Ciao Lecce, buongiorno mimózák, signoriták

Olasz hétköznapok (I.)

soph 88:22, hangos zörrenéssel felhúzódik a zöld roló. Az ablakon túl ébred a város. Szemben a piac kinyit, a virágárus a bejárat elé pakolja portékáját, az apró mimózavirágok idáig is kitűnnek, édesanyám jut eszembe róluk. Az emberek munkába sietnek, a dóm harangja kong, az öreg bácsika ma is felint nekem egy „Buongiorno signorita!” kíséretében. Itt bent kotyog a kávé, tegnap őrölték, ma kortyolom. A lakás még alszik, csendben lépkedek a belmagasságtól visszhangzó új otthonomban. Ez van most. Néhány héttel ezelőtt 30 kilónyi életemmel indultam neki az útnak, sajgó vállal, gyomorgörccsel és olyan iszonyú magánnyal, amit még soha nem hordtam magamban. Ismét egy útra indultam, új tapasztalatokat, új embereket, több tudást, több bátorságot, kitartást és még sorolhatnám mit szerezni. A cél Olaszország, Lecce városa.

.

.

A rövid repülés kései érkezéssel két napos pihenésre ösztönzött Bariban. Az ágyamat, a látnivalókat, térképet és miegymást a táskába gyűrtem. Nyakamba vettem a várost, és bár utazgattam már ide meg oda, mégis kicsit keserű szájízzel kell bevallanom, nem Bari lesz az a desztináció, ahová vissza szeretnék térni. Az emberek többé-kevésbé segítőkészek voltak, mégis egy-két apró rezdülés kiábrándított. Persze itt ért az első sokk is, az olasz élet este tízkor ott volt a talpam alatt, amint kiértem a pályaudvarról. Óriási hangzavar: buszok, kocsik, motorok és gyalogosok összeférhetetlen káoszban az úttesten, dohányzó bundás donnák megvető tekintettel néztek rám. Nem tudom, mi volt elrettentő bennem, talán a nagy csomag, vagy kétségbeesett tekintetem hitette velük azt, hogy rosszat akarok… Pedig nem, csak némi infót arról, mégis hol található a hostel, ami közel van, de senki nem ismeri. A keserves gyaloglás közben, némi eltévelyedés után megtaláltam egy lépcsőház névsora között. Semmi tábla, semmi házszám (ez egyébként tipikus, úgy vettem észre) nem jelezte, hogy ott van. Persze az utcákat felfedezve szembeötlöttek az állítólagos olasz szokások: a ruhák száradva lógnak ki az utcán, az emberek ott parkolnak, ahol akarnak (leginkább az átjárón), motor mindenütt és a piros jelzést gyakorlatilag csak én várom ki.

.

.

A következő döbbenetem a konnektor volt, melyek közül egy sem volt kompatibilis az én elektronikai eszközeimmel. Aztán az internet. Kétféle van itt: a pocsék és a nem létező. Ezzel kell élni. Nem gondolom, hogy internet nélkül nincs élet, sőt. Emlékszem rá, amikor még nem volt, akkor az volt a legnagyobb gondunk, hogy anya kiengedjen bennünket labdázni a szomszéddal még vacsora után. Most meg jelezni kellene a szegedi mobilitási irodának, hogy élek, megérkeztem, a vizsgákat fel kellene venni, a kurzusok elvárásait meg teljesíteni. Ezt sajnos nem a galamb fogja elküldeni, és az sem biztos, hogy bárki tolerálná. És ez csak a formális oldala, az otthon utáni vágyról nem írok. Még nem.
A presto.

.

.

Fotók: Sophia

The following two tabs change content below.
Rózsa Szabina

Rózsa Szabina

1990-ben születtem Topolyán. Gyermekkoromat a versek vették körül majd a színház világa kezdett csalogatni. Középiskolai tanulmányaimat 2009-ben fejeztem a topolyai gimnáziumban, miközben a szabadkai Színitanodában tanultam, játszottam. Innen indultam el... felfedezni, megcáfolni, változtatni, újraváltozni és újjá változni. Nekifutottam a színművészet akadémiájának, ahonnan aztán az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának filozófia szakára pottyantam, onnan pedig a bájos Andalúz olíva hegyek közé sodródtam, s jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán vagyok spanyol-olasz szakos hallgató. És még ez is változhat.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!