A szépség és a szörnyű betegség

Kis Gabriella első udvarhölgy, aki legyőzte a daganatos kórt

11000547_10203654836313723_1842313285_o

Kis Gabriella

Egy évvel ezelőtt kezdődött meg Press Szó-s pályafutásom. Nagy nap volt, megjelent az első cikkem. Akkor arról írtam, hogy a világ számos részén mennyire sanyarú a nők sorsa. Míg mi azért fogjuk a fejünket, hogy már megint milyen sok a mosatlan, vagy nagy a cirkusz a nappaliban, addig más országokban a gyengébbik nem orvoshoz sem mehet férfi kíséret nélkül, folyamatosan kendővel kell takarniuk magukat tetőtől talpig, sokuknak életében mindennapos az erőszak, és a tettes semmilyen büntetést nem kap.

Idén másra szeretném felhívni a figyelmet. Elsősorban arra, hogy március nem csak a tavasz első hónapja és nem csak a földből még álmosan kibújó virágoké, hanem a rák elleni küzdelemé is.

Ahogyan már számtalanszor, most is átfutott az agyamon, hogy vajon én mit tennék, ha az orvos közölné velem, hogy rákos vagyok, esetleg más súlyos kór támadott meg. Elsírnám magam? Ez a legvalószínűbb. Nem tudnék megszólalni, mert annyira ledöbbent a hír? Ez lehet, hogy a sírás előtt történne meg. Attól tartok, ebbe kevesen gondolnak bele…




11040740_10203654835993715_1599459878_nKis Gabriella kedves arcú, vidám 19 éves lány. Neve sokak számára ismerős lehet, hiszen 2013-ban ő volt a Magyar Szó szépségversenyének első udvarhölgye a zsűri szavazata alapján. A Tarka Világ címlapján mosolygó felsőhegyi lányról azonban csak kevesen tudták, hogy a verseny előtt egy évvel küzdötte le a daganatos betegséget. Reménykedve, hogy esete erőt adhat mindazok számára, akik harcolnak a rákkal vagy hasonló veszélyes kórral, felkerestem őt, hogy ossza meg velünk történetét.

– Ez az egész 15 éves koromban kezdődött, akkor vettem észre, hogy csomók vannak a nyakamon. Természetesen, mint mindenki, én sem szeretek orvoshoz járni. Édesanyám egész nyáron biztatott, hogy menjek el, de én ellenkeztem. Amikor másodikos lettem a zentai egészségügyi középiskolában, kezdődő tüdőgyulladással kórházba kerültem, ahol megmutattam a csomókat is, de mivel Zentán nem tudták kezelni, ezért leküldtek Újvidékre – kezdi Gabi.

Nehéz egy hónap volt ez a számára. Gyógyszeres kezeléssel csökkentették a csomók méretét, a kezelőorvosa mégis biopsziát javasolt, amelynek során mintát vettek belőlük. A diagnózis pedig a következő volt: a Morbus Hodgkin C81-es fajtája. Ezt a daganatos betegséget más néven Hodgkin-kórnak vagy Hodgkin-limfómának is nevezik, amely a nyirokcsomókat támadja meg, és a kór során átterjed a szomszédos nyirokcsomókra.

– Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Csak az járt a fejemben, hogy „Úr isten, ez megtörténhet velem?!”. Soha nem gondoltam volna…

Kemoterápiát ajánlottak neki, amitől Gabi nagyon megijedt, mert jól ismerte az általános sztereotípiát: aki kemót kap, annak kihullik a haja. A körülötte lévő orvosok és nővérek azzal nyugtatták, hogy nem mindenkire hat ugyanúgy a terápia, így reménykedett, hogy ő is abba a „szerencsés” pár százalékba tartozik. Az első kezelést követően allergiás reakció lépett fel nála.

11054694_10203654836153719_530457147_o– Nagyon rosszul éreztem magam, fulladtam. Azt hittem, nem élem túl. Még szerencse, hogy ott volt anyukám és szólt a nővéreknek. Mindketten nagyon megijedtünk. Egy hétig gépekre voltam kötve, majd egy másik gyógyszert kezdtem el kapni, és végig ezt adták aztán – meséli Gabi.

