Kokrehel Júlia vall arról, miért hagyta ott a színészi pályát

Lesétált a pódiumról

Mindig is érdekeltek azok, akiket az átlagemberek furcsának neveznek. Felnézek azokra, akik mernek lépni, a saját utukat járni. Motiválnak a beszűkült vajdasági gondolkodáson túlnövő, a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést válasz nélkül hagyó szabad lelkek. A topolyai születésű Kokrehel Juli volt testnevelő szakos, és befejezte a színiakadémiát, jelenleg mégis szociális munkás. Inkább hagyom őt mesélni, és nem is szakítom meg kérdéseimmel az élvezetesen hömpölygő élettörténetét.

Kalandozások kora

Kokrehel Júlia

Kokrehel Júlia

A gimnázium befejezése előtt nem tudtam, hova tovább. Sok minden érdekelt, de istenigazából semmi, talán csak a gyerekek. Hagytam azonban magam lebeszélni eredeti elképzelésemről, miszerint óvónő leszek. Ekkor még makacsan ellenálltam a Művészeti Akadémia csábításának, mondván: rendes, polgári hivatást választok! Igaz, ehhez az is hozzájárult, hogy abban az évben, amikor 2004-ben leérettségiztem, nem is nyílt magyar nyelvű tagozat Újvidéken. Anyu biztatott a testnevelési egyetemre. A mozgás mindig is kiemelkedő helyet foglalt el az életemben. Ennek az egyetlen pozitív függőségnek meg is jelennek nálam az elvonási tünetei, ha hosszabb ideig nem gyakorlom. A futáshoz menekülök olyankor is, amikor megbénít a sok negatív érzés, gondolat. „Kifutom” magamból ezeket, és újra van erőm a továbblépéshez. A másik szerelmem a tánc. Legyen az bármilyen – néptánc, latin-amerikai, standard, flamenco stb. –, egyaránt jelenti számomra az ősiséget, ösztönösséget, erotikát, vadságot, szenvedélyt. Amikor a testem mozog, a lelkem és az agyam nyugodt, mert nem ér rá hülyeségeken mélázni. Mivel aktívan nem foglalkoztam sporttal, így az embereket meglepte, miért iratkoztam testnevelésire. Volt egy pillanat az egyetemen, az egyik gyakorlati órán: bemelegítésként futottunk körbe a teremben, és én magamban azon kezdtem el nevetni, hogy mi a csudát keresek én itt. Ekkor már bekapcsolódtam az Újvidéki Színház Színes Szilánkok Diákszínpadának munkájába, és bűvöletébe ejtett a színház. Megkíséreltem ellenállni, és megmaradni a testnevelési egyetemen, de minden próbálkozás ellenére szeptemberben a Művészeti Akadémia tízes termében találtam magam, ahol a pótfölvételin a tanárok érdemesnek találtak arra, hogy felvegyenek.

Drámai korszak

A színház jelentette mindazt, amivé féltem válni az életben. Sok örömet, szabadságot és sebet adott. Tanultam az elfogadást és azt, hogy ne csak feketének és fehérnek lássam a világot. Segített felfedezni és meglátni magamban az embert, akinek nemcsak erényei vannak, hanem hibái, gyengéi, bűnei is. Akiben ott lakik a rossz is, nem csak a jó. Megmutatta azt, hogy nem kell feltétlenül mindenről ítéletet mondani, hogy ez most jó vagy nem jó, mert sokszor elég, hogy az a valami csak VAN. És úgy jól van.

Megtanított a hitre. Csak azzal tudom megnyerni a másikat, hogy ő is higgyen abban, amiben én, ha nekem nagyon erős a hitem. Például ha egy zenészen azt látom, hogy ő teljesen elmerül a zenélésben, mert annyira az övé, és annyira hisz benne, ez rávesz arra, hogy én is szépnek lássam a muzsikáját, és gyönyörködjek benne.

DSC_4247Egy pap barátom mondta, hogy nagy események előtt ő mindig nagy lelki mélységeket, sivatagot él át. Aztán látja csak, hogy abból a szenvedésből mennyi gyümölcs születik. Hasonlót tanultunk mi is az akadémián. Azokból a próbafolyamatokból szoktak születni a felejthetetlen alakítások, amikor a színész átéli a „poklot”, és megharcol magában. Szinte mindenben így van ez.

Örök emlék marad számomra Shakespeare Vihar című darabjában Ariel szerepe. Abban a szerepben ficánkolni, lubickolni, úszni, könnyeden lebegni lehetett, hisz maga Ariel figurájának meghatározása is az, hogy légi szellem. Nagyon szerettem játszani, de előtte alaposan meg is szenvedtem ezért.

Úgy indultam el az akadémiára, hogy örökre eljegyzem magam a színházzal, se család, se semmi más nem kell. Az akadémia évei alatt bebizonyosodott, hogy nem így van. Hiányt kezdtem el érezni. Dühített, hogy a színház elveszi a vasárnapjaimat, nem tudom előre látni, mikor lesz szabadidőm, pedig egy csomó dolgot szerettem volna még csinálni. Ismét éreztem a szükségét annak, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Csak nem tudtam, milyen formában. Furcsa erről beszélni, mert alig két éve döntöttem el, hogy otthagyom a színházat, és nem biztos, hogy ilyen röpke távlatból az ember jól ítéli meg a helyzetet. Most úgy látom, hogy én akkor nagyon bizonytalan és zavarodott voltam. Igyekeztem megmutatni, hogy belevaló vagyok, és mindent bevállalok, és a határok csak vesztek el.

