A „szerb Erdélyben”, avagy a rigók, körték és ellentétek földjén – 1. rész

Koszovói útirajz – szerb szemmel

Koszovó felkeresése szokatlan úti cél. Nagy valószínűséggel a Balkán leginkább hátrányos helyzetű, illetve sokak számára legtaszítóbb részéről van szó. De miért is? Az okok számosak: háború, annak utószele, szegénység, veszély. Meglehet, mindezek ellenére is érdemes elutazni a „szerb Erdélybe”, ha már ennyit beszélnek róla, és ha ekkora roppant érzelmek tapadnak hozzá.

Néhány évvel ezelőtt Szabadkán is felbukkantak a belgrádi ‘Mindannyian Kosmetért*’ Diákok Független Szervezetének (Nezavisna asocijacija studenata ‘Svi za Kosmet’) „Kosmet meglátogatása”‘ címmel ellátott plakátjai, amelyek egyes koszovói ortodox templomok, kolostorok felkeresését hirdették, valamint az Ibar-folyótól délre eső szerb enklávékban élő emberek megsegítését. Idén márciusban jött el az idő, hogy az utazáson részt vegyek. Sokrétű érdeklődés vezetett, legfőképpen az, hogy bőrömön érezzem azt, amit egy ilyen út során érezni lehet.

s1

Észak-koszovói tájkép

Van valami érdekesen rendhagyó azokban a táji-történeti országnevekben, amelyek jelentése nem bír politikai és etnikai töltettel. Koszovó (legalább) ezen a téren megnyugtató helyzetben van: szerb neve a rigó, az ókori, de egyes albán körök által ma is ápolt ókori eredetű neve (‘Dardania’) egyebek mellett valószínűleg a körte jelentésre vezethető vissza. Költői mélységeket rejtenek tehát az elnevezések, és akaratlanul is nyomot hagy a helyi térről szőtt előzetes elképzeléseimben, már csak azért is, mert a rendkívül izgalmas balkáni természeti világ kódjait rejtik magukban.

Utunk késő este indul a belgrádi Szent Száva templom lábától. Jelentős a hely szimbolikája, annál is inkább, mert utunk Irinej pártiárka áldását bírja. Első látásra kiderül, hogy a mintegy 160 résztvevő korfája igencsak kiegyensúlyozott: a huszonévesektől kezdve a hetvenesekig minden korosztály képviselteti magát, amelyeken belül a nemi arányok is kiegyensúlyozottak. Senkit sem ismerek, de szerencsém van, a maga mellett helyet adó járeki szerb férfival öt perc beszélgetés után érezzük, hogy sok a közös mondanivalónk egymásnak, hasonlóan gondolkodunk, örömmel vetjük fel az újabb és újabb témákat, amelynek a szűk két nap alatt kezdődő barátság lesz az eredménye. Az éjszakában Čačak és Raška irányában merülünk a Balkán belseje felé, hogy aztán kora hajnalban érkezzünk a semmiből felbukkanó, majd az abban el is vesző jarinjei átkelőhöz. A visszaút két nappal később ugyancsak napnyugta után veszi kezdetét, így az éjjel sötétje hosszú átmenetként választott el minket Szerbia belső területeitől.

s2

A 2004-es pogrom során nagy részben megsemmisített vučitrni szerb temető

Az első állomás Vučitrn (Vushtrri), a Brankovićok egykori központja. Csípős a hajnal, kezdetben még napfény is alig van, csak az üdítő derengés üli meg a várost. Megérkeztünk, végre a talpainkkal is koszovói földön vagyunk, a buszok közönségének java része számára ez az első alkalom. Habár csaknem hetvenezres városról van szó, az utcák szinte maradéktalanul néptelenek, amely ebben a helyzetben óhatatlanul is a kísértetiesség érzésével jár együtt. Az utazók érzékei érezhetően élesek, hiába a tompa bóbiskáló alvásból származó fáradtság. Komor, kissé feszült és kutató figyelem – amit feledni nem lehet – ékelődik a csoport sorai közé, ahogyan a Szent Illés templom kertjébe lépünk. A buszok körül a koszovói rendőrség autói sorakoznak, a hatóságok nem bíznak a véletlenre semmit, noha később a soraink között hallani kételkedő hangokat is a rendőrség jelenlétének értelméről. A templom körül a 2004-es márciusi pogrom emléke fogad minket: a temető teljes területén szétszórva találhatóak a szétvert szerb sírkövek, és noha többet már helyreállítottak, a volt Jugoszlávia területén nemrég nyíltan tomboló etnikai alapú erőszak egyik legerősebb kézzelfogható maradványát fedezem fel a “mementóban”.

