Pizsamában egyedül dolgozni csak kezdetben jó móka

Aki elviszi Európába a Zenta melletti tanyák közösségi erejét – interjú Kalmár Elvirával

Szülei hétvégi gyerekeként nőtt fel az oromparti tanyák és Zenta között ingázva. Maga is segédkezett, amikor a tanyasiakkal megépítették a városba vezető utat, ekkor tanulta meg, mit jelent az összefogás ereje. Felnőttként közösség- és szervezetfejlesztővé képezte magát, olyannyira, hogy jelenleg már ő az Európai Szervezet-tervező Hálózat társelnöke. Akárhová kerül, csapatot kovácsol, melyeknek ha nem is ő van a középpontjában, de nélküle aligha alakulnának ki. 2012-ben alapította meg két társával az elsősorban szabadúszók számára munkaközeget nyújtó KAPTÁR-at, Budapest legmenőbb közösségi irodaházát. Ennek mintájára a közeljövőben Szabadkán tervez nyitni egy hasonlót, ahol nem csak helyet bérelhetnek maguknak kezdő vállalkozók, de elsajátíthatnak számos olyan tudnivalót is, ami a fejlődésüket szolgálhatja. Egyre sűrűbben jár Zentára, 10 év múlva pedig talán vissza is költözik és hazahozza mindazt, amit a világot járva megtanult.

Kalmár Elvira

Kalmár Elvira

• A közelmúltban egy facebookos kiírásodban felelevenítetted gyermekkori adahatári táborozásaidat. Úgy tűnt abból, amit leírtál, hogy az ott szerzett élményeid meghatározták a későbbi pályaválasztásodat, az akkor megélt közösségi élmények hatással voltak arra, hogy ma közösségfejlesztőként dolgozol. Későbbi tanulmányaid és munkatapasztalataid fényében, hogy látod: Bűn Józsefék mennyire művelték ügyesen a közösségszervezést az adahatári táborokban, ami sokunknak, akik a háborús időkben voltunk gyerekek Zentán, évekig a nyaralást jelentette?

– Amikor még tanultam a közösségfejlesztést, akkor nem állt össze a fejemben, hogy ezt mennyire otthonról hozom. Csak azt vettem észre, hogy nagyon érdekel. Sokkal később, amikor a gyakorlatban is csináltam, akkor jutott eszembe, hogy jé, ezt így csinálták ők is, gyerekkoromban én ebbe nőttem bele. Még az adahatári táborozás előttről, az oromparti tanyasorról, ahol felnőttem, származik az első nagy közösségi élményem. Bűn Jóskának ebben is benne volt a keze. Nem volt aszfalt út akkoriban, csak salakos, ezért télen meg sárban nehezen lehetett bejutni a városba. Egyszer kitalálták, hogy szeretnének rendes utat. Úgy emlékszem, abban az időben volt városelnök Józsi bácsi, és némi pénzt sikerült is kijárniuk, de csak annyit, ami 1 kilométernyi útra lett volna elég, a tanyák viszont 8-10 km hosszan húzódnak. Kigondolták, hogy alapanyagra kérik el a pénzt a várostól, a munkát pedig ők maguk teszik bele. Rájöttek, ha nem széles utat építenek, csak két vékony sávot, ami az autó kereke alatt fut, akkor nem 1 km-re, hanem 3-4-re is elég lehet az alapanyag. Két nyáron át, aratás után és az őszi munkák előtt ment az útépítés. A környéken minden férfi összeállt és reggeltől estig csinálták. Gyerekként nekem is megvolt a feladatom, a nagyapámmal esténként mi mentünk locsolni a friss betont.

