett házat, a családunkat és a barátainkat hagytuk otthon a könnyebb élet reményében, és addig ebből semmi nem jött össze. Viszont, addigra már itthon forrongások voltak, így maradtunk Kanadában.“

Angéla férjének csak 1992 decemberében sikerült bejelentett munkát találnia egy magyar származású ember vasas műhelyében, ő viszont az első legális, bejelentett munkáját 1993 őszén kapta meg egy étteremben. Addig egy bolhapiacon dolgozott hétvégenként egy görög férfinál, kolbászt és hot dogot sütöttek.

Közben 1992-ben megszületett a kislányuk, Eszter. 1993 szeptemberében hazalátogattak 3 hétre, hogy bemutassák a babát az otthoniaknak. „Pillanatok alatt elrepült az a pár hét, nem volt könnyű visszautazni.“

Eszti születése után Angéla újra munkába állt az étteremben, de hat hónap után jobb ajánlatot kapott. „Az új munkahelyem egy autómosóban volt, a bolhapiacos görög főnököm ajánlott munkát az ő mosodájában. A kasszát kellett kezelni, számlázni az ügyfeleknek és a fizetéseket elszámolni. Teljes munkaidő, ami azt jelentette, hogy Eszti mellé bébicsőszt kellett keríteni. Nagy szerencsénk volt, mert találtunk egy tündéri erdélyi nénit, ő lett a mi Bözsi mamánk. Eszti tőle tanult meg beszélni, az első gyermekdalokat, verseket mind ő tanította neki. Reggelente 6:30-kor esztistől, cumisüvegestől, pelenkástól megindultunk, apánkat 7 órára letettük a munkahelyén a műhelyben, azután Esztit leraktam Bözsi mamánál, hogy én is beérjek 8-ra az én munkahelyemre. Este fél hatig dolgoztam, mentem apáért, majd Esztiért, fél 7-re haza is értünk, vacsorakészítés, fürdetés, alvás, és másnap minden keződött elölről. Egyébként szerettem a mosóban dolgozni, mert nagyon korrekt volt a főnök, ő is nagyon tisztelt és becsült minket. Aztán 1995. január 6-én megszületett a fiunk, Imi.“

Imi még Kanadában

Imi még Kanadában

Úgy döntöttek, hogy Imit már itthon keresztelik meg. Az eredeti terv az volt, hogy csak egy hónapra jönnek haza, aztán… „beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy miután visszajövünk, én már nem tudnék dolgozni két kicsi gyerek mellett, mert a bébicsőszre költhetnénk az egész fizetésemet, egy fizetésből viszont nem könnyű kijönni még ott sem. Hoztunk hát egy merész döntést: hazaköltözünk.“ Azért nem a semmire jöttek haza: Angéla édesapja a megtakarításaikat szántóföldbe fektette, és azt a fiataloknak adta. Angéla férje pedig mindig is nagyon szerette a földművelést.

Még abban az évben hazaköltöztek Moholra, ahol azóta is élnek, és egy cseppet sem bánta meg, hogy így döntöttek. De azt sem, hogy kint éltek öt évig: „Amíg ott éltem, az volt a jó. Nem az foglalkoztatott napról napra, hogy mi van itthon. Persze gondoltam az itthoniakra, aggódtam a szeretteimért, de ott laktam, és mindig az aktuális mindennapjaimban éltem. Ha állandóan itthon jártam volna gondolatban, abba valószínűleg beleőrültem volna…“

ÉS AKIT HAZAHOZTAK

Angéla lánya, Gömöri Eszter most huszonegy éves, a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatója. Élete első két és fél évét Kanadában töltötte. „Anyukám szerint akkor volt a legnagyobb hó Kanadában, amikor születtem, de szerintem ott mindig óriási a hó… Mínusz negyven fok volt aznap, ilyen errefelé nem igazán fordul elő.” Születése napjára egy heg emlékezteti a combján: a szülésznő rosszul adta be élete első vakcináját. „Itt a bizonyíték: kanadai vagyok!” Egyéb emléke nincs a kint töltött korai évekről, amit tud, azt a szüleitől és a videokazettáktól tudja.

Eszter kislány korában

Eszter kislány korában

Tizenhat éves volt, amikor először visszamentek, hogy megnézzék, hol éltek több mint tíz éve, és hogy meglátogassák a kint élő barátaikat és rokonaikat. „Sok ott a magyar, akik a magyar házak szervezte programokon ismerkedhettek meg egymással. Érdekes, hogy a szüleim legtöbb ottani barátja Erdélyből származik. Rám is egy erdélyi néni vigyázott, és tőle tanultam meg beszélni, a szüleim szerint kiskoromban kőkemény székely akcentusom volt. Rengeteg dalt, nótát tanultam tőle, ezeket egész nap zengtem. Ezeket mára már elfelejtettem, de előfordul, hogy ha meghallok egy idegen dalt, ismerősnek érzem. Ez maradt meg nekem Kanadából.”

Miután hazajöttek, a szülei sokat meséltek neki Kanadáról, és Eszti mindig nagyon büszke volt rá, hogy ott született. Teljesen a magáénak érezte az országot, így amikor először láthatta, az fantasztikus érzés volt. „Gyönyörű ország, és hatalmas! Befogadónak tűnt. Attól függetlenül, hogy nem emlékszem rá a gyerekkoromból, otthon éreztem magam.” Minden kanadai sztereotípia igaznak bizonyult: az ottaniak udvariasak, természetkedvelők, nyitottak. „A barátaim gyakran cikiznek, hogy látszik, hogy kanadai vagyok, mert mindig bocsánatot kérek, ha kell, ha nem.”

Mivel kanadai állampolgár, akkor költözhetne ki, amikor csak akarna. De akar-e? „Kanada az én nagyon szép, szivárványos b-tervem. Imádom Vajdaságot, szeretem Magyarországot, és szeretnék az anyanyelvemen érvényesülni. De Kanada mindig ott lesz egy lehetőségként. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy mielőtt itthon letelepednék, eltöltsek ott egy-két évet. Érdekes, hogy nem is emlékszem az ottani életemre, mégis kötődöm hozzá…”

Hát, ilyen ez a kivándorlás, kinek új életet ad, kinek az itthoni érvényesülés lehetőségét, kinek pedig egy nagyon szép, szivárványos b-tervet. Pont ez a szép benne: nem tudhatod, hogy neked mit tartogat…

Olvasd el világhíradónkat is! A világ 6 városából jelentik vajdaságiak!

The following two tabs change content below.
Illés Eszter

Illés Eszter

"...akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott." (Lackfi János) Zentán születtem 1991-ben, és ott is nőttem fel, oda húz a szívem. Most Szegeden élek és (nyelvtanárnak) tanulok, és itt is nagyon jó, na de Zenta...! A legkedvesebb helyem a világon mégis a budapesti kék metró. Ezenkívül mindig is balerina szerettem volna lenni - a budapesti kék metrón előadni a Diótörőt valószínűleg a világ leglehetetlenebb álma (főleg valakitől, aki 12 éve nem tud lemenni spárgába, és eldől, ha lábujjhegyre áll). De jól vagyok.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!