s3

A csoport a helyi szerb pópával Vučitrnben

A templom előtt hosszú sor kígyózik. Ez mindvégig kísért az úton, hiszen 160 fő nem kevés, emellett szinte az összes templom beltere kicsi, az emberek többsége pedig le kívánja róni tiszteletét az ikonoknál, meg gyertyát szeretne gyújtani. A templom freskói rossz állapotban vannak, a bizánci hangulatot egyszerre emészti az idő, a penész, a nedvesség és a 2004-es rombolás következményei, de talán rövid idő múlva sor kerül a restaurálásra is. Indulás előtt néhányan beszédbe elegyedünk a helyi pópával, aki dicséri a város melletti elszigetelt falvak híveit, majd sajátos optimizmussal fog Koszovó magasztalásába a szerbektől megszokott gesztikulációval és hanghordozással, ami ilyen helyen, ilyen időben és ilyen hallgatóság előtt a legkevésbé sem hatástalan: „Ez egy áldott terület. Ez érződik. Ez érződik… Eldobok itt bárhol egy magot, és az kikel”. Néhányan a kert frissen felszántott földhantjain felejtjük tekintetünket…

s4

Szent Illés templom, Vučitrn

Haladunk tovább, a most már nappali fényben feltáruló táj hamisítatlan: a magasságok – a távolból ekkor már határozottan úsznak felénk a Šar planina csúcsai –, mélységek, hullámok, síkságok ritmusa nemcsak engem, de jól láthatóan több útitársamat is magával ragadja. A vučitrni pópa szavaihoz költ hozzá egyikük révülten és büszkén, amint a világosbarna árnyalatokban játszó tavaszi szántások orrunk előtt elnyargaló sorát nézzük figyelmesen: „Jó föld. Termékeny föld!” A gazimestani emlékműhöz tartunk, amely csak nehezen mutatja meg magát az új építésű emeletes házak mögül kibukva. Ez egyébként – a számos új dzsámival együtt – a koszovói táj egyik legszervesebb részévé vált. A szó szoros értelemben ezerszámra lehet látni az elmúlt 10-20 évben épített családi házakat, elsöprő többségüket több emelettel. Mivel közeli vizsgálatra nincs lehetőség, ezért a gyorsan pörgő utcaképből találgatunk, hogy vajon melyiket lakják (láthatóan nem mindegyiket ugyanis), hányan élhetnek benne (mivel közismert az albán nagycsaládi intézmény) és hogy honnan van erre pénz. Egy későbbi helyszínen bekerül a csoport tudatába, majd ezt sokan egyből nyugtázzák is, hogy a Nyugaton dolgozó albán vendégmunkások pénze a közvetett, sok esetben pedig a helyi maffia kényszerítő ereje a közvetlen “forrása” az építkezéseknek.

s5

Délnyugati tájkép a gazimestani torony tetejéről

A Gazimestan, a 1389-es rigómezei csata emlékhelyének környéke inkább hasonlít elhagyatott posztszocialista nem-helyre, mint a szerb történeti emlékezet egy kulcsfontosságú helyszínére. Azonnal látok egy “ismerőst” is, ugyanis a telket körbeölelő “NATO huzal” jól ismert dísz a szerb-magyar határon is. Mögöttem a buszból egy pancsovai idős hölgy Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének lobogóját bányássza elő, később elárulja, hogy ezzel a gesztussal szeretne „életet lehelni” Jugoszláviába. A zászlók sokakból jóindulatú mosolygást csalnak elő, a KFOR (a nemzetközi békefenntartó haderő) kirendelt finn, szerbül egyébként jól beszélő katonatisztje nem bír magával, fényképezési engedélyt kér és kap a hölgytől.

