Kavics a cipőben

„A film az álmok szalagja. A kamera sokkal több, mint felvevőgép; közvetítő, melyen keresztül egy üzenet jut el hozzánk egy másik világból, amely nem a miénk, és elvezet bennünket egy nagy titok belsejébe. A varázslat itt kezdődik.”
/Orson Welles/

Bolygónk mozijai immár hetedik hete kékülnek rendületlenül egy másik, digitális planéta bennszülöttjeinek jóvoltából, s azon sem csodálkoznék, ha ez a színeződés még legalább ennyi ideig eltartana. James Cameron most joggal érezheti magát a világ urának.

Terítékre rakta nekünk a tökéletes tömegfilmet és a nagyérdemű bizony két pofára habzsolja, amit a mester feltálalt. A recept egyszerű: forradalmi látvány, monumentális nagytotál-orgiák, heroikus zene és… khm, na igen, a többi összetevőre kár szót/tintát/tárhelyet fecsérelni. De nem is ez a lényeg. Ezen írás nem az Avatarhoz címzett epés megjegyzésekből kíván felépülni. Azt talán majd máskor. Most csak épp kapóra jött ez a kis filmszörnyeteg, hogy róla dobbantva, és tőle eltávolodva közelítsek egy radikálisan más formájú filmtípus felé.

av 2Kezdjük mindjárt az elején. 1895-ben, miután szabadalmaztatták a kinematográfot, a Lumiére-testvérek nyilvános vetítést tartottak ősklipjeikből egy párizsi kávézóban. A kezdetleges filmszalagok rövidsége miatt ezek a szösszenetek kevesebb, mint egy percig tartottak, ám hatásuk minden bizonnyal megközelíthette, sőt túlszárnyalhatta a fentebb már említett zsánermunkáét. Egyfajta pszichikai 3D-élmény volt ez. A bámészkodó hiába próbálta magát meggyőzni arról, hogy a vetített képsorozat nem lehet reális, kétségek közt vergődő agya végül helytelenül döntött.

Amikor a vászon túlsó oldalán egy gőzmozdony robogott a kamera felé (L’Arrivée d’un train à La Ciotat, 1895), a publikum sikoltozva menekült az útjából.

Ez volt az első lépés. Most a szigorú kronológiát félretéve ugorjunk hét évet az időben. Ekkor mutatták be ugyanis a történelem első trükkfilmjét, Georges Méliès Utazás a Holdba (Le voyage dans la Lune, 1902) című dolgozatát. A mű forradalmasította a filmgyártást, továbbá benne tisztelhetjük minden sci-fi ősét is.av3

Méliés volt az első európai stúdió megalapítója, ahol rendezőként, operatőrként és íróként is tevékenykedett. Az 1902-es évtől számítva a gyártás többé-kevésbé folyamatossá vált. A polgárok lassan kezdtek megbékélni a mozgóképpel. Megszületett a mainstream.
A gyerekcipőben járó filmkészítés azonban nem elégítette ki mindenki igényeit. Néhány esztendővel később úgy csapott be az avantgárd, mint egy atyai pofon.

A radikálisan változtatni kívánó művészek is felfedezték a hetedik művészetben rejlő lehetőségeket. Agresszíven rontottak rá, és szétmarcangolták a születőben lévő filmelméleti szabályokat. A cél valami magasabb tudattartalom közvetítése volt. Ehhez persze szükségtelen volt bármiféle narratíva. Képzeljünk el egy szürrealista festményt, mely nem statikus többé. Kísérlet az elmével. Luis Boñuel és Salvador Dali elkövették az Andalúziai kutya (Un chien andalou, 1929) című néma rémálmot, mely mérföldkő volt nemcsak a francia, de az egyetemes filmtörténetben is. Hírhedtté vált nyitójelenetében egy nő bal szemét metszik ketté egy borotvapengével.av5

Különleges, experimentális kezdeményezések is napvilágot láttak. Man Ray előhívatlan filmtekercsekre különféle tárgyakat helyezett, vagy szögekkel karcolta össze őket. A későbbi átvilágítás során a körvonalak a szalagba égtek. Ezeket az árnyékfilmeket helyezte aztán vetítőbe.

Ezen alkotók tevékenységének is köszönhetjük, hogy ma szerzői filmről beszélhetünk. A szellem-folyam, melyet az avantgárd szabadított fel, új hullámot korbácsolt az 50-es és 60-as évek fordulóján, és hatása mindmáig érezhető, főként kontinensünk mozgókép-felhozatalában.

Ennyit a történelemről. A továbbiakban megpróbálom nagy vonalakkal felrajzolni, mind a tömegfilm, mind a művészi film elméletének körvonalait.
Közönségfilmként aposztrofálhatjuk azokat alkotásokat, melyek, amint azt a nevük is mutatja, a nagyközönség számára készülnek. A készítők legfőbb célja a minél tetemesebb anyagi profit termelése. Ebből kifolyólag az alkotások erősen a tömegek szájízéhez vannak fűszerezve. A stáb legfontosabb tagja nem a rendező, hanem a producer, aki nem, vagy csak ritkán vállal rizikót. Jól bevált történeteket lő el újra és újra. Itt egy pillanatra visszatérnék az Avatarhoz.

