Az ökölbe szorított kéz útja a Képes Ifitől a KMV-ig

Egyik legtermékenyebb (újság)írónk, Szabó Palócz Attila emlékeiben kutakodtunk

A Wikipédia szerint Szabó Palócz Attila „vajdasági magyar költő, próza- és drámaíró, újságíró, szerkesztő, műfordító, színművész, rendező, blogger 1971. november 30-án született a délvidéki Zentán, 2004 óta Budapesten él.” Barátai szerint grafomán hajlamokkal megáldott nonkonformista barnasör-rajongó, aki az említettek mellett ismeretes még gyűjtőszenvedélyéről, és a Mojo Clubhoz való ragaszkodásáról. Az alábbi beszélgetés is az említett helyszínen készült egy pénteki napon a kötelező munka, illetve munkanélküliség (elvégre Szerbiában vagyunk) letudása után, de még a hétvégi őrület elszabadulása előtt.

• A legújabb, tavaly megjelent kötetedben többnyire olyan novellákat gyűjtöttél össze, amelyek a Vajdaságból Magyarországra történő áttelepülésed időszakából valóak. Miért lett a címe Tanácstalan kölykök?

– A mi generációnk viszonylagos jólétben nőtt fel Jugoszláviában. Az egyik barátommal a nyolcvanas évek második felében még azt terveztük, hogy majd ha nagykorúak leszünk, stoppal beutazzuk Európát. Ehhez képest amikor betöltöttük a 18-19. életévünket, az útlevelünkkel már Magyarországra is alig tudtunk átjutni. Kihúzták alólunk mindazt, amihez hozzászoktunk és tanácstalan kölykökké váltunk egy háborús őrületben, ugyanúgy, mint amikor sok évvel később átkerültünk Magyarországra és a bevándorlási hivatalban az összes elképzelhető megaláztatáson átestünk.

Találkozás a tanácstalan kölykökkel - Felsőhegyi iskola, 2011

Találkozás a tanácstalan kölykök újabb generációjával – Felsőhegyi iskola, 2011

• 2004-ben családostul költöztetek fel Budapestre, noha feleségeddel, a szintén újságíró Mihájlovits Klárával szerves részét képeztétek a vajdasági közéletnek. Mi volt a kivándorlásotok oka?

– Soha nem terveztem, hogy elhagyom Vajdaságot, annak ellenére sem, hogy a kilencvenes években többször is lett volna rá lehetőségem, színészként hívtak egy tévésorozatba is játszani Budapestre. Emlékszem, 2004 tavaszán még arról meséltünk az Urbans produkció egyik műsorában, hogy miért akarunk Vajdaságban maradni. Azután jött egy olyan ajánlat, amit nem lehetett visszautasítani. Egy németországi kiadó magyarországi leánycége tervezte egy új napilap, a Reggel indítását és egy olyan, szerkesztői tapasztalattal is rendelkező embert kerestek, aki beszéli a délszláv nyelveket és tud angolul is. Egyik ismerősöm ajánlott nekik. Épp a Sziget Fesztiválon voltunk, amikor az egész egyeztetés lezajlott, folyamatosan csörgött a telefonom, koncert közben is, mert többen is próbáltak rábeszélni. Végül úgy jöttem haza Zentára, hogy kimostuk a fesztiváli szennyesem, és másnap már mentem is vissza.

• Az identitásodon változtat valamit az, hogy itt vagy ott élsz?

– Alapvetően nem. Sokszor kérdezik tőlem, hogy hazajönnék-e, de én azt sem terveztem, hogy elmenjek. Szeretek itthon, nem tartom rossznak a közeget. Persze vannak nehézségek, nem annyit ér a munka, de dolgoztam én is rakodómunkásként lapterjesztőnél, és olyan is volt, hogy nem tudtuk Újvidéken kifizetni a rezsit, ezért a könyv- és lemezgyűjteményemmel álltunk ki a zentai vásárba. Ha viszont adódik egy jó lehetőség, ami miatt megéri csomagolni és elindulni, akkor megteszem. Ettől függetlenül azonban bárhonnan kapnék is egy jó ajánlatot és odakötne a munka, akárhol legyen is ez a nagyvilágban, mindig megmaradnék vajdasági magyar írónak. Nem is akarom, és szerintem nem is kell ezt levetkőznöm magamról.