Ez az első nagy élményem a közösség erejéről. Nem kellett hozzá fejlett technika vagy módszertan, csak annyi, hogy legyen egy közös cél, azokat vonják be, akinek ez fontos, mert változtat az életükön és legyen szervezőerő, egy-két ember, aki felvállalja, hogy utánajár, szervezkedik, megcsinálja a beosztást, kijelöli, hogy ki az, aki betonozik, lapátol, locsol…

Az adahatári tábor pár évvel később volt. Ott már valamivel nagyobb gyerekként a szervezésben is részt vettem. A bevonást nagyon mesterien csinálták, nem egy embernek a „one man show”-ja volt a munka, hanem Józsi bácsi ügyesen megtalálta, kinek mihez van tehetsége és kedve, és minden üres helyre, szerepre ki tudta választani az oda illő embert.

kap 9

• Iskolába Zentára jártál, miközben a szüleid maradtak a tanyán. Miért alakult ez így?

– Nálunk az a családi tradíció, hogy az oromparti tanyán mindig a fiatal házaspár él, és amikor gyerekek születnek, akkor a nagyszülők beköltöznek a városba. Apukámnál is így volt, tanyán volt kisgyerek, azután iskolába már a városba járt, majd ugyanez következett nálunk is, a nagyszüleimnek a városban volt házuk és amikor 5 évesek lettünk, beköltöztünk hozzájuk, a szüleim pedig maradtak a tanyán. Hétvégi gyerekek voltunk egész gyerekkorunkban. Ennek azért is kellett így lennie, mert a tanyán nem volt iskola, a 2-3 km-re lévő Felsőhegyre kellett bejárni. Akkor még az út sem volt meg, tehát elég kemény lett volna már csak eljutni is oda. Másrészt a tanyán a szüleim nagyon keményen dolgoztak, két kisgyerekre nem nagyon tudtak volna odafigyelni. Így mi a legjobb végét kaptuk a dolognak, a nagyszüleim kényükre-kedvükre kényeztethettek minket, a szüleim meg nyugodtan tudtak dolgozni.

• Édesapád épp aznap hunyt el, amikor egyeztettük az interjú időpontját. Vele együtt meghalt benned valami a szülőföldedből is?

– Az biztos, hogy Orompartról és annak bizonyos részeiről mindig ő fog eszembe jutni. Az említett útról, amit ő épített az emberekkel, a nyárfasorról, amit két kollégájával ültettek. Nekem az a hely a szabadság megtestesítője, ahol ő is a maga ura lehetett. Attól azonban, hogy már nincs ott, nekem ugyanolyan erős marad a kötődésem a helyhez, szinte biztos vagyok benne, hogy 10 év múlva sokkal több időt fogok ott tölteni, mint bárhol máshol. Apám soha nem akart onnan elmenni, nagyon tiszteltem benne, hogy ezt a döntést meghozta. Lehet, hogy annyi munkával és kísérletező szellemmel, ami neki volt, több pénzt lehetett volna keresni máshol, de nagyon helyén voltak az értékei, tudta hol a családja, az ősei, a barátai, az a közösség, akiknek ő felelősséggel tartozik. Azt hiszem, ha hajtották volna az embereket, akkor is az utolsók között ment volna el.

NEM CSAK A MUNKÁJA, ÍGY IS ÉL

• 18 éves korodig ingáztál a két aszfaltcsíkon, majd felkerültél Budapestre, pontosabban Gödöllőre, az Agrártudományi Egyetemre. Hogyan találkoztál már akkor, a 90-es évek végén egy még ma is ritkának számító szakmai irányzattal, a közösség- és szervezetfejlesztéssel?

kap 13

– Közgazdaságtant tanultam, azon belül is emberierőforrás-menedzsmentet. Ott hallottam először a szervezetfejlesztésről egy-két vendégelőadó révén. Nagyon hamar rájöttem, hogy nekem ez az igazi. Akkor még nem volt Magyarországon ilyen képzés, úgyhogy csináltam magamnak. :) Egy barátnőmmel kigondoltuk, hogy elkezdünk neves szervezetfejlesztőket hívni az egyetemre, hogy tartsanak különórákat nekünk. Annyira jól sikerült, hogy a Szervezetfejlesztők Magyarországi Társasága (SZMT) felkért minket, a fiatal, kezdő tanácsadóknak rakjunk össze egy programot, ahol tapasztalt kollégák megosztják velük a tudásukat. Végül a posztgraduális diplomámat szervezet- és közösségfejlesztés területén egy angliai egyetem budapesti kihelyezett tagozatán szereztem meg, ahol Göncz Kinga volt a szervezetfejlesztést oktató tanárunk. Közben még egyetemi harmadévesként elkezdtem dolgozni a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesületben, ahol abban az időben főleg a délszláv országokból érkező menekültekkel foglalkoztunk.

