„Anyám azóta is csak azt tudja mondani: ne gyere haza…”

Már 500 forint is sokat ér – Készpénzadományokat gyűjtenek a kárpátaljai kisiskolásoknak

Kárpátalján az emberek hátán fát lehet vágni – fogalmazott egy odavalósi lány. Ám a jelenlegi, háborús helyzetre nem számítottak. Sokaknak vagy a rezsire, vagy az ételre futja, mindkettőt kevesen tudják finanszírozni a fizetésükből. A Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma készpénzadomány-gyűjtést szervez a kárpátaljai, szórványban élő kisiskolások részére. Az összegből a nehéz helyzetbe került gyermekek étkeztetését támogatnák.

Tavaly karácsony környékén még nem hitték, hogy a tavasz eldurvuló háborús helyzetet, behívókat és egyre nehezebb megélhetést hoz majd számukra. A Kárpátalján élők közül most azok vannak jobb helyzetben, akik falun élnek, legalábbis amíg a háztáji gazdaságokban meg lehet termelni az alapvető élelmiszereket.

Sokaknak azonban nincs miből előteremteni a pénzt az alapvető dolgokra – a hrivnya elértéktelenedése miatt egy átlagos fizetésből vagy a rezsire, vagy az élelmiszerre telik, mindkettőre kevés esetben.

11304109_10206558547061955_40143641_nA kárpátaljai szórvány településeken levő kisebb iskolákat sem az állam, sem az egyház nem támogatja igazán. Ezért elsősorban az itt tanuló diákoknak szeretne segíteni készpénzadománnyal a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma.

A kialakult háborús helyzet miatt erre az országban most nagy szükség van. Legszívesebben persze mindenhová elmennének, de várhatóan 2-3 iskolánál többhöz nem jutnak el. Már az is nagy előrelépés, ha ez megoldható lesz.

Máris sok emberben mozdult meg az adakozó kedv. Mindenki annyival segít, amennyivel tud. Nem várják el senkitől, hogy milliókat adjon – 200 vagy 500 forint is nagy segítség. Június 20-a a gyűjtés határideje, mivel még ezután történik majd a kiutazás a helyszínekre. A kollégium képviselői Kárpátalján fognak bevásárolni, igyekeznek ezzel is az ottani termelőket, eladókat támogatni. A leghatékonyabb segítségnek és a legjobb megoldásnak ezt tartják. Az összegyűjtött pénz kint sokkal többet ér, mint nálunk, Magyarországon.

A szükségnek megfelelő, főként tartós élelmiszereket szeretnének a pénzből venni, már csak az év végének közelsége miatt is, hiszen az iskolában befejeződik a tanítás. Cukorra, rizsre, tésztafélékre, konzervekre gondoltak. Szeptemberig valószínűleg nem lesz ezekre szükség, így hosszabb ideig elállnak. A szakkollégium ősszel is szervezne gyűjtést szervezni – ha nem javul a helyzet Ukrajnában.

Mindenhol helye lenne a pénznek, de a szórványban levő iskolák azok, melyeket az állam és az egyház sem támogat. Van, ahol 70, 80-as létszámmal működik az intézmény, másutt 300 feletti a gyerekek száma. A kollégium képviselői akár 50 ezer forinttal is elindulnak – hiszen már 10 ezer is nagy segítség valakinek. Egy biztos, a pénz jó helyre fog kerülni.

adomanygyujtes_3A gyűjtésnek külön eseményt hoztak létre a Facebookon. Itt minden támogatni vágyó értesülhet a hírekről, de a Márton Áron Szakkollégium honlapján is fel vannak tüntetve az elérhetőségek, bármilyen kérdéssel lehet hozzájuk fordulni.

Ha valaki nem tud a helyszínen átadni pénzt, arra is találnak megoldást – a szándék a lényeg. Hasonló kezdeményezés már korábban is volt a Márton Áron Szakkollégiumban, legutóbb Erdélyben Szemerédi Bernadett színművésznő irányításával, aki egy ottani gyermekotthonnak szervezett Budapesten gyűjtést és a szakkollégium is társult ehhez.

A Kárpátaljáról származó, jelenleg Budapesten élő és tanuló fiatalok szerint is nagy szükség lenne a segítségre otthon.

Balázs, aki a magyar fővárosban kertészként dolgozik, Beregszász mellől, egy kis faluból, Nagybégányból érkezett. Éppen hosszabb ideje otthon tartózkodott, amikor kirobbant a háborús konfliktus Ukrajnában. „A jelenlegi helyzet nagymértékben befolyásolja, milyen gyakran járok haza – meséli a fiatal fiú. – Régen két hónapnál több időt nem töltöttem Budapesten egyhuzamban, most azonban nem tudok hazamenni. Lassan másfél éve annak, hogy eldurvultak a dolgok. Akkor éppen otthon laktam egy ideje. A semmiből jött az egész, előbb azt hittük, csak Kijevben lesz egy kis tüntetgetés. Nem csillapodott azonban a helyzet, sőt egyre rosszabb lett. 1-2 hónap után láttuk, hogy komoly baj van, már senki sem bizakodott.”