A vajdasági placcon, a Budapesti Ünnepi Könyvhéten

Kárpátaljai vendéggel (Lőrincz P. Gabriella) a vajdasági placcon, a budapesti Ünnepi Könyvhéten

A HÁBORÚBAN IS CIVIL

• A Tanácstalan kölykök egyfajta folytatása a 2013-ban megjelent Békegyakorlatoknak. A sorozat a háborús éveknek állít emléket, de nem a frontvonali élményeidről szól.

– Valóban három hónapot töltöttem a fronton, amikor berángattak katonának, a budapesti Napkút Kiadó gondozásában megjelent Békegyakorlatokban viszont a „hátországban” megélt élményekről írtam. A címötlet a könyv szerkesztőjétől, az ugyancsak Budapesten élő vajdasági magyar írótól, Bognár Antaltól származik, és arra utal, hogy ha a katonaság békeidőkben a hadgyakorlatokon a háborúra készül, akkor mi, civilek, háborús időkben a békére készülünk békegyakorlatokon. Nekem ez az egész elképzelés rendkívül tetszett.

Koszovó 1997, esütétel

Koszovó 1997, eskütétel

• Azt a három hónapot hogyan élted meg a fronton?

– Némileg azt is civilként. Beszédes Pista mondott egy jót mielőtt bevonultam, hogy ne gondoljak egy pillanatig sem úgy magamra, mint katonára, csakis úgy, mint civil emberre. Végig így tettem, amennyire csak tudtam, igyekeztem civil maradni. A háború teljesen ésszerűtlen volt, viszont az onnan magammal hozott élmények fel-feltűnnek a könyveimben.

NAPLÓ – VALAMENNYIÜNK SZENVEDÉLYE

• Ezekben az időkben gyakran írtál a legendás Napló közéleti hetilapba. Mit jelentett számotokra ez a lap?

– A Napló valamennyiünk nagy szenvedélyévé vált, hiszen szinte az egyedüli olyan lap volt, amely valóban arról szólt, ami a vajdasági magyarságot akkoriban foglalkoztatta: a mozgósításokról, a frontvonal szörnyűségeiről vagy arról, hogyan rejtegették az asszonyok a férfiakat a katonarendőrség elől. Akkoriban párhuzamosan dolgoztunk az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorában, a Szombati találkában és a Naplóban. A lap, akárcsak kezdetben a műsor is, miközben nyomatékosan képviselte a háborúellenes nézeteket, megtartotta a professzionális hozzáállást, és a másik oldalt is többször megszólította. Juhász Attila például a Radikális Párt tagjaival, önkéntesekkel készített interjút, én pedig egy frontról visszatért vajdasági magyar mesterlövésszel, aki azzal dicsekedett, hogy milyen vastag kabátot vett magának a zsoldból, és hogy a barátai is visszafogadták, miután hazatért. Ő úgy tekintett a háborúra, mint munkafeladatra, amivel jól kereshet. Mondanom sem kell, hogy egy pillanatra sem tudtam azonosulni az ilyen nézetekkel. Akkoriban az Újvidéki Televízióban katasztrofális volt a helyzet, az állami uszítógépezet részévé vált. A rádió pedig csak addig tartotta magát, amíg Gion Nándor ott volt, aztán 1994 elején gyorsan repültünk mi is onnan. A Magyar Szó sok mindent megírt, de államilag támogatott sajtóorgánumként mégis kisebb volt a mozgástere, mert jobban szem előtt volt. A Napló azonban magánlapként nyilvánosságra hozott olyasmiket is, amit máshol nem lehetett megírni.

Naplós találkozó 2002-ben Zentán

Naplós találkozó 2002-ben a Zenta melletti Paphalmon (Heinermann Péter, Laták István, Juhász Attila, Szabó Palócz Attila, Pál Károly)

• Hogyan tudott fennmaradni?

– A főszerkesztő Keszég Károly végül már leginkább saját megtakarított pénzéből tartotta el, mivel a magyar többségű önkormányzatoktól csak kevés támogatás érkezett, az alapítványi csapok addigra elapadtak, a tulajdonosok pedig már külföldön tartózkodtak. Amikor már látta, hogy baj lesz, Karesz megpróbált kiutat találni, Napló Kör néven civil szervezetet akart létrehozni, aminek nevében tudott volna pályázni különböző helyeken, és talán megmenthette volna a lapot. A szervezet bejegyeztetése azonban elakadt a báni palotában. A bejegyzést intéző jogásznő már jó ideje járkált a tartományi titkárságra kifürkészni a késlekedés okát, amikor valaki félrehívta, és azt mondta neki: „Ebben az országban bárki bármit alapíthat, de a Napló nem!” A lapot a rezsimellenes hangvétele miatt itt érte el a bosszú. Két héttel azután, hogy 1997-ben megszűnt, Karesz is meghalt. Olyan gyorsan történt minden, hogy kitakarítani sem volt időnk a szerkesztőséget, meg persze jogunk sem, mivel nem alapítók voltunk, csupán külső munkatársak.