8 terápiát írtak neki elő, de végül 12-őt kapott. A nyolcadik után azt hitte, megkönnyebbülhet, végre túl van rajta, de ekkor sajnos közölték vele, hogy szükség van további kezelésekre.

– Sírógörcsöt kaptam. Ilyenkor tényleg csak a család és a barátok azok, akik arra biztatnak, hogy végig kell csinálni ezt az egészet, nem szabad feladni, nem szabad egy betegségtől megijedni, szembe kell szállni vele. Nem tudunk mást csinálni. Erősnek kellett maradnom nekem, és a családomnak is. Számukra is nagyon nehéz volt.

A gyógyszernek elviselhetetlen mellékhatásai voltak. Gabi térdfájdalommal küzdött, járni is alig bírt, szülei segítettek neki. A 7 hónapos kezelést követően jött az utolsó megmérettetés a fiatal lány számára: a CT-vizsgálat, amelyből kiderülhetett, hogy sikeresen legyőzte-e a kórt. Pár hét múlva megtudta, hogy teljesen meggyógyult.

– Nem is tudom, utoljára mi okozott ekkora örömöt. Olyan volt, mintha visszakaptam volna az életemet – mondja mosolyogva.

– A legnehezebb az egészben a hajam elvesztése volt. Szörnyű érzés átélni, hogy megnéznek az utcán. Ha közösségbe mentem, parókát kellett felvennem. Nagyon utáltam, mert viszketett tőle a fejbőröm és csak arra tudtam gondolni, vajon hogy állhat, hogyan nézek ki. Többnyire inkább sapkát viseltem. Az arcom feldagadt a terápiától, és a szemöldököm nagy része is kihullott. Amikor belenéztem a tükörbe, sokszor sírva fakadtam a saját látványomtól.

11032069_10203654836033716_570268296_o

.

Sajnáltam Gabit, hogy ilyen fiatalon kellett ezt a szörnyűséget átélnie, de csodáltam is, amiért ennyi szenvedés mellett sem adta fel, amiért volt ereje végigmenni ezen a rögös úton. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy meggyógyul és el is érte a kitűzött célt.

– Anyukám tanácsolta, hogy mondogassam magamban azt, hogy meg fogok gyógyulni, és ez a pozitív gondolkodás tényleg segített. Nem szabad, hogy eszünkbe jussanak a negatív dolgok, mert az még jobban felemészti az embert. A család támogatása is hatalmas segítség volt. Számtalanszor mondták nekem, hogy „nemsokára vége, minden jó lesz” – és újra megvillant Gabi erőt adó mosolya.




Szerettem volna valami biztatót írni zárásként, de sajnos csak a megszokott sablonok jutottak az eszembe, ezért inkább Gabi szavait idézem, hogy reményt adjon mindazoknak, akik még hadban állnak a gonosszal:

„Nem szabad hagyni, hogy a betegség úrrá legyen rajtunk. Igenis harcolni kell, nem szabad megállni, mindig küzdeni kell. Ha összeomlunk, akkor sírunk egyet, felállunk és folytatjuk tovább.”

11045797_10203654836353724_1807085137_o

.

Hirdesse vállalkozását a Press Szón, mellyel nem csak több ezer emberhez juttathatja el annak hírét, de egyúttal támogathatja fiatal újságíróinkat is, hogy ehhez hasonló cikkeket írhassanak.

The following two tabs change content below.
Göblös Nikoletta

Göblös Nikoletta

Anyukám születésem előtt a következő kijelentést tette: ,,Szőke hajú, kék szemű kislányt szeretnék!". Kívánsága 1991. március 20-án teljesült, amikor is megszülettem, így gyarapítva Zenta lakosságát. Az általános és középiskolát is drága szülővárosomban fejeztem be, 2012-ben azonban elszakadtam tőle, és megkezdtem újságírói tanulmányaimat az Újvidéki Egyetem Bölcsésztudományi Karán. Azóta igyekszem, hogy megismertessem írásaim és magam, elsősorban Vajdasággal, a többi pedig a jövő titka.