av6

A gyártó stúdió fejesei hamar felismerték a potenciált Cameron ötletében – kétlem, hogy forgatókönyvében -, és különösebb lelkifurdalás nélkül tették le az asztalra azt a 280 millió dollárt, melyet aztán a mester technikára – és nem színészekre – költött. A film már most is bőven behozta előállítási költségeit, és több mint 2 milliárdos bevételével minden idők legjövedelmezőbb szórakoztatóipari produktumává lett. Az ilyen filmek tökéletesek az idő elütésére, és egyesek még szórakoztatónak is mondhatóak, hiszen végtére is ez a céljuk. Az emberek többsége nem vágyik arra, hogy egy film feladja neki a leckét. A valódi zsánerfilm szavatossága nem tart sokkal tovább, mint a hossza. Fontos ismérvük ezen felül, hogy legtöbbször pontosan besorolhatóak egy bizonyos műfajba. Az ábrázolás módja legtöbbször nem tér el a megszokottól. Néhány szerencsés esetben ez mégis előfordul. Gondoljunk csak kedvenc pszichopatánkra, Quentin Tarantinora, David Fincherre,Danny Boyle-ra, vagy a francia mesterre, Jean-Luc Godard-ra. Olvasztótégelyükben ügyesen simul egymáshoz a mainstream és a művészet, kivételes elegyet alkotva.

av7

A szerzői filmmel már nehezebb a dolgunk. Nem adják meg magulat egykönnyen. Esetükben az uralkodó jegy nem a műfaj, hanem a stílus. Az előbbit nem is lehet egyértelműen meghatározni, a határok elmosódtak. Egy kreatív ötletnek köszönhetően nagy költségvetésre sincs szükség. David Lynch 2006-ben bemutatott Inland Empire-ének költségvetése mindössze néhány ezer dollár.

A három óráig lüktető lidércnyomást teljes egészében digitális kézi kamerával vette fel maga a rendező. A művészfilmek esetében ő az alkotógárda feje, akinek személyisége és meggyőződése átüt a vásznon. A mű letér a kitaposott ösvényről és történeteit nem a megszokott, hanem egy személyes mesélő hanggal terelgeti a végkifejlet felé, már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről. Általában a felszín alatt rejtőző, perszonális sors- és lélekdrámákat mutatnak be, de a Jó és Rossz örök küzdelme is rendre celluloidra kerül. Persze, ne gondoljunk szuperhősökre, a művészfilm emberei minden körülmények között, még állatiasságukban is emberiek. Belső problémáik legtöbbször társadalmi gyökerűek. Ezen alkotások megértése valódi kihívás, és egyes esetekben teljesen felesleges. Szinte mindig igényel valamilyen kulturális vagy filmelméleti előtudást. Élvezetükhöz ez azonban egyáltalán nem szükséges.

av9

Közelebb állnak a költészethez, mint bármely más műfajhoz. Az igazi szerzői film él. Nem hagy nyugodni. Lars Von Trier, a dán fenegyerek egyszer megjegyezte, hogy meggyőződése szerint a „jó film olyan, mint egy kavics a cipőben – minden lépésnél zavar”. De valóban jó akkor lesz, ha a lábbeli levétele után is érezzük a kavics nyomát a talpunkon. Aki már látta a tavaly Cannes-ban bemutatott, kifütyült, majd díjazott,Antikrisztus című, kamarahorror-pszichopornóját, annak lehet fogalma arról, hogy mire gondolt a direktor úr. A különösen kegyetlen mozi összetett szimbólumrendszerével valóban próbára teszi az elmét, de olyan élmény, melyet a néző csak nehezen felejt el.

Mielőtt még azt hinnétek, hogy a szerzői alkotások kizárólag durvák és nehezen felfoghatóak lehetnek, felhívnám a figyelmet Darren Aronofsky A forrás (The Fountain, 2006) című dolgozatára. Lírai, gyönyörűen komponált képeinek, hibátlan zenéjének és kivételes történetének köszönhetően valóban tartalmas, katartikus élményben lehet része annak, aki próbát tesz vele. A humoros-romantikus válfaj (mert ilyen is van) kedvelőinek pedig ott van a francia Michel Gondry szinte teljes életműve, különös tekintettel Az álom tudománya (La Science des reves, 2006) című munkára.Alain Chabat, Gaël Garcia Bernal

A legkiválóbb kísérleti filmek által bevezetett fogások és módszerek előbb vagy utóbb bekerülnek a kommersz eszköztárába is, és egy idő után a valaha még meglepő fogások sem számítanak kirívónak. Osztott képernyős technikát például Andy Warhol underground-experimentál Chelsea Girlsében láthattunk először 1966-ban. Akkor úttörő volt, ma már mindenhol találkozhatunk vele. A művészfilm skatulya nem jelenti azt, hogy az illető film feltétlenül jó, hiszen a művészfilmesek is csak olyanok, mint a szerencsejátékosok, nem mindenkinek jön össze. A lényeg, hogy új áramlatokon utaznak, ami vagy jó nekünk, vagy nem.

Végül is amondó vagyok, hogy mindenkinek kellenek olyan mozik, melyekre az ember összecsődíti a haverokat, majd néhány üveg sör és pár zacskó sósmogyoró mellett jól elszáll felettük az idő. De számomra egy igazán jó alkotás befogadása mégsem társasági élmény. A bolyongáshoz az elme játszóterein nincs szükség társakra, talán csak akkor, ha már nagyon eltévedtünk.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2010.03.02. 

The following two tabs change content below.
Oláh Tamás

Oláh Tamás

1990-ben születtem Zentán. A Zentai Gimnáziumban érettségiztem. Az újvidéki Magyar Tanszéken diplomáztam. A budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Színháztudomány Tanszékén mesterhallgatok. Magyarkanizsán élek. Színházi előadásokat rendezek. Nem vagyok újságíró, nem is akarok az lenni. Írni szeretnék csak, és írás előtt megélni. Nem ismerem a szabályokat, és nem is igazán érdekelnek. Az esszé az asztalom, a kultúra, színház, film, irodalom.
Oláh Tamás

Legutóbbi írásai: Oláh Tamás (összes)

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!