• 2012-ben Asztaltársaság címen írtál egy elmarasztaló véleményt az akkoriban alakult Napló Körről, amelyre Németh G. Árpád reagált is a Magyar Szóban…

– A jelenlegi Napló Kört többek között azok viszik tovább, akik Karesznak hátat fordítottak annak idején. Az ő babérjait szeretnék a saját fejükre tenni, miközben még egy csokor virágot sem képesek kivinni a sírjára, és arra sem veszik a fáradtságot, hogy elmenjenek a tiszteletére minden évben, szülőfalujában, Padén megszervezett emléknapra. Valójában meggyőződésem, hogy lenézik őt és azt, amit csinált. Meg persze főleg minket, akik akkoriban ott álltunk Karesz mellett. Erről írtam akkor. Németh G. azzal válaszolt, hogy hallomásból szerzett információk alapján érvelek, csak hát azt felejtette el, hogy én mind olyan eseményekről beszéltem, amelyeknek szem- és fültanúja voltam, vagyis jelen voltam, amikor azok történtek. Ha hallomásról beszélünk, akkor valóban, mindent nagyon jól hallottam. Másrészt meg arról beszélt, hogy „emlékei szerint” Karesz nem is Napló Kör, hanem valamilyen más néven akarta a civilszervezetet megalapítani. Ezzel pedig csak azt árulta el, hogy a régi Naplókat még csak át sem nézte, hiszen az alapítás körüli hercehurca részletei folyamatosan megjelentek a lapban.

Csoportkép egykori naplósokkal Keszég Károly sírjánál 2012-ben

Csoportkép egykori naplósokkal Keszég Károly sírjánál 2012-ben

ÖKÖL A KÉPES IFJÚSÁGON

• Még a naplós időkben kezdtél el rendszeresen publikálni a Képes Ifjúságban. Akkoriban mintha sokkal hangsúlyosabban lett volna jelen a lapban a politika, mint mostanában. Ez minek volt köszönhető?

– A Képes Ifjúságba már középiskolás korom óta küldtem a verseimet, tudósításaimat, már a kezdetektől fogva nagyon szerettem a lapot. 1996-ban Tóth Lívia főszerkesztősége idején kezdtem ott dolgozni a korábbi rádiós és naplós kollégákkal, még Keszég Károly is írt az Ifinek. Az első néhány oldal valóban mindig aktuálpolitika volt, de azért igyekeztünk tartani egy középutat, hogy ne kerüljön túlsúlyba a politika a zene, a film, és az irodalom rovására. Az ifjúság az akkori szituáció miatt sokkal jobban érdekelt volt a közéletben, ezért volt több belőle az újságban is.

• Azokban az időkben az Otpor mozgalom komoly zászlóvivőjévé vált a lap. A Második Nyilvánosság nevű Facebook-csoport a mostani újságírók szervilizmusát bírálva meg is említette pozitív példaként az akkori Képes Ifit, mondván, ti akkoriban címlapon mertétek hozni az Otpor jelképét…

– Köszönöm szépen a Második Nyilvánosságnak, hogy így emlékszik erre, de igazságtalanság lenne, ha ezt teljes mértékben magamra venném, hiszen a Képes Ifiben már rendszeresen írtunk az Otporról akkoriban is, amikor még Tóth Lívia volt a főszerkesztő. Az ország forrongott a háborúellenes megmozdulásoktól és diáktüntetésektől, amelyek később Otpor néven szervezett egységgé váltak. Mi rendszeresen tudósítottunk ezekről az eseményekről. A lapnak akkoriban három városban működött szerkesztősége, és magam is megdöbbentem, amikor évekkel később az Otpor néhány ismert tagja elismerően szólt arról, hogy mi voltunk az első szabadkai újság, amely írt róluk, s támogattuk, ahogy tudtuk, amit nem mindenki díjazott. Az Otpor jelképe, az ököl nagyban, egész oldalas méretben nem a cím-, hanem a hátlapon volt, de így is akadt olyan iskola, amely visszaküldte azt a lapszámot. Tóth Lívia vezetése mellett egyébként többször is szerepelt a címlapon kisebb méretben, különböző jelenetek részeként.