• Milyen emlékeket őrzöl erről a munkáról?

– Sok mindent láttam akkor. Az hajtott, hogy megmutassam – bár nem menekültként érkezve, de – be tudtam illeszkedni ebbe az országba és azt hiszem, az ő helyzetük ebből a szempontból semmiben sem különbözött, csak másmilyen papír volt a kezükben. Részben jó élmény volt, mert sok sikert lehetett elérni, számos pozitív példa van, akiknek sikerült itt új életet kezdeni, de ami mégis inkább eszembe jut, az a csapatnyi menekült létbe beleragadó ember… Szerencsére nem voltak túl sokan, viszont hosszú-hosszú évekre rekedtek benn a rendszerben. Hangoztatták, hogy nekik joguk van ehhez, ahhoz, amahhoz és várták, hogy majd valaki megoldja helyettük a problémáikat. Ezt volt a legnehezebb végignézni. Miközben volt erejük azt mondani, hogy elég volt az országukból és otthagyták, azután már nem maradt erejük itt is saját kezükbe venni az életüket. Eljutni oda, hogy ne mástól várják a megoldást, hanem megértsék, hogy nekik kell munkát találniuk, nekik kell a családjuk életét megoldani. Láttam kisiklott élettörténeteket, és megtanultam, hogy bármilyen segítő szakmában dolgozik az ember, csak akkor lehet elérni valamit, ha az illető szeretne változtatni a helyzetén. Ha nem csak azt mondja, hanem valóban elege van, és van valami jövőképe.

„Be tudtam illeszkedni"

„Be tudtam illeszkedni”

• Később az SZMT elnöke lettél, valamint jelenleg is az Európai Szervezet-tervező Hálózat társelnöke vagy, tehát a szakmádon belül feljutottál a csúcspozíciókig. Hogy érzed, van olyan Vajdaságból vagy Zentáról hozott képességed, tulajdonságod, ami ezen a területen nagyon jól jött neked és ami a magyarországi és más európai emberekben kevésbé van meg?

– Nem tudom, hogy ez a zentaiságból fakad-e és minden zentai, vagy vajdasági birtokolja, vagy bennem kicsit jobban megvan abból fakadóan, hogy olyan közegben nőttem fel, ahol a közösség nagyon fontos eleme volt az életünknek, de mindenképp hoztam magammal azt a tapasztalatot, hogy együtt többet lehet tenni, mint egyedül. Ezt én nem csak a szakmámban használom, nem egy afféle képesség, amit csak akkor veszek elő a zsebemből, amikor van egy szervezetfejlesztő megbízatásom, hanem szeretem azt hinni, hogy így is élek.

Ugyanerről szól a KAPTÁR is, ez sem csupán egy vállalkozás. Az is, de sokkal inkább egy baráti társaság, ezért is tudunk mi közösséget építeni magunk köré. Akik csatlakoznak, csak nagyon kis részben fizetnek magáért a helyért, ami azonban az igazi erénye, hogy tudsz valahová tartozni és ennek a mai világban elég nagy értéke van.

kap 1

• Amikor Budapestre költöztél, tapasztaltál-e olyat – amit mondani szoktak –, hogy itt nem úgy működik a közösségi élet, mint Vajdaságban? Netán, hogy az itteniekből hiányzik a tudás, hogyan kell közösségeket kialakítani és élni bennük, ezért meg kell tanítani őket erre?

