„Nekem az ő mássága mindig is normális volt”

A gyógypedagógusnak készülő Losonc Anna szeretné eloszlatni a fogyatékosokat övező tévhiteket

A fogyatékosok veszélyesek, akárcsak a koldusok – tolmácsolja a Magyarkanizsáról származó Losonc Anna az átlagember véleményét. Ha belegondolok, néha én is összerezzenek egy béna, bottal is alig járni tudó vagy bármilyen más fogyatékkal küzdő ember láttán. Volt azonban egy időszak az életemben, amikor sokat találkoztam egy Down-szindrómás fiúval, amint a magyarkanizsai Együtt Veled – Értük Egyesületből, azaz a sok helyen csak Bárkaként emlegetett értelmi és testi sérültekkel foglalkozó napközi otthonból hazafelé tartott. Akkor nem féltem. Mindig megöleltük egymást, kezet csókolt nekem, áradt belőle a kölcsönös adni és kapni akarás.

Losonc Anna

Losonc Anna

Hasonló élményeken felbuzdulva lett Anna 2013-ban a Szegedi Tudományegyetem Gyógypedagógus-képző Intézetének hallgatója. Szakiránya a tanulásban és értelmileg akadályozottak pedagógiája. Fiatal kora dacára rengeteg tapasztalattal rendelkezik a Down-szindrómások fejlesztéséről.

Mikor kezdtél el érdeklődni a fogyatékossággal élők sorsa iránt?

– A Down-szindrómával élő bátyám, Tibor miatt számomra ez az érdeklődés eleve adott volt. Ő kiskorától kezdve a Fénybárka Egyesületbe járt foglalkozásokra, és ott nekem is volt lehetőségem más fogyatékosokkal összebarátkozni.

Hogyan jutottatok arra a döntésre, hogy egy Down-szindrómás kislányt, Melánit is örökbe fogadjatok?

– A szüleim már régóta fontolgatták egy Down-szindrómás gyermek örökbe fogadását, mivel édesanyám munkanélküliként egyébként is otthon tartózkodott Tiborral, és úgy éreztük, ezzel csak segítünk, hiszen mindenkinek joga van a boldog élethez. Természetesen a húgommal mi teljes mértékben támogattuk az ötletet, de ennek a hatalmas döntésnek a meghozatalában a fő érv a bátyám volt, mivel neki köszönhetően megtapasztaltuk, hogy egy fogyatékkal elő személy nagyon sok értékes dologra tanít meg minket. Őt sikerült olyan mértékben önállósítani, hogy egy kislányt magunkhoz is tudtunk venni.

Miben volt könnyebb és miben nehezebb ez a helyzet?

– Tibor első gyermekként érkezett a családunkba. A vele való foglalkozás eleinte nehezen ment, hiszen a szüleim akkor még semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek, de gyorsan belerázódtak a mosolygós, szeretetteljes fiú nevelésébe. Az egész család odavolt érte a születésétől kezdve. Kiskoromban felvilágosítottak arról, hogy a bátyám más, mint a többi ember, ezért nekem az ő mássága mindig is normális volt. Együtt játszottunk, és a mai napig számos közös programunk van. A szüleim számára Meláni nevelése már nem ígérkezett bonyolult feladatnak, mivel előtte rengeteg tapasztalatot szereztek, sok tanácsot kaptak és számos könyvet elolvastak a Down-szindrómáról. Én mindkettejüktől sok új dolgot tanultam. Meláni 7 hónaposan került hozzánk, tehát szinte a születésétől kezdve végigkísérhettem a fejlődését. Az egyetemen tanultak alapján pedig most már megértem azt is, éppen milyen lemaradásai vannak, miben kell fejleszteni, miért olyan, amilyen.

Mik voltak a motivációid akkor, amikor a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának gyógypedagógia szakára jelentkeztél?

– Leginkább a bátyám, Tibor és a nevelt kishúgom, Meláni motiváltak, hogy ezt a szakmát válasszam, hiszen mindkettejük Down-szindrómával él. A legfőbb célom, hogy a testmozgásukat fejlesszem és a sportban való integrálásukat elősegítsem. Türelmesen viszonyulok ezekhez a különleges emberekhez, és örömmel tölt el a velük való foglalkozás. A gyógypedagógiát pedig gyönyörű hivatásnak tartom, hiszen a segítségünkért cserébe a gyermekek rengeteg szeretettel halmoznak el bennünket.