s6

Gazimestan

Látható, hogy a torony és környéke felújításra szorulna, a hely mégis lenyűgöző, a stilizált bástya tetejéről a számtalan lépcsőfok megmászását követően nehezen feledhető, csaknem örök életre szóló panoráma tárul elénk: a déli horizonton magashegyek, közelebb középhegységek, illetve dombságok, lábunk előtt egész Rigómező új házakkal sűrűn telehintve, barnás márciusi árnyalatokban megfürösztve. A tájkép egyik uralkodó eleme a különböző ipari üzemek kéményei Obilićnél (Kastriot), amelyek óriási mennyiségű gőzt és füstöt eregetnek a rigómezei ég felé. Először ér az a benyomás, hogy periféria ide, periféria oda, ez a tér tele van élettel, és mint az később kiderül, nemcsak itt a főváros közvetlen közelében. Koszovó jelenlegi népsűrűsége nagyjából 160 fő/km, ami jócskán felülmúlja a szerbiai 93-as értéket. Talán ez sem elhanyagolható körülmény. A toronytetőn sokan a fal szélére állva, bátran fényképezkednek, előkerülnek a szerb nemzeti lobogók, illetve a „Nincs feladás” (Nema predaja) feliratú zászlók. Indulás előtt megismerkedek széktársam két másik barátjával, ők is járekiek. Gyorsan szót értünk, egyikük az én anyanyelvemen is tud néhány mondatot, mivel sokat focizik temerini magyarokkal, és ugye a gyep fölött átjön egy s más a magyar nyelvből is.

s7

A prištinai Szent Miklós templom sírkertje

Priština (Prishtinë) szélén leszek figyelmes először a kétnyelvű helyiségnév és útjelző táblákra, meg a Közép-Európában jól ismert “etnikai menedzsmentre”: a Kosovska Mitrovica irányát mutató táblán a szerb névváltozatot avatott kezek fekete festékkel húzták át. Egyértelmű a párhuzam például a Szabadka melletti Mišićevo magyar névváltozatának, vagy a szülőfalum, Ebed szlovák nevének elmázolásával. Priština igazi balkáni kavalkáddal fogad minket a maga viszonylag szűk és kanyargós utcáival, változatos utcafrontjaival. Az említett építkezési lendület itt bomlik ki teljes erejében, a semmiből nőnek ki a toronyházak, láthatóan óriási energiával. A város központjának északkeleti részén található Szent Miklós templom a lángok martalékává vált 13 évvel ezelőtt, most már azonban teljesen felújításra került. A templomot övező temető számos érdekes, szinte archaikus ikonográfiát őrző sírkövet rejt, tövükből viszonylag jó kilátás nyílik a városra. A csoport ismét alig fér be a templomhajóba, ahol a fiatal pópa tart drámai erejű beszédet a szokásos témákban: templomtörténet, a 2004-es zavargások említése és az egyház jelenbeli működése stb. Nyugodtan, választékosan beszél, egy-egy gondolat után hatásszünetet tart, nyomatékot apró bólogatásokkal ad. Elmeséli többek között, hogy 2004-ben, amely során a templom beltere javarészben megsemmisült, az egyik ikont egy olasz, vallását tekintve római katolikus békefenntartó katona mentette ki az égő épületből, majd ő is vitte vissza a pópáknak, amikor már megfelelőnek látta a helyzetet. A csoport nagy része feszült figyelemmel hallgatja szavait. Itt és a beszélgetések során a „szerb szenvedés” tudata élővé válik, önsajnálatnak viszont nyoma sincs, csak a komor, komoly és merev hangulat érezhető.

s8

Freskórészlet, Szent Miklós templom, Priština

s9

Az olasz békefenntartó által megmentett ikon

Prištinat elhagyva már teljesen világossá válik mindannyiunk számára, hogy mindvégig feszes ritmus fogja kísérni a csoportot. A legkeményebb osztálykirándulások nem zajlottak így: buszból be, buszból ki úgy, hogy minden egyes hely pokolian érdekes és fontos önmagában is, ehhez pedig hozzá lehet adni azt a “módosult” tudatállapothoz, amit a kialvatlanság okozott. Egyik pillanatról a másikra buknak le a fejek, hogy aztán senki se tudja, öt percet vagy órákat aludt-e. Bármilyen furcsa is, mindez  nem jár – még az idősek részéről sem – panaszkodással, holott ez érthető módon cseppet sem kényelmes módja egy zarándokútnak. Valamilyen oknál fogva nem is zavaró így utazni, és minden egyes helyszínről átjön valami “lényegi” a rohanás ellenére – leszámítva, hogy sokszor igencsak igyekezni kell ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyet egy-egy fénykép megfelelő beállításához.

