Már Jelen sincs

In memoriam Művész klub

A Művészklub bejárata (Palásti Andrea felvétele)

A Művészklub bejárata (Palásti Andrea felvétele)

„Csak Jelen van!” – ezzel a kijelentéssel fogadott a csapos a szokásos szerda esti klubesten, amikor a sörömet kértem. Kényszeredett mosollyal megjegyeztem, hogy a kijelentése jogos, hiszen a Művésznek nincs jövője. Március 30-án ugyanis véglegessé vált, amiről már hetekkel korábban hallani lehetett: az újvidéki Művészklub bezárta kapuit.

Az Újvidéki Színház pincéjében működő helynek elsődleges szerepe a színészek kiszolgálása volt, ám a másik, korántsem kisebb jelentőségű funkciója, hogy az újvidéki magyar egyetemisták egyetlen közösségi tereként szolgált. Diplomázás előtt álló egyetemistaként és immár újvidéki lakosként ez utóbbi oknál fogva formálok véleményt.

Néhány hónapja a dohányzásról szóló törvény életbelépésével a klubban is, mint minden kulturális intézményben, megtiltották a cigarettázást. Sokan ennek tudják be, hogy az utóbbi időben egyre kevesebben döntöttek úgy, hogy a szerda estét itt töltsék. Szerintem viszont a Művész gyér látogatottságának nincs köze a dohányzás betiltásához. Éppen annyian örülnek (ha nem többen) a cigistopnak, mint amennyien nem. Sőt, inkább előnyére vált a helynek a sokak által értelmetlennek gondolt rendelet, hiszen az évekig megoldatlan szellőzőrendszer sokkal több vendéget tartott távol.

A gond az, hogy eddig csupán füsttel, és nem tartalommal töltötték meg a helyet. Annyi ideig jártam a klubba, mint általános iskolába, és évről évre azt tapasztaltam, hogy a téli vizsgaidőszak után már alig jár le valaki. Ennek az az oka, hogy véget ér a nyár utáni „jajjdejóhogyújratalálkozunk” eufória. Ha azonban a Művész mást is nyújtott volna a sörön, a palicsi boron és a pálinkán kívül, akkor talán nem így lenne. Sajnos visszaéltek azzal a