Anna tesók

Említetted, hogy a testvéred, Tibor a Fénybárka Egyesület tagja. Neked milyen élményeid vannak erről az intézményről?

– Mivel a Bárkában hétköznap folyik a munka, nekem pedig most már csak hétvégén van alkalmam hazajönni Szegedről, ezért sajnos nagyon ritkán tudok ellátogatni az intézménybe. Az legutóbbi látogatásom március 21-én, a Down-szindróma világnapján volt, amikor a bárkások meghívták magukhoz a környéken élő Down-szindrómás fiatalokat, és egy rövid műsor keretében megismerhettük őket.

Down-szindrómások

Együtt – fiatalok a Down-szindrómások világnapján

Mit gondolsz, mennyire autonómak a fogyatékosok?

– Ez a fogyatékossági típustól is függ. Ahhoz, hogy egy sérült független legyen, nagy szükség van a család támogatására, a befogadó környezetre. A Down-szindrómások esetében az autonóm magatartás megfelelő fejlesztéssel magas szintre emelhető. Tibor szinte teljes mértékben önálló, egyedül végzi a teendőit. Elmegy a boltba, tud bánni a pénzzel, nem téved el, nincs szüksége állandó felügyeletre.

Mennyire válhatnak ezek a személyek más emberek, esetleg az egész társadalom kiszolgáltatottjaivá?

– A társadalom még nem tanulta meg elfogadni a fogyatékkal élőket, ezért úgy gondolom, nekünk, gyógypedagógusoknak kell kiállnunk értük, és tudatni a többséggel, hogy ők is teljes értékű tagjai a közösségnek. Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, hogy szembe tud-e nézni a lelkiismeretével, amikor egy magatehetetlen embert kiszolgáltatott helyzetbe hoz.

Mi az eddigi tapasztalatod, hogyan viszonyulnak a sérültek más emberekhez?

– Számos fogyatékossággal találkoztam, de úgy gondolom, minden eset más és más, mind különleges a maga nemében. Az azonban általános, hogy rendkívül igénylik a szeretetet és az odafigyelést. Ha érzik azt, hogy szívesen, fenntartások nélkül közeledsz hozzájuk, akkor ők is teljesen nyitottak lesznek. Az egyetem első évében számos intézményt látogattunk meg a hospitálás alkalmával, és a gyerekek első reakciója mindig az ölelgetés és a puszilgatás volt.

Mennyire lehet különválasztani a fogyatékos testet a hordozójának személyiségétől?

– Úgy gondolom, ez függ az adott ember empatikusságától is. Sajnos manapság a külsőségekre figyelünk, ezért a sérülteket szinte kizárólag hátrányos megkülönböztetés éri. Ha az emberek meglátnak egy hajléktalant, nem az jut róluk eszünkbe, hogy jó lenne közelebbről megismerni, mivel a köztudatban az a vélekedés járja, hogy a koldusok veszélyesek. A fogyatékosoknak is hasonló a megítélésük. Legtöbbször sajnálattal néznek rájuk, szánakoznak, hogy vakok, siketek, esetleg kerekes székesek. Szerintem nem sajnálni kell őket, hanem úgy foglalkozni velük, mint minden normál fejlődésmenetű emberrel. Ha segítségre szorulnak, akkor pedig segíteni kell nekik, hogy azt érezzék, ők is számítanak.

The following two tabs change content below.
Berec Sári

Berec Sári

Berec Sára vagyok, de inkább Sári, de néha Pom-pom. Szeretek bolyongani a nagyvilágban: a csönd városában, Kanizsán, Kosztolányi és Csáth Szabadkáján, Pesten vagy valahol Európa más városában. Sok mindennel foglalkoztam már 21 évem során: színészkedés, versmondás, írás, biciklizés... Legjobban utazni és felfedezni szeretek: most éppen a holland nyelv torokhangjait és Budapest rejtett világait.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!