A Képes Ifjúság hátlapja Szabó Palócz főszerkesztőségének idején (balról) és a címlapja Tóth Lívia időszakában

A Képes Ifjúság hátlapja és címlapja azokban az időkben

• Ma már sokan azt mondják az Otporra, hogy nem érte meg, felesleges volt a kockázatvállalás, át lettünk verve. Mi erről a véleményed?

– Szerintem mindenképp megérte, és csodálkozom is ezeken a véleményeken. Tapasztalom én is, hogy mennyien kiábrándultan, rossz szájízzel beszélnek róla. Persze mindenki arra számított – velem az élen! –, hogy rövidebb idő alatt, sokkal többet érünk el. Mégis meglepődök, amikor azt mondják, hogy itt minden ugyanolyan, mint volt, és semmi sem változik. Emlékezzünk csak pár dologra: kilépési illeték, embargó, rendőrállam… Nem mondom, hogy a jelenlegi helyzet fenékig tejfel, de azért távolról sem az van, mint annak idején.

• Többen politikai karriert kovácsoltak abból, hogy otporosok voltak. A zentai parkban felállított színpadon azokban a napokban te voltál a magyar ajkú vezérszónok, ami alapján talán te is „benyújthattad volna a számlát” a rendszerváltás után. Miért nem éltél ezzel a lehetőséggel?

– Soha nem voltak ilyen ambícióim. Civil szervezeteknek tagja voltam, s amennyire képes voltam, kiálltam amellett, amit igaznak és fontosnak éreztem, de a politikai karrier soha nem érdekelt.

• Akkoriban mindig forrt a levegő a Képes Ifi vitarovatában, a Hyde Parkban. Szerinted ma már miért nincs erre igény?

– Ebben az internet elterjedésének lehet szerepe. Mi régen, középiskolásként még élveztük, amikor az olvasói levelek között megjelentek saját írásaink az újságokban. Szerintem ezt a fajta igényt manapság a fiatalok egyértelműen az interneten élik ki.

• Látni rajtad, hogy a Képes Ifjúság még mindig sokat jelent a számodra, ahol még mindig vezeted a képregény rovatot és időnként cikkeket is írsz. Miért hagytad ott végül a lapot?

– Az akkori Magyar Szó Lapkiadó Közvállat igazgatójával, Mihók Rudolffal nagyon megromlott a kapcsolatom. Kezdődtek az előszobáztatások, nem volt hajlandó velem szóba állni, amikor személyesen felkerestem, és végül már csak hivatalos, iktatott leveleken keresztül tudtam vele kommunikálni. Egy idő után az aláírási jogom is megvonta, így még egy útiköltséget sem tudtam elintézni a munkatársaknak. Egyértelművé vált, hogy semmit sem hajlandó megtenni, amire kérem. Ennek hosszú távon a lap láthatta volna kárát, ezt pedig nem akartam. Ehhez még hozzájárult egy kellemetlen eset, s elegem lett abból, hogy intézményesen lopják el a pénzünket, ami miatt azonnal le akartam mondani már 2004 tavaszán. A szerkesztőség néhány tagja azonban meggyőzött arról, hogy ha én ezt akkor, első felindulásomban megteszem, azzal megszűnik a lap, ezért a nyári iskolai szünetig még vállaltam a munkát.

Szögi Csabával a Képes Ifjúság főszerkesztőjeként a lap által szerkesztett magyarkanizsai JUMP fesztiválon, 2003

A Képes Ifjúság főszerkesztőjeként a lap által szervezett magyarkanizsai JUMP fesztiválon a Kifi jelenlegi szerkesztőjével, Szögi Csabával, 2003

MINDIG AZ VAGY, AMINEK BÉLYEGEZNEK

• Már említetted, hogy a Reggelnél kezdtél dolgozni, amikor Budapestre kerültél. Később miért váltottál munkahelyet?

– A Reggel egy évig működött, de a cégvezetők nem találták meg a számításukat, ezért gyorsan lehúzták a redőnyt. Német cég, profizmus, csak a pénz számít, ami nem hoz bevételt, azt nem működtetik tovább. A szerkesztők közül viszont nem bocsátottak el mindenkit, négyünket szétszórtak a kiadó más online lapjaihoz. Ebben is megtaláltam magam, mert sokszínű tartalomból – zene, sport, film, gasztronómia – lehetett válogatni. Azután kimentem egy hónapra Brüsszelbe, és mire hazaértem, már négyünk közül kettőnek felmondtak, és én is egyre kevesebb munkát kaptam.