– Az elejétől kezdve figyeltem arra, hogy ne kerüljek bele egy „mi és ők” című viszonyítgatásba, mert azt gondolom, hogy Magyarországon belül is annyiféle élet, minta, példa, sors, ember, működő vagy nem működő közösség van, hogy az ember azt látja meg, amit éppen szeretne. Inkább azt mondom, hogy nekem nagyon hiányzott, mert úgy jöttem át, hogy senkit nem ismertem. Tök egyedül kerültem Gödöllőre és nagyon jó volt találni egy közösséget, ami egyébként főleg vajdaságiakból állt. Dúlt a háború és a fiúk nem tudtak hazajárni, mi lányok sem minden hétvégén, ezért egy idő után elkezdtünk együtt lógni. Pont annak köszönthetően jöttem rá, hogy csak akkor lesz társaságom, ha teszek érte, hogy Gödöllőn már nem volt meg a biztonságot jelentő családi vagy közösségi háttér, amihez otthon hozzászoktunk. Ezt most már elég sok fronton teszem, részben azért, mert ez a munkám, másrészt azért is, mert nekem magamnak is szükségem van arra, hogy benne éljek.

kap 22

• Teszed ezt például a Budapesten élő vajdaságiakat tömörítő Vajdasági Baráti Egyesület egyik tagjaként, bár azt épp nem te hívtad életre. Benned korábban nem mozgolódott az ötlet, hogy a Budapesten élő vajdaságiakat tömörítsd szervezetté?

– Nem. Talán azért, mert amikor a menekültekkel dolgoztam, láttam a hátulütőjét annak, ha jövevényként különbnek érzi magát egy közösség attól a társadalomtól, ahova éppen próbál beilleszkedni. Ez semmit nem segít az integrálódásban. Én döntöttem úgy, hogy ebben az országban szeretnék élni, tehát nyitottnak kell lennem. Másrészt találtam nagyon sok olyan embert, akivel azonos értékeket képviselünk, ugyanazt keresik a világban, amit én, és éppen nem vajdaságiak.

SZABADKAI KAPTÁR

• Pedzegetitek már egy ideje, hogy a KAPTÁR-ral szeretnétek nemzetközileg is terjeszkedni. Első állomásként épp Vajdaságot, azon belül Szabadkát szemeltétek ki. Hogy halad ez a történet?

– Valóban a tervek között szerepel a bővülés, amiről azt gondoljuk, hogy akkor tudna jól működni, ha nem mi mennénk és próbálnánk egy ugyanilyet létrehozni valahol máshol, hanem ha helyben megkeressük azokat az embereket, akik hozzánk hasonlóak és velük együtt alapítanánk meg a helyi KAPTÁR-t. Most épp egy ilyen kísérletben vagyunk Szabadkával kapcsolatban, kíváncsian várom, hogy ennek a kirakósnak minden eleme a helyére kerül-e.

kap 2

• Jelenleg milyen szakaszban tartatok?

– A budapesti KAPTÁR esetében bevált az, hogy hárman vagyunk az üzemeltető tulajdonosok, ezért ebben a modellben gondolkodunk Szabadkán is. Ketten már megvagyunk (Budapesten élő vajdaságiak), és most keressük azt a harmadikat, aki a helyi lába lenne a történetnek. Már van egy helyszínünk, nagyon közel a vasútállomáshoz, a magyar nagykövetséghez és a Boss pizzériához, tehát elég jó helyen. Van egy koncepciónk, hiszen nem pontosan a budapesti mintát másolnánk le Szabadkán. Megvan az elképzelésünk arról is, hogy milyennek kellene lennie a harmadik személynek, van is néhány ötletünk, hogy ki lehetne az, de ezeket még nem zongoráztuk végig.

• Miben lesz más a szabadkai KAPTÁR, mint a budapesti?kap 7

– A helyi igényekre kell épülnie! Amikor 2 évvel ezelőtt Budapesten megnyitottunk, még nagyon új volt a közösségi iroda fogalma és meg kellett tanítani az embereknek, hogy mi ez, mire jó, miért lehet ezt használni. Azt sejtjük, hogy Szabadka ebből a szempontból még két lépéssel hátrébb van. Ami viszont egy nagyon izgalmas dolog, az a két ország közötti kapcsolódás. Gondolok elsősorban olyan cégekre, akiknek itt is és ott is van érdekeltségük. Első sorban erre a szálra fogunk fókuszálni. Nem titkolt szándékunk, hogy mindazt, ami itt megvalósul a budapesti KAPTÁR-ban, azt egy gyorsított pályán el tudjuk juttatni Szabadkára is, például üzletfejlesztési módszereket, startup versenyeket, szervezetfejlesztő és coaching megközelítéseket. Olyan dolgok ezek, amelyek az ottani vállalkozóknak és fiataloknak lehetőséget jelenthet, amitől jobban csinálhatják azt, amit csinálnak. Ezek ha Szerbiába el is értek már, még sok évig tartana, amíg Belgrádon keresztül eljutnának Szabadkára, illetve Vajdaságba, ezért szeretnénk egy gyorsított hídon odajuttatni.