A katonaságot illetően szigorításokat vezettek be. Balázs elmondta: az ország nagyon korrupt, pénzzel mindent meg lehet oldani – ez igaz az oktatásra, a katonaságra, mindenre. Aki fizet, nem kell mennie katonának sem, lehet a dolgot halasztgatni. Megvan az ára, hogy fél évig ne keressék az embert. A katonakönyvet is meg lehet venni konkrét összegért. Balázs családjának erre nem volt pénze. Amíg tanult, volt „alibije” távol maradni, de 2012 óta már nincs jogviszonya felsőoktatási intézményben.

„Féltem, de télen még a családnál maradtam. Amikor tavasszal várható volt, hogy mindenkit behívnak, február végén visszajöttem Magyarországra. Közben történt velem egy szerencsétlen eset is, elhagytam az útlevelemet. Húsvétra haza akartam menni, de az okmányom hiányában a barátoméknál ünnepeltem. Otthon egyébként is nagyon kezdtek elfajulni a dolgok – a szüleim arra kértek, ne menjek haza… Ők Nagybégányban élnek. Fizikailag nem érzékelnek sokat a háborúból, de az infláció, a káosz mindenre kihat. A falusiak most jobb helyzetben vannak, mint a városiak: az alapvető élelmiszereket meg tudják termelni. Egy beregszászi, átlagos fizetésű – mondjuk gyári dolgozó – embernek most nagyon nehéz a dolga. A rezsi összege őrületes módon megy felfelé, a fizetések viszont nem emelkedtek. A pénz nagyjából arra elég, hogy élelmiszert vegyen belőle az ember, vagy kifizesse a közüzemi költségeket. Mindkettőre nemigen futja. 1500 hrivnya kb. 25 ezer forintnak felel meg.”

adomanygyujtes_5

Balázs egy évig nem járt otthon. Legutóbb karácsonykor látogatta meg a családját. „Azóta is csak azt tudja mondani édesanyám, hogy ne menjek… Nekem már négy behívóm van. Az unokatestvérem bujkál. Én katonai kiképzést nem kaptam – mindezt gyorstalpaló keretében képzelnék el, ha bevetésre kerülnék. Háborús övezetbe azokat vihetik, akik sorkatonák voltak és ki vannak képezve, ám ilyenkor ezt a szabályt felülírja a helyzet. A szüleimmel telefonon tartom a kapcsolatot. Nagy ritkán, ha feljutnak Pestre, találkozunk személyesen – nekik azonban a gazdasággal is törődniük kell otthon, az állatokat nem lehet otthagyni. Ha szükség lenne rá, anyagilag képes lennék segíteni őket. Ismerek viszont olyanokat, akik nem tudják megoldani a problémát. Aki valaha is gondolt a jövőjére és tartalékolt, ezt az összeget még fel tudja élni. Persze nyilván nem erre akarta használni…”

Balázs szerint, ha menekülésre kerülne a sor, a szabad átjárás lehetősége megvan – úgy gondolja, éhezésre nem kell számítani, legalábbis az ő környékükön. Az embereknek arra lenne leginkább szükségük, hogy a jövedelmük elég legyen az önfenntartáshoz.

Az adományok nagyon hasznosak, mert ideiglenesen megoldják a problémákat. Úgy véli, nem is lehet várni ennél többet. Persze az országban levő viszonyokon az adomány sem segít.

„Szüleim nem igazán gondolkodtak azon, hogy eljönnének otthonról – anyu talán még meggyőzhető, apu kevésbé. Nyilván egy nagyon durva szituációban meggondolnák magukat. Maga a helyzet nagyon szomorú… sokat tudnék panaszkodni. Amúgy se volt rózsás sosem, de megszoktuk. Most viszont nagyon »alávágtak« ezzel a magyarságnak. Annak is, aki otthon képzelte el az életét, volt elszántsága és ambíciója ahhoz, hogy tegyen valamit a jobb életért. Sokan visszamentek például tanítani, hogy a közösség hasznára váljanak. Aztán egyszercsak azt látom, hogy felbukkannak Budapesten ezek az emberek és dolgoznak bárhol, a kínai piacon is – csak otthon ne legyenek. Régen volt ilyen, hogy valami ennyire »betegyen« a magyarságnak. Terveztem, hogy hazaköltözöm… és ez most nagyon fáj. Ilyen körülmények között ennek egyre kisebb az esélye.”

adomanygyujtes_1

Emese doktorandusz hallgató, Ungvár mellől érkezett, jelenleg is a Márton Áron Szakkollégiumban lakik. Mindig gyakran járt haza és ma is havonta látogatja a családját, bár a hangulat otthon nyilvánvalóan nem ugyanolyan, mint régen. „A harcokat illetően nem érzünk semmit, a közvetlen környezetemből senkit sem vittek el a frontra hála Istennek. Viszont olyanokról tudok, akik kaptak behívót, de nem mentek el. Mindez rányomja a bélyegét a hangulatra. Hozzák a behívókat és hiába nem vonulnak be a férfiak, tartanak attól, hogy ennek lesznek következményei. A közhangulatot ez meghatározza. Jellemző az is, hogy a fiatalok és aki csak teheti, külföldre megy dolgozni a gazdasági helyzet miatt. Nem is annyira Magyarországot, inkább Német-, Lengyel-, Csehországot célozzák meg. Nagyon szomorú látni, hogy olyan emberek teszik ezt, akikről tudom: ha nincs nagy katasztrófa, sosem teszik ki a lábukat otthonról… Nem azért mennek, mert a kalandvágy hajtja őket vagy világot akarnak látni – a körülmények kényszerítik őket erre.”

