Visszatérő motívumok és a közéjük ékelődő szabad improvizatív játék – erről a mondatról a legtöbbünknek a dzsesszzene juthat eszébe. Ha azonban vetünk egy pillantást a két évtizedes múltra tekintő Magyarkanizsai Jazz Fesztivál történetére, rájöhetünk, hogy esetükben ez nemcsak magára a műfajra vonatkoztatható, hanem a fesztivál szervezésére is. Az 1996-os harmadik nekifutásról kezembe került tudósításban is azon van a hangsúly, hogy milyen nehezen jött össze annyi támogatás, hogy megszervezhessék az eseményt, hiszen az első kettő után a legtöbben megvoltak győződve róla, hogy a harmadik már nem fog sikerülni az anyagiak hiányában. Mindez a kilencvenes évek állapotait ismerve nem jelent különösebb meglepetést, viszont az évről évre megjelenő bizonytalanság, az utolsó pillanatokban összekapart pénz-szindróma a kétezres években sem múlt el. Úgy is mondhatjuk: a fesztivál szervezőinek élete maga volt a dzsessz. Az a tény azonban, hogy idén a huszadikra utazhattunk, bizonyítja, hogy az improvizáció évről évre sikeresnek bizonyul.
Az alapító, Bicskei Zoltán tizennyolc év után tavaly búcsúzott a fesztiváltól, helyére a fiatal, ám annál motiváltabb Dejan Vujinović művészeti vezető került, aki szervezőgárdája segítségével összehozta a huszadik, jubiláris fesztivált. Szerényre sikeredett, a szokásosnál rövidebb lett, de sikerült. A lényeg: a két évtizedes hagyomány nem szenvedett csorbát.
És ha már a visszatérő motívumoknál tartunk: az elmúlt húsz év alatt is jellemző volt, hogy többször visszahívtak egy-egy jó hangulatot teremtő zenészt a fesztiválra, gondoljunk csak az amerikai Mal Waldronra, aki háromszor is tiszteletét tette, vagy honfitársára, Charles Gayle-re. Gayle 2009-ben, 26 év után visszatérve Vajdaságba (anno az Újvidéki Jazz Napokon szerepelt), majd 2012-ben is fellépett itt. Az idei eseményen a visszatérők egyike volt Miroslav Jovančić. A szabadkai művész, aki hegedűsként többször is szerepelt már a kilencvenes évek óta a fesztiválon, idén képzőművészként volt jelen. A nyitónap Jovančić festményeinek kiállításával kezdődött, és az ő műve díszítette az idei plakátokat, szórólapokat is.
Állnak: Dejan Vujinović (balról) és Miroslav Jovančić
Az esemény arculatának része, hogy a kezdetektől fogva törekedtek a vegyes felhozatalra, így egyszerre kaptak helyet a környékbeli, az európai és a tengerentúli művészek is. Utóbbiak sorát idén a kaliforniai Lewis Jordan szaxofonista–költő erősítette, aki a zenei improvizáció mellett angol versei közé azok magyar fordítását is beékelte.
Lewis Jordan
Az afroamerikai vendég után a szintén visszatérő motívumnak számító Grencsó István lépett fel zenekarával, miután előző nap Budapesten adták elő vadonatúj szerzeményeiket.
Grencsó István
A visszatérő motívum–improvizáció kettős ezzel nem ért véget. A fesztivál második, és egyben záró napjának első fellépése azoké a magyarkanizsaiaké volt, akik évtizedek óta folyamatosan jelen vannak a város művészeti miliőjében. Hihetetlenül intenzív, redukált, mélyre ható és remekül véghez vitt színdarabbal nyitották a szombati napot. A tavalyi Desiré fesztiválon bemutatott Wilhelm-dalok című színdarabot Nagy József rendezte a szintén magyarkanizsai születésű Tolnai Ottó szövegei alapján, a rendező mellett pedig a város híres színművésze, Bicskei István szerepelt. Azt hiszem, ennél töményebben igen nehezen lehetne ugyanabba a remekműbe zsúfolni ezen zseniális magyarkanizsai kortárs művészeket. Remek választás volt ez az előadás, és lebilincselő élmény.
Nagy József
A Beckett, Nietzsche, Halál, Élet, együgyűek és flamingók által belakott világokat, még ha csak egy kis időre is, de elfeledtette velünk a következő műsorszám, az újfent csak kiválónak mondható svéd-norvég free dzsessz csapat, akiket az európai improvizatív színtér egyik kiválósága, Martin Küchen szaxofonista vezetett. Sikerült nekik néhány pillanatra felverniük a már réges-régen mélyen alvó vajdasági álmot egy olyan produkcióval, amilyet a környéken sajnos igen ritkán lehet látni. Az improvizatív zene kereteit tágító, de mindig a határain innen mozgó Küchen megannyi látszólag össze nem illő elemet szerkeszt egybe előadásai során. A szvingesen kellemes dzsesszlüktetéstől a teljesen szabadon csörgő-morgó-csörömpölő, felkavaró és élvezetes zajon át egészen a popritmusokig haladt a zenekar zenéje, méltán állva az All Included név mögé.
All Included
A műsort mindkét nap a magyarországi Tóth Viktor triójának dzsemmelése zárta az Art Caféban.
Tóth Viktor trió
A huszadik tehát a szokásosnál ugyan rövidebb lett, de a lényeg: sikerült összehozni! Minden elismerés a szervezőknek 1994-től napjainkig. Reménykedünk benne, hogy lesz következő, és huszonharmadik és huszonnegyedik is, és hogy ezeken a jövőbeli fesztiválokon háttérbe szorul majd a szervezői, és előtérbe kerül a zenei szabad improvizáció.
Lenkes László
(fotók: Kanjiža Jazz festival facebook oldala)
A FESZTIVÁL FELLÉPŐI:
Péntek, 2014. szeptember 12.
• Miroslav Jovančić – festmények/rajzok, koncert
• Lewis Jordan (USA) – szaxofon, költő
• Trió Kontraszt (HUN/SRB):Grencsó István – szaxofon, fúvós hangszerek, Kovács Tickmayer István – zongora, billentyűs hangszerek, Geröly Tamás – dob – lemezbemutató koncert
• Tóth Viktor tercett (HUN): Tóth Viktor – alt szaxofon, Oláh Zoltán – bőgő, Juhász Márton – dob
Szombat, 2014. szeptember 13.
• Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok – Jel Színház (Magyarkanizsa). Rendező: Nagy József. Szereplők: Nagy József, Bicskei István – előadás
• All Included (SWE/NOR): Martin Küchen – szaxofonok, Thomas Johansson – trombita, Mats Äleklint – harsona, Jon Rune Strøm – bőgő, Tollef Østvang – dob – koncert
• Tóth Viktor tercett: Tóth Viktor – alt szaxofon, Oláh Zoltán – bőgő, Juhász Márton – dob
Press Szó
Legutóbbi írásai: Press Szó (összes)
- „Azt kergetem a zenében, amit az életben” - 2018-07-06
- Kell egy ház, mert megduplázódott a család - 2018-04-19
- RE:FORMATION – Nemzetközi Ifjúsági Filmpályázat - 2017-08-17
- Balkánízű, mentaleveles álomvilág - 2017-08-10
- A sors és a véletlen pont oda visz, ahol éppen lennünk kell - 2017-07-11
Srb
Eng