Matrózokkal csókolózó csajoktól volt hangos a hajó

Kultikus horvát zenekar, a Magazin adott koncertet és interjút az A38-on

Szokatlan helyzet állt elő a legutóbbi Balkán bulit követően. A nagyöregek, az ex-jugoszláv rockikonok (Željko Bebek, Dražen Žerić-Žera, Davorin Bogović, Saša Lošić) után most egy nálam fiatalabb csajjal, a 80-as évek óta aktív Magazin zenekar énekesnőjével, Andrea Šušnjarával interjúztunk. Többedmagammal.

18813899_1316648071758069_613667395021059560_n

Ott kapcsoltam be a diktafont, ahol Andrea épp az „éjszakai bagoly” életmódról mesélt, amely igen elterjedt popelőadó körökben:

– Éjszakánként, amikor a normális emberek alszanak, mi egymás posztjait olvasgatjuk az Instagramon, megbeszéljük, kinek hogy sikerült a fellépése. Ez egy fordított világ, más a tempója is, de meg lehet szokni. Sokat vagyunk úton, ahogy megérkezünk, irány a hangpróba, egy gyors zuhany, esetleg valami kis vacsora, majd meló egész éjjel.

Így volt ez aznap este is. Andrea és a „fiúk” (Željko Baričić, Nenad Vesanović – Keko) igazán kitettek magukért, bő kétórás, tömény koncertet kaptunk tőlük 80-as, 90-es évekbeli slágerekkel, megspékelve a legújabb szerzeményekkel. A Magazin klasszikusan az a zenekar, amelytől olyan érzése támad az embernek, hogy az összes számukból sláger lett – lazán kitöltötték velük a hosszú műsoridőt is. Elsőként a Piši mi (Írj nekem) csendült fel 85-ből, hevesen ráztuk a Kokolora (Legkedvesebb), felváltva harsogták a nők és a férfiak, hogy Sve bi seke ljubile mornare (Matrózokkal csókolózna minden lány), a legjobban pedig a Ti si želja mog života (Te vagy minden vágyam) című szerzeménybe éltük bele magunkat. Legalább is a zenekar gitárosa, Željko Baričić szerint, így ez lett az egyik ráadás.

18892929_1316648045091405_1212559867611654708_n

A spliti zenekar fennállása óta többször váltott énekesnőt, akik – egy kivételével – mind szőkék, helyesek, törékenyek voltak. Avagy „kicsik, szőkék és naivak”, ahogy azt Andrea énekli egyik friss, Maslačak című slágerükben. Akárhogy is, az énekesnő tökéletesen beleillik a Magazin történetébe, elképesztő erőbedobással, mégis könnyedén vezényelte le a koncertet. Ahol kellett, ügyesen hergelt bennünket, ha pedig éneklésre buzdított, azt is kedvesen tette, a koncert „jajj, de kár, hogy véget ért” érzéssel zárult. Természetesen, arra is kíváncsiak voltunk, ő milyennek talált bennünket.

– A publikum szó szerint elvarázsolt, pedig előtte egy picit szkeptikusak voltunk. Nem tudtuk, hogyan fognak reagálni, ismerik-e a számainkat. Éppen ezért olyan, főleg a 80-as évekből merített repertoárral érkeztünk, amelyet Horvátországban egyáltalán nem játszunk. A hangulat végül fantasztikus volt, az emberek kívülről fújták a dalokat az elsőtől az utolsóig, és ez az emelkedett hangulat ránk is átragadt. Minden nyűgömet elfelejtettem közben, a fárasztó utazást, hogy fáj a lábam… Nagyon szép az, amikor a közönség feltölt energiával és annyira felpörget, hogy a maximumot adod. Ezért is nyújtottuk meg a koncertet…

18881855_1316644468425096_7662044704876673163_n

Általában milyen korosztálynak zenéltek?

– Attól függ. Mivel a Magazin nagyon hosszú pályafutást tudhat maga mögött, a rajongók köre a legidősebbektől a legfiatalabb korosztályig terjed. Nekem személy szerint a gyerekek a kedvenceim, akiknek nyaranta a tengerparti fesztiválokon zenélünk. Szuper érzés, amikor a nézőtér a legapróbbakkal telik meg. A fiataloknak a klubokban zenélünk, ezek a 10–11 óra magasságában kezdődő nagyobb volumenű koncerteket pedig általában az idősebb generáció tagjai látogatják.