Emese elmondta, hogy nyáron az emberek még megtermelik a háztáji gazdálkodásokban az élelmet, de a gázárak olyannyira megemelkedtek, hogy az már szinte megfizethetetlen. A gázt és a villanyt mindenképp ki kell gazdálkodni – és egy diplomás havi fizetés most nagyjából ennyire elég.

Az egyetemista a háborús helyzet elfajulásáról is mesélt. „Decemberben már érezhető volt, hogy ennek nem lesz jó vége, az események ezt mutatták. A gazdasági válság, a pénz elértéktelenedése… Április közepétől, amikor lezárult a fűtési szezon, annyira megemelték a gázárakat, hogy az emberek nem tudják, mire számíthatnak a következő hónapokban. A buszon csak azt hallani, hogy azon tanakodnak: mehetnek majd az erdőbe fát vágni. Mindenki úgy gondolja, hogy ezen a kis területen a világ nagyhatalmainak harca folyik. Nem lehet megítélni, mi lesz a vége. Az átlagemberek ebbe nem is tudnak beleszólni.”

adomanygyujtes_2Emese úgy gondolja, mivel Magyarországon van, az ő sora még jobban megy. Ahogy fogalmazott: Kárpátalján jellemző, hogy az emberek hajlamosak beleszokni az adott helyzetbe. Mindig olyan terület volt ez, ahol a lakosok hátán jóformán fát lehetett vágni – annyi rezsimet éltek át, hogy az újabb változás szinte meg se kottyant. Az idős nénik sokszor még mindig rubelben beszélnek, holott már rég nem az a fizetőeszköz. Az emberek megszokják azt, ami van, úgy vannak vele: meg kell oldani, nem lehet rajta siránkozni.

„Családom otthon él – folytatja Emese. – A két húgom, a szüleim, a nagypapám. Talán a Magyarországra költözés tűnne a legjobb megoldásnak. De a nagyapám a családi házat 40 évvel ezelőtt kezdte el építeni, abban már a harmadik generáció nő fel. Ott van az életük, nem könnyű feladni. Nem is gondolkodnak rajta. A háborús helyzet elfajulásakor édesapám is kapott behívót. Nagyon nyomasztó volt minden. Aztán valahogy ezt is megszoktuk… Apukám vállalkozó, az életünk attól függ, hogy mennyi megrendelése van. Akadt 2-3 hónap, amikor egyáltalán nem volt. De most, hogy sokan a helyiek közül külföldön vannak és eurót visznek haza, tudnak vásárolni, kicsit jobb lett a helyzet. Persze, még így is labilis.”

Amikor édesapjának nem volt egy ideig munkája, az egyetemista lány természetesen megkérdezte, juttasson-e nekik valamennyit az ösztöndíjából.

Az adománygyűjtést Emese azért tartja fontosnak, mert – mint mondta –, eddig az volt jellemző, hogy ha az állam felvetette például egy óvoda létesítését, rendeztek esetleg egy jótékonysági műsort és abból összegyűlt egy kis pénz. Ám alapjában véve a gyerekek szülei láttak neki és vakoltak, meszeltek, csempéztek, megvették az utolsó szöget is. Majd jött valaki az államtól, és hozott egy DVD-lejátszót potom összegért, miután az emberek már felépítették az óvodát. Mára azonban az a helyzet állt elő, hogy miközben az állam továbbra sem juttat pénzt, már arra sincs lehetőség, hogy a helyi lakosok a sajátjukból finanszírozzanak ilyesmit.

Az összegyűjtött pénz tehát mindenképp jó helyre fog kerülni.

Az adományokat június 20-ig várják a szervezők a Márton Áron Szakkollégium könyvtárában.

Fotók: Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma

Olvasd el Mátyus Ákos helyszíni tapasztalatait Ukrajnából!

The following two tabs change content below.
Búcsú Adrienn

Búcsú Adrienn

Van, aki szerint ez az érzés idővel elmúlik, de nálam nem úgy tűnik. Általános iskolásként kerültem Magyarországra, még gyerekként. Kecskeméten végeztem a képzőművészeti középiskolát és Szegeden a kommunikáció szakot. Ma budapesti vagyok. Sosem felejtettem azonban el vajdasági gyökereimet. Szegényebbnek érezném magamat, ha nem lennének. Sokat jelent a délvidéki életérzés, sokat jelentenek az onnan származó emberek. Valahol talán törvényszerű volt, hogy egyszer csak róluk írni is elkezdek...
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!