• Korábban nyilatkoztátok, hogy amikor a budapesti KAPTÁR-t nyitottátok, nem csináltatok előtte piackutatást, melyben felmértétek volna, hogy van-e igény a kezdeményezésre. Szabadkán terveztek-e ilyet készíteni?

– Valóban, piackutatást nem végeztünk, de az ember a saját ismerősei körében kérdezősködik, százszor elmeséli az ötletét, majd árgus szemekkel figyeli, hogyan reagálnak rá. Ez zajlik most a szabadkai tervvel is, felvettük a kapcsolatot szervezetekkel, akik olyan cégeket tömörítenek, akik mindkét országban üzletelnek. Mivel közösségi iroda vagyunk, ezért pontosan tudtuk a pesti indulásánál is, hogy kezdetben a saját hálózatunkra fog épülni és majd akkor fog beindulni, amikor már nem csak abból él.

• A baráti beszélgetések alapján azt látjátok, hogy van iránta Szabadkán érdeklődés?

– Nem azt látjuk, hogy óriási biznisz, kaszálás lesz belőle, de azt igen, hogy van rá érdeklődés. Hisszük, hogy ezzel tudunk odavinni valamit, ami most még nincs, valamit meg át lehet hozni ide, ami meg lehet, hogy itt hiányzik. Például volt már arra példa, hogy egy budapesti startup versenyt szabadkai nyer meg. Ebből az tűnik ki, hogy a világ ott sincs elmaradva, csak a lehetőségek mások, és azokon próbálunk így segíteni.

.

.

                                        MIT CSINÁL EGY SZERVEZET- ÉS KÖZÖSSÉGFEJLESZTŐ?

A Maidan Consulting cég tulajdonosaként Elvira szervezet- és közösségfejlesztéssel foglalkozik. Korábban inkább civil szervezeteket, ma már elsősorban cégeket fejleszt. Mint meséli, általában olyan vállalatok keresik fel, akik nagy változásban vannak, hirtelen megnőtt a létszámuk, beindult az üzletük. Gyakran van krízispont ilyenkor a cégek életében, általában amikor a dolgozók száma eléri a 30 főt. Az alapító a fejlődésnek ebben a szakaszában már képtelenné válik egyedül átlátni és összefogni a szervezetet. Bekövetkezik az úgynevezett alapítói csapdahelyzet, hiszen addig a cég nem tudott fejlődni az alapítója nélkül, ekkor pedig már azért nem tud, mert még mindig mindent a kezében akar tartani. Ilyenkor lépnek színre a szervezetfejlesztők. Segítenek megalkotni egy olyan jövőképet a vezetőnek, amelyben közösen meghatározzák, hogyan tudná terheit  megosztani, kik lennének a megfelelő középvezetők. Kérdőíveznek és beszélgetnek a munkásokkal és a vezetővel, amiből elkészítenek egy szervezeti pillanatképet, majd megbeszélik mit szeretne a cég ehhez képest megvalósítani? Amint sikerül ezt közösen megfogalmazni elkezdenek rajta dolgozni. A módszerek között szerepel a coaching, workshopok, készségfejlesztő tréningek.