Bár azt mondták, jó színész vagyok, én mégis elveszettnek éreztem magam. Sok mindenben még most is így van ez, de ami változott, az az, hogy talajt érzek a lábam alatt.

Mások szolgálatában

Amikor egy barátomon keresztül már másodízben hallottam a szegedi szociális munkás szakról, úgy éreztem, ez a hívás nekem szól. Jelentkeztem, felvettek. Nem tudtam, hogyan fogom majd a színházi próbák, előadások mellett győzni az órákra való utazgatást, vizsgázást. A válasz egy međugorjei zarándoklat után született meg bennem. Olyan volt ez, mint egy meghívás, amit nem te választasz, küldték onnan fentről, te pedig eldöntheted, hogy igent mondasz rá, vagy nem. Annyit éreztem, hogy a színészi pályán nem találom a helyem, hát igent mondtam rá, vagyis kiléptem a színházból.

IMG_9613Azon a nyáron volt még egy meghatározó élményem: a barátnőmmel egy hónapot töltöttünk a romániai Nagyszalontán Böjte Csaba ferences atya gyermekvédelmi házában, ahol utcagyerekek élnek, vagy olyanok, akikről a szüleik nem képesek gondoskodni. Mintha megtaláltam volna azokat a gyerekeket, akiket „kerestem”. Az érzelmi sivárságban, elhanyagolásban, bántalmazásban növekedett gyerekek nagyon sok mindenre tanítottak. Henry Nouwen Jézus nevében c. könyvében ráleltem egy mondatra, és úgy érzem, nekem (is) szól: „Menj, és éljél a lelki szegények között, ők majd meggyógyítanak téged.”

Sokan kérdezik, hogy hiányzik-e a színház. Azt szoktam felelni: nem. Persze néha nosztalgiázok, és színésznőnek képzelem magam, de teljes bizonyossággal tudom, hogy jól döntöttem. Az az iskola, az a pálya, amin két éve elindultam, nagyon sok örömet adott már idáig is. Többször rácsodálkoztam már, hogy jé, mennyi összecsengés van a színészet és e között a foglalkozás között. A beleélés, az empátia, a másik elfogadása, a folyamatos törekvés önmagam megismerésére, a kreativitás. Csak talán mindez olyan formában, ami az én személyiségemnek jobban megfelel. Az akadémián azt is tanultuk, hogyan ismerjük fel és raktározzuk el az érzéseinket. A fájó dolgainkat meg kell fájatni. Csak akkor tudok érzést közvetíteni a néző felé, akkor fog rá hatással lenni, ha én is azt a velőmig átélem. A saját fájdalmaim hozzásegítenek, hogy könnyebben beleéljem magam a másik ember helyébe. Mindez újra visszaköszön.

Ami nekem szenvedést okoz, az a magány, illetve a társ hiánya. Gyötrelmes volt az az időszak is, amíg hazaköltözésem után csupán itthon ültem, tanultam és járogattam át Szegedre a szüleim költségén. Mihasznának, ingyenélőnek, semmirekellőnek éreztem magam, és igyekeztem minél több hasznos tevékenységet találni. Az ifjúsági csoporttal egy betlehemes játékot készítettünk karácsonyra. Elkezdtem járni a Hit és Fény közösségbe, ahol sérült fiatalokkal foglalkozunk, augusztusban vajdasági szintű táborunk lesz Kanizsamonostoron. Testvéremmel pedig a Művelődési Ház felkérésére júniusban egy bábtáborban leszünk vezetők.

Örömnaplót kezdtem el írni, hogy a keserű érzések ellenére ne feledkezzek meg a szép dolgokról sem. Most márciustól pedig munkát kaptam a topolyai Bethesda Szeretetszolgálatnál, amely napközit működtet fogyatékossággal élő gyermekek és fiatalok számára.

Tanítanak az életre a szülők, akiknek életét megváltoztatta sérült gyermekük születése, és akik megtanultak és nap mint nap tanulnak harcolni; a kicsi Szofi, aki kukázik, büdös, piszkos, és éhes minden mosolyra, vagy a szerelmespár, akik fogyatékosságuk miatt soha nem lehetnek igazán egymáséi.

Tanulom azt is, hogy nem vagyok mindenható, hogy nem kell megoldanom mások helyett a problémáikat, de tudni kell odaállni melléjük a kellő pillanatban, amikor arra szükségük van. Remélem, a büszkeségem és irigységem egyszer majd odáig kopik, hogy ha másokat dicsérnek, nem engem, ugyanúgy örülni tudok majd neki. Nemcsak belenyugvással elviselni, de tiszta szívből örülni.

Szeretném megtanulni felvállalni és kezelni a konfliktusokat. A kapcsolataimban felnőttként viselkedni. Valamint nem elfelejteni bolondnak lenni, és minden este hálát adni.

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2012.június 06.

The following two tabs change content below.
Losonc Csongor

Losonc Csongor

Losonc Csongor vagyok, s bárhogy töröm a fejem, nem találok ennél szebb nevet kerek e világon. Büszke vajdasági, méghozzá oromi. A bölcsőm ez, s majdan sírom is. Azonban eme két végpont között még sok mindent megélek, ami már nem a szülőfalumhoz köt. Útkereső vagyok. Autóstopos és kamionsofőr. Szeretnék sokáig élni, méghozzá kicsattanó egészségben, hogy minden egyes percet – mit ajándékba kaptam – élményre és tettekre válthassak. S hogy miről, vagy miért írok szívesen, azt én se tudom megmondani, mert sajnos ezen a héten, erről semmit se mondott a horoszkópom.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!