Munka közben – Interjú Csík Jánossal

Munka közben – Interjú Csík Jánossal

• Ezután kerültél a Magyar Hírlaphoz. Többen is baloldalhoz sorolnak, mindeközben jobboldali lapnak dolgozol… Hogyan tudod ezt összeegyeztetni?

– A Reggel esete kiváló példa erre. A kiadónak – külföldi minta alapján – az volt az elképzelése, hogy a lap ne álljon egyik oldalon sem, igyekezzen egyfajta középutat járni. Magyarországon ez ma lehetetlen. A Reggelnek is az lett a veszte, hogy ha a jobboldalról írt meg kínos dolgokat, akkor azok pocskondiázták, amikor pedig fordítva, akkor baloldalon üvöltöttek, hogy „vigyétek innen ezt a jobboldali mocskot”. Végül pedig nem maradt piaca a lapnak. Ilyen ez a közeg, ha egyik oldalon sem állsz, akkor mindenkinek az ellenségévé válsz. Mindig az vagy, aminek bélyegeznek. 2006-ban volt a Magyar Hírlapnál egy arculatváltás. Tény, hogy korábbi formájában – az akkori kormány javára elkövetett csúsztatásai miatt – minőségileg egy ideje már tarthatatlan volt a lap, ezt kívülállóként, akkor még „csak” olvasójaként is láttam. Azzal hívott oda dolgozni egy kollégám, hogy kellene ebből egy jó újságot csinálni. Hát olyan lett, amilyen, ezt ne én ítéljem meg. Persze én is tisztában vagyok vele, hogy a Magyar Hírlapot támadják mostanában a legdurvábban, csak hát nem vagyok biztos abban, hogy ezt jogosan teszik. Ha összehasonlítjuk a többi országos napilappal, azt láthatjuk, hogy híranyagában a legkorrektebbek között van. A legvitathatóbbak mindig a véleményműfajok – van, aki durvábban, s van, aki enyhébben fogalmaz –, de ezek esetében mindig meghatározó az is, hogy mibe akar belekötni az, aki épp bírál vagy tiltakozik. Persze az nyilvánvaló, hogy ez egy jobboldali lap, de azt professzionálisan csinálja.

• Te mégis hová sorolnád magad?

– Én ennek nem tulajdonítok különösebb fontosságot, talán azért sem, mert már 2000 után sem voltak politikai ambícióim. Meg aztán sohasem szerettem a nagy hitvallásokat. A művészetekben, az irodalomban és a színházban sem. Biztos, hogy van, amiben baloldalian gondolkodom, s olyan is, amiben pedig a jobboldal nézeteivel értek egyet. De tény, hogy előszeretettel kategorizálják az embert kívülállók. Mindenki azzal minősít, amit negatív jelzőnek tart, mert ha elfogynak az érvek, mindennél hasznosabbak a megbélyegzések. Egyik nap hávéiemes kisköcsögök megírták rólam, hogy nemzetietlen, mocskolódó liberális „szőrmók” firkász vagyok, azután másnap Bódis Gábor meg azt írta rólam, hogy egy nyíltan antiszemita lap szélsőjobboldali újságírója volnék. Ilyen körülmények között nem kell az embernek hitvallást tennie, mert úgyis középre pofozzák: ha egyszerre érkezik két oldalról a megbélyegzés, abból leszűrheti, hogy nagyjából egy vállalható középúton jár.

A később ellopott Vergődő Madár szobornál Szabadkán

A később ellopott Vergődő madár szobornál Szabadkán

• A cikkeidben mennyire tudod a saját álláspontodat képviselni, vagy kénytelen vagy a különféle oldalak kezére játszani?

– Egy barátom mondta nemrég, hogy nem az a fontos, hogy mindent megírj, amit gondolsz – mert ez egyébként is képtelenség volna, egy gondolkodó ember esetében nincs az a terjedelem, amibe beleférne –, hanem, hogy ne írj meg olyat, amit nem gondolsz. Szerintem én még nem írtam meg olyat, amit nem gondoltam úgy, ahogy, vagy ne állnék akár évekkel később is mögötte.