SZABADÚSZÓK OTTHONA

• Egy igazán modern problémára nyújt megoldást a KAPTÁR és általában a közösségi irodaházak, a világszerte egyre növekvő szabadúszó réteg számára biztosítanak munkahelyi körülményeket, ahol úgy lehetnek szabadok, hogy közben mégis közösségben vannak…

– Most még valóban újszerűnek tűnik, de öt év múlva, ha visszanézünk, csodálkozni fogunk, mit gondoltunk ezen újnak, a világ olyannyira ebbe az irányba halad. Sok nagy céggel dolgozom és látom a tendenciát: kezdik a munkatársaikat távmunkára engedni, nincs már messze az az idő, amikor megköszönik az embereknek, hogy bejártak és munkavállalók voltak, projektekkel bízzák meg őket, és mindenki szabadúszó lesz. Nagyon örültem, hogy a közelmúltban Berlinből indítottak egy freelancer mozgalmat, és összegyűlt megfelelő számú aláírás, amit előterjesztettek Brüsszelben, hogy kezdjenek el végre a szabadúszók jogairól is gondolkodni. Egy társadalmi váltásban vagyunk, amit általában nem szoktunk regisztrálni mindaddig, amíg a kritikus tömeg át nem billen, de ha szétnézünk, hogy az ismerőseink között hányan élnek már így, akkor megfigyelhetjük ezt a tendenciát.

kap 27

• A KAPTÁR-ba bejárók többsége olyan szabadúszó, akik sokat dolgoztak előtte otthon. Mit mesélnek arról, hogyan élték ezt meg, mi hiányzott nekik?

– Akik itt vannak, ők klasszikus „early userek”, kísérletezők, akik szeretnek dolgokat máshogy csinálni. Közös pontjuk, hogy fontos nekik a szabadság, az, hogy a maguk urai legyenek. Ugyanakkor sokuk meséli, hogy a pizsamában egyedül otthon dolgozás jó móka volt az elején, de később már nem volt olyan vicces. Nem haladnak úgy a dolgok, az ember inkább elmosogat, elindítja a mosógépet, elpakol és sehogy se, hogy elkezdjen dolgozni. Másrészt pedig elszigetelődik. Azért szeretnek ide bejönni, mert ez mégis egy munkahely, ahova dolgozni jön az ember, ahol van társasági élet, bejössz és megörülnek neked, megkérdezik, hogy van a lányod, milyen volt a tegnap esti színház. Közben függetlenek vagyunk egymástól, mert – ezt egyikünk nagyon szépen mondta – nincs közöttünk hatalmi viszony. Ugyanaz van, mint egy munkahelyen, de nem kell jópofáskodni a főnöknek.

kap 25

• Ti, a KAPTÁR alapítói is átmentetek ezeken a lépcsőfokokon, hiszen egy időben a közösség- és szervezetfejlesztéssel foglalkozó cégetek, a Maidan Consulting irodája a te lakásodban volt…

– Először örültem, hogy nem kell sehova menni, aztán kezdtem érezni, hogy otthon nem annyira produktív a munka, nem lehet ügyfelet fogadni, ami időnként ciki, mert volt, hogy mégiscsak el akartak jönni megnézni, hol az irodánk. Az ember ilyenkor gyorsan kicsinosítja az otthonát, de az akkor is egy másfél szobás lakás, amelyiknek a félszobájában a gyerekeim laktak, a nappaliban pedig egyszerre volt a hálószobám, az irodám és a nappalim. Akkor éreztem, hogy ez így nincs rendben, teljesen összekeverednek a szerepek. Arra gondoltunk, hogy ettől valószínűleg nem csak mi, hanem mások is szenvednek és úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy közösségi irodaházat.

EGYÜTTMŰKÖDÉS ZENTÁVAL

• Zenta, értem ez alatt úgy a községi irányítást, mint egy-egy városbelit, hogyan tudna bekapcsolódni a szakmai életedbe, illetve te magad hogyan tudnál segíteni Zentának?