s10

Táj Gračanica mellett

Gračanica (Graçanicë), a legismertebb enklávé karnyújtásnyira van a fővárostól. A váltás éles, hiszen egyből egy dél-szerbiai településen érezzük magunkat: szerb zászlók és nyelv vesz körül minket, és szabadon mozoghatunk, több órát maradunk a városkában. Itt kerül sor a legtöbb adomány átadására a nehéz helyzetben levő családok részére: ruhák, játékok és élelmiszer talál gyorsan gazdára, míg van, aki pénzt is kap betegségének kezeltetésére. Sok esetben a templomok/kolostorok elöljáróinál hagyjuk az adományokat, hogy aztán ők juttassák el az elszigetelt falvak lakosainak, főként a nehezen mozgó időseknek. Az adakozás komolysága már a belgrádi induláskor az autóbuszok kitárt rakodótere előtt sorakozó halmokon is látszott: több mázsa liszt, cukor, mosó- és tisztálkodószer, és egyéb termék állt tömött sorokban. Számos utazó pénzadományt is hozott magával, sőt, többen a baráti és rokoni körükből gyűjtötték a pénzt, amit az elmondásuk szerint önként és büszkén adtak az emberek. Az útra több mint 4000 euró gyűlt össze a szervezők kezébe. Ez a „megyünk segíteni és támogatást adni a népünknek” érzés áthatotta a busz széksorait, és mindvégig megmaradt a levegőben.

s11

Szent Szűz templom, Gračanica

Gračanica világhírű kolostora valóban lenyűgöző, a szerb kultúra olyan emlékéről van szó, amelyet méltán lehet bemutatni bárkinek. A Szent Szűz templom belsejének freskói igazi ortodox mikrouniverzumba szippantják be a szemlélőt, páratlan módon elevenednek meg a bibliai és történeti alakok a falakon.

s12

Az 1999-es vérengzés áldozatainak emléktáblája Staro Grackoban

Dél felé haladva méginkább ritkulnak a szerb települések. Staro Gracko (Grackë e Vjetër) igen tragikus helyszín, a jugoszláv hadsereg visszavonulása és a NATO-bombázás után a falu határában máig ismeretlen tettesek brutális módon lemészároltak a munkából hazatérő 14 szerb földművest. Emléktáblájuk az iskola falát ékesíti, előtte a helyi tanító mondja el történetüket. Ismét érezhető a merev és komor figyelem, csak a süvítő szél hallatszik a férfi szava mellett. Azonban a tragédia felidézése előtt történik más is, a faluból ugyanis sokan kijöttek a fogadásunkra, többen focizni kezdenek a sportpályán, míg a büfében hosszú sorok kígyóznak a török kávéért. A máshol tapasztalható halmazos településszerkezettől eltérően ez a falu akár Vajdaságban is lehetne az egymásra merőleges utcák és a tágas központi tér miatt. A helyiek – az út során nem először és nem utoljára – panaszkodnak: munka nincs, diszkriminálják őket, ha mégis megpróbálnak dolgozni, Belgrádtól alig kapnak valami segélyt. Napról napra élnek, ahogy tudnak. Különösen figyelemreméltó a – nemcsak a jelenlegi – szerb kormánnyal szembeni kritika. Mintha már régen lemondtak volna a szerb “szórványokról”, és így adja magát a gyanú, hogy Belgrád érdektelensége és Priština diszkriminációja között alighanem egy rendkívül bonyolult vákuum foglya az enklávék népe. Hallottam már panaszkodni magyar, szlovák és ruszin “kisebbségeket”, de ezek a koszovói szerb elbeszélések mind közül a legsúlyosabbak, nyilván emiatt is fókuszál az utat szervező belgrádi egyesület rájuk, és nem az Észak-Koszovón gyakorlatilag egységes tömbben élő szerbségre.