Milyen gyakran koncerteztek külföldön?

– Elég sűrűn. Pont ma beszélgettünk arról a zenekar tagjaival, milyen kár, hogy sokszor még egy órácskánk sincs arra, hogy kicsit szétnézzünk azokban a városokban, ahol fellépünk.

Tavaly év végén Kanadában töltöttünk négy napot. Torontóban és Montréalban koncerteztünk, a hivatalos site-omra és a közösségi oldalakra viszont mindössze három képet töltöttem fel. Olyanokat, amelyek a reptéren vagy a hotelben készültek.

Most azonban, mivel először járunk Budapesten, sikerült őket rábeszélni, hogy, mielőtt továbbindulnánk Ausztriába, nézzünk szét egy kicsit a város központjában. De pechemre, holnap vasárnap, ezért zárva lesznek az üzletek, pedig az utazásaimról mindig egy kis szuvenírrel térek haza. Valami olyasmivel, ami otthon nincs. Szeretem, amikor azt mondják, „jaj, de jó ez a rúzs, hol vetted?”.

Jaj, de jó a ruhád, hol vetted? Nem a Váci utcában?

– Jól sejted, ez egy magyar márka, a Sugarbird, amit Horvátországban is meg lehet vásárolni. Az Instagramon fedeztem fel őket, és nagyon megtetszett. Már több ruhát is vettem tőlük, szívesen hordom őket koncerteken. Tele van velük a szekrényem, és amikor kiderült, hogy Magyarországon lépünk fel, úgy voltam vele, mikor vegyem fel ezt a (matyó mintás – a szerk. megjegyz.) darabot, ha nem most.

18893023_1316643388425204_3090063389165183937_n

Terhes számodra, hogy előtted több énekesnője is volt az együttesnek?

– Nem, hiszen már 7 éve tagja vagyok a zenekarnak, csak egy kis hasonlítgatás volt az elején. Ilyenek, mint: „úgy néz ki, mint Danijela Martinović”, vagy „úgy énekel, mint Ljiljana (Nikolovska)”, „úgy viselkedik, mint (Jelena) Rozga”. Ezekkel nem érdemes foglalkozni, mert mindnyájan különálló egyéniségek vagyunk.

Mit gondolsz, általában hogyan alkalmazkodik a zenekar az új énekesnőkhöz?

– Azt gondolom, hogy az együttes és az énekesnő is mindig a piachoz igazodik. Folyamatosan változik minden, természetes, hogy a fiatalok keresik az új stílusokat. Ez a zenekar azért áll fönn már lassan 40 éve, mert mindig meg tudta lovagolni az aktuális irányzatokat, mindegyik énekesnővel kicsit másmilyen volt a zenei stílusa.

Te mit hoztál a zenekar életébe?

– Egy új, fiatal közönséget. Az elődöm, Ivana Kovač az egyetlen fekete hajú énekesnő. Nagyon szép hangja van, csodálatos személyiség, de valamiért mégsem jött be a közönségnek. Ezért nekem egy kicsit jobban kellett igyekeznem, több ajtót kinyitogatnom, hogy az emberek ismét elfogadják a Magazint. Valamiféle kompromisszum lehetett, hogy ismét szőke énekesnő került a mikrofon mögé és könnyedebb, vidámabb számokkal próbáltuk visszahódítani a közönséget. Most, hogy ez megvan, eljött az idő, hogy kicsit komolyabb hangnemet üssünk meg. Ma este is hallható volt az új Žena, a ne broj című számunk. A Youtube-on már több mint 2 millióan megnézték, a dal premierje pedig most nyáron lesz a legnagyobb horvát fesztiválon.

Arról beszéltél egy interjúban, hogy fiatalkorod meghatározó zenei irányzata a turbo folk. Szerinted miért olyan népszerű ez a műfaj?