• Amikor azt mondod, hogy mocskolódó liberálisnak neveztek, akkor feltételezem, az azóta már megszűnt Magyarazat.info weboldalán 2011-ben megjelent A délvidéki újságírás díszpintyei című lejárató cikksorozatra gondoltál, amelybe te is bekerültél Szögi Csaba mellett, akit később fizikailag is bántalmaztak az óbecsei színház mellékhelyiségében a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén (KMV). Hogyan reagáltál ezekre az eseményekre?

– Ami Csabával történt, az felháborító és elfogadhatatlan, aki bakancsrúgásokban méri a véleményét, és pofonokban terjeszti az „igét”, annak nincs helye a közéletben, de talán még az utcán sem, szabadlábon, és teljesen mindegy, hogy mi a véleménye. Akkor sem számítana, ha ezerszer is igaza volna… A díszpintyes cikksorozaton ellenben jót szórakoztam. Ha megkérdeznek, sokkal kompromittálóbb dolgokat tudtam volna mondani magamról, mint amiket ott összetalicskáztak. „Kompromittáló” fotókból is csak olyanokat találtak rólam, amiket én magam töltöttem fel a Facebookra. Ha vállalhatatlannak vagy szégyellnivalónak tartottam volna, nem teszem elérhetővé. Aznap, amikor megjelent a rólam szóló cikk, a szerkesztőségben ott álltunk a kollégáimmal a számítógép körül, és a hozzászólásokban a Magyarazat.info-sok lelkét kiszekáltuk, miközben halálra röhögtük magunkat. Látszott, hogy ők ezt komolyan veszik, azt pedig nem értették, hogy mi meg szórakoztunk ezen. Azt nem mondhatom, hogy örültem volna az egésznek, de nevetségesen dilettánsnak tartottam. Az ilyen esetek azonban csak addig a pontig tolerálhatóak, ameddig nem csapnak át olyan incidensekbe, mint ami Szögi Csabával történt.

• Szerinted mennyire szabad az újságírás Szerbiában és Magyarországon?

– Rengeteget hallani mostanában, hogy nincs sajtószabadság, ami szerintem butaság. A díszpintyes eset is képlékenyen jelzi, hogy bárki bármit megírhat. A kérdés csak az, hogy ezt hol teszi meg, és milyen minőségben. Nincsenek már meg azok a korlátok, mint a rendszerváltás előtti Magyarországon, vagy a miloševići rezsimben Vajdaságban, de vannak másmilyenek, amelyek sokkal hajlékonyabbak, képlékenyebbek. Nagy valószínűséggel persze a hírlapos cikkeimet nem hozná le a Népszava vagy a Népszabadság, de szerencsére nem is ez a cél. Sőt, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mindig van értelme fejjel menni a falnak. Másfelől én szerkesztőként is dolgozom, tehát nagyon jól tudom, hogy nem mindig cenzúra az, ha egy lap nem akar egy-egy szöveget megjelentetni. Viszont a sértett önérzet persze ilyenkor rögtön cenzúrát, öncenzúrát kiált. Saját példám is van erre… A kilencvenes években a Magyar Szónál Bálint Sándor visszautasította az egyik cikkem közlését. Leállhattam volna akkor handabandázni, meg cenzúrát kiabálni, de annak semmi értelme sem lett volna. Átvittem viszont az írást a Családi Körbe, ahol egy több éven át megjelenő, sikeres és népszerű sorozat lett belőle, amelyikre máig is büszke vagyok. Ma pedig már nincs olyan politikai alapállás, nincs olyan eszmerendszer, nincs olyan értékrend, amelynek ne lenne meg a megfelelő fóruma, csak meg kell azt találni. Persze, ehhez az kell, hogy ne is akarjam a hírlapos cikkeimet a 168 órába vagy a Magyar Narancsba betuszkolni, mert azzal könnyen pofára eshetek.

.

.

The following two tabs change content below.
Győri Norbert

Győri Norbert

Győri Norbert néven láttam meg a napvilágot Zentán, abban az évben, amikor korszakalkotó heavy metal lemezek születtek Nyugaton, Jugoszláviában a novi val (új hullám) hódított, és meghalt Josip Broz Tito. Egyetemi diplomámat szociológiából szereztem, emellett hobbi szinten újságírással (a Press Szón kívül évek óta írok nyralothep néven zenei témájú cikkeket a Képes Ifinek) és zenéléssel (az Ashen Epitaph zenekarban) foglalkozom. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem néznek rám hülyén, mikor jól érzem magam, ahol nem kell öltönybe bújt ördögöket kerülgetnem, akik istennek hiszik magukat és arról sem akarnak meggyőzni, hogy rettegnem kell.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!