s13

A Szent Uroš cár templom és a Madhe dzsámi párosa Uroševac belvárosában

Uroševac (Ferizaj) a következő állomás. A város egykori multietnikus jellegét őrzi az ortodox templom és a közvetlenül mellette álló dzsámi párosa. Itt már egy szál szerb lakos sincs, jóllehet a Szent Uroš cár templom a város közepén van, amelynek parókiáján a fiatal pópa, feleségével és két kisgyerekével él. Helyzetükről egyszerre beszél panaszos, világos és harcias hangon, majd egy valóban drámai erejű képet fest le szavaival: a karácsonyi misét a családjának, azaz három főnek mutatta be január 7-én a fagyos templomban… Nincs komolyabban elítélő véleménnyel a helyi lakosságról, inkább csak a nyugatról nyáron hazalátogató fiatal albánok viselkedését kifogásolja. Érdekes és fontos körülmény, ahogy – és ez a Szerb Pravoszláv Egyház számára nyilván egyszerre jelképes és stratégiai fontosságú lépés – vallási és etnikai értelemben elszigetelt pópák működtetnek egy-egy, az idő legnagyobb részében üresen álló templomot.

s14

Egy albán, az UҪK címereit magán viselő hősi emlékmű Uroševac és Prizren között a hegyekben – a pontatlanul beállított fénykép jól visszaadja azt a szemszöget, ahogyan a buszból láttuk ezeket az emlékműveket

Nem messze a Šar planina roppant ormaitól haladunk tovább Prizren felé, amikor már nyilvánvaló válik a kérdés: node hol vannak az albánok? Az Ibar-folyótól délre ugyanis már csak mutatóban látni szerb többségű falut vagy településrészt, ennek ellenére olyan, mintha egy szerb “kapszulában” néznénk a teret. A buszokat vezető és követő két rendőrautó szinte kiemel minket a forgalomból, tucatszámra fordulnak felénk az arcok. Ritkán, de néhányan az egymáshoz illesztett kézfejükből formált (albán) sast mutatnak felénk, amelyben – szerencsére – ki is merül az atrocitások sora. Nyugtalanítóan sok albánellenes szólamot nem hallani a beszélgetésekben, noha a pejoratív jelentést is hordozó „šiptari” rendszeresen elhangzik, és pár erőteljes minősítés is felüti a fejét a muszlimokra nézve. Ehhez az utak mente is kiváló ürügyet szolgáltat. Az országutakat szinte ritmikusan szegélyezik az igencsak ellentmondásos megítélésű albán ‘Koszovói Felszabadítási Hadsereg’ (UҪK) emlékművei. Nem egyszer egy-egy teljes alakos szobor képviseli a közelben elesett gerilla emlékét albán és UҪK-s címerekkel kísérve. Néhány esetben még Nagy-Albánia kontúrjai is megjelennek – ilyenkor nem lehet nem gondolni a magyar nyelvterületen dívó, hasonlóan erőteljes Trianon-kultuszra. Szinte több albán nemzeti lobogót látni kitűzve az épületeken, mint koszovóit, emellett az amerikai, a német és a svájci zászlók is gyakoriak. Vizuálisan és a térszimbolika terén mindez rendkívül erőteljes üzenet, jól láthatóan, kétséget nem hagyva kívánja elmondani, hogy kié ez a föld, és hogy kiknek hálásak mindezért. Ezt a képet ráadásul csak menet közben látjuk, hiába próbálkozom, elfogadható képet nem nagyon lehet róluk készíteni. Meglehetősen plasztikus és közvetett tehát az albán világ megjelenése, és ahhoz épp megfelelő, főként egy ilyen gyors utazás alatt, hogy egyesekből ellenérzést váltsanak ki, majd azt konzerválják. Járeki barátommal egyetértünk, hogy meg kéne ismerni az albán oldalt is egyszer, míg mások mélyen kételkednek abban, hogy van-e egyáltalán értelme hallani az ő “történetüket”. Több jelentős társadalomtudományi munka szól a szerb-albán ellentétek kibékíthetetlenségéről Koszovón, és úgy érzem, ebből kapok most egy masszív ízelítőt.

FOLYT. KÖV.

Vataščin Péter

Fotók: a szerző felvételei

*Kosmet – a Koszovó és Metohija nevek első szótagjainak összevonásként használják a szerb közbeszédben azért, hogy ne kelljen kimondani mind a két elnevezést.

*Metohija – hozzávetőlegesen Koszovó délnyugati részének történeti neve.

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!