– Attól függ, mit nevezünk turbo folknak. Eredetileg „szerb pop” volt, amit mi, horvátok előszeretettel hallgattunk, de nálunk sokáig senki sem készített ilyen zenét. Amikor elkezdtük, nagyon népszerűvé vált, a határai pedig mostanra meglehetősen elmosódtak. Én egyébként mindenféle zenét hallgatok, Horvátországban sem egyeduralkodó ez a stílus, számos színvonalas zenei rendezvényünk van, mint például az Ultra fesztivál. Szóval, nem csak turbo folko szól nálunk, de tény, hogy domináns irányzat. Ami pedig a zenekart illeti, nem jellemző, hogy holmi olcsó dalocskákat adnánk elő. A turbo folk számok sokszor elég hasonlóak, egy kaptafára készülnek.

18893285_1316642955091914_7992199211204134509_n

A Magazinnak rendkívül jellegzetes zenei stílusa van. Szerinted volt valaha is konkurenciája ebben a műfajban? 

– Azt gondolom, hogy a Magazin egyedülálló ebben a stílusirányzatban. Persze, léteznek még ismert zenekarok ebből az időszakból, mint a Teška industrija vagy a Crvena jabuka, de ők inkább a rock vonalat képviselik. A Magazin Jelena Rozga idejében Szerbiában is befutott, és ez a nyitás nekem is dédelgetett álmom. Szeretem Belgrádot, szívesen mennék gyakrabban.

Ma este megfigyelhettük, hogy a régebbi számokat jobban ismerte a közönség, mint az újakat.

– Igen, a régi Jugoszláviában ez másként volt, de erről inkább a zenekar férfi tagjai tudnának mesélni. Annak idején, ha a híres spliti fesztiválon előadtak egy számot, azt az egész ország megismerte. Ma már ez másként működik, más szelek fújnak, mi már az internetgeneráció vagyunk.

Erről Andrea a koncert alatt többször is tanúbizonyságot tett, például akkor, amikor „selfie-videót” készített magáról éneklés közben. Ezek a tartalmak feltételezhetően az interjú során sokat emlegetett közösségi felületeken köszönnek majd vissza.

A magyarországi közönség bizonyos nosztalgiát érez, amikor ezeket a számokat hallja. Ez átjött ma este?

– Igen, határozottan, és ez olyan szép. Úgy gondolom, a 80-as évek művészeti miliője már sohasem tér vissza. Ideális időszak volt a zenélésre, az érzelmek megélésére, kiváló szövegek születtek, amit ma már aligha lehetne megismételni.

Tudtad, hogy a közönség túlnyomó része vajdasági magyarok?

– Nem, de hát ez szuper! Mint mondtam, nem tudtam, hogy mi vár rám, amikor elindultunk. Nemrégiben Romániában jártunk, ahol egyáltalán nem értették a nyelvet, amelyen beszélek, furcsán is néztek rám, de amikor elkezdtünk zenélni, kórusban énekelték, hogy „put putujem…”. Utána táncra buzdítottam őket, ám erre odajött a technikus és megkért, hogy beszéljek angolul. A számokat ismerték, de nem beszélik a nyelvet. Számomra ez tényleg lenyűgöző jelenség.

Tervezel szólókarriert?

– Igen, de pillanatnyilag nem. 30 éves vagyok, 7 éve zenélek a Magazinnal, és nagyon jól érzem magam velük.

18952945_1316642828425260_169181399329375106_n

Fotók: Kovácsevity Géza

The following two tabs change content below.
Csillik Blanka

Csillik Blanka

„Mikor a gyermek gyermek volt”, az utcabélieknek gyerekolimpiát szervezett, Kölyök-lapot szerkesztett osztálytársainak, verset fabrikált és Doorst hallgatott. Később Szegeden angolt tanult „középiskolás fokon”, egyetemi szinten Újvidéken, szerkesztő-újságíróvá Budapesten lett, ahol „a körúton járkál a november”, de eltéphetetlen szálak kötik a tájhoz, „a régi szerelmek lábnyomához”, hol tudja, „merre mennek, kik mennek az uton”. „Mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék, most belefeledkezni csak a munkába tud.”
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!