– Amiben én igazán jó vagyok, hogy akinek van ötlete, lendülete nagy dolgok létrehozásához, azoknak tudok segíteni. Az alapítástól kezdve egészen odáig, hogyan és honnan lehet támogatást vagy piacot szerezni, hogyan kell jól elindítani, majd nagyobb hatókörűvé tenni egy vállalkozást. Nekem ez mind megvan, hozzá egy egész komoly kapcsolati hálóval, ami nem csak Magyarországhoz, hanem Európa sok országához köt. Ilyesmit tudnék elképzelni, másrészt, ami még talán ennél is izgalmasabb, hogy mi mindent lehetne Zentán létrehozni, hogy ne az legyen az alap életpálya, ami nagyon sokunk esetében, hogy befejezzük az iskolát és elvándorlunk a világba, ahol tesszük-vesszük a dolgunkat, majd később vagy visszajövünk, vagy nem. Egyre több minden történik ott, ami miatt mindinkább érdemes lesz ott maradni. És ezt nem kell feltétlenül politikai helyzethez, gazdasági állapothoz kötni, az emberek kreativitására, képzelőerejére is lehet támaszkodni.

.

Kreativitás és képzelőerő

 •  Volt-e már együttműködésed szakmai terén a városbeliekkel?

– Ötletek vannak. Rövidebb távon már mutatkoznak alkalmi lehetőségek, de nem mondanék még konkrétumokat, hogy melyik szervezet, vagy cég, mert még kialakulóban van és azt nem kiabálja el az ember. Mint említettem, hosszabb távon a terveim között szerepel, hogy sokkal többet legyek azon a környéken, és nagyon szeretném mindazt oda elvinni, amit láttam, tapasztaltam a világban. El tudom képzelni, hogy Zenta egy mintaváros, különleges hely legyen, mert egy csomó izgalmas ember él ott. A gyerekeimnek szoktam mondani, hogy Zentán minden van, csak azt a mindent jobban össze kellene hangolni és akkor igazi nagy dolgokat lehetne véghez vinni.

 •  A gyerekeid hogy állnak Zentához?

– Nagyon él bennük. Úgy alakult, hogy az életük első felében nem sok időt tudtak ott tölteni, ami részben a házasságom mellékterméke. Kint születtek Londonban, azután itt éltünk Budapesten, a volt férjem nem nagyon szeretett Zentára járni, így keveset tudtunk menni. Az elmúlt 3-4 évben azonban nagyon intenzíven jövünk-megyünk, nyaranta egész hónapot ott vagyunk. A fiamnak, Justinnak az első kérdése az volt, amikor meghalt a nagyapja, hogy mi lesz a tanyával, ki viszi tovább, ki fogja az állatokat etetni, ki fog segíteni az apukám feleségének, és hogy ugye tudom, hogy akkor most nekünk még többet kell mennünk oda.

k-21-420x314

                                                     (Kattints a képre a további fotókért!)

Fotó: Bodnár Zsófi és www.kaptarbudapest.hu

zentaA cikk megszületését Zenta Község Önkormányzata támogatta a civil szervezetek számára meghirdetett 2014-es pályázati kiírásának keretében, amelyen honlapunk üzemeltetője, az Árok Ferenc Polgári Egyesület 3 cikk megírására nyert támogatást „Zenta nem felejt el” című pályázatával.

 

The following two tabs change content below.
Laskovity J. Ervin

Laskovity J. Ervin

2007 óta amikor publikálok, beírok a nevembe egy J. betűt. Ez az írásjel mindent elárul, amiről cikkeim tanúskodni kívánnak. Négy személy nevének kezdőbetűjére utal: édesanyáméra, Juditéra (elhunyt 2007-ben), akitől íráskészségemet örököltem, édesapáméra, Józsefére, akitől némi szorgalmat tanultam, Knézy Jenőére, akinek a közvetítéseit nézve 10-11 évesen kijelentettem, hogy (sport)riporter leszek és Kubát János újságíróéra, akitől biztatást kaptam és ellestem a szakma csínját-bínját. Metaforikusabb értelemben a J. betű üzenete tovább éltetni egy értékrendet, amit az életemben a fenti emberek képviselnek: a tehetséget, a szorgalmat, a kitartást, és az újságírás iránti szenvedélyt. A J. betű használatával nagyjából egyszerre találtam ki az újságírói tehetséggondozó Árok-programot is, ami ugyanezeket az értékeket akarja átvinni „a fogában tartva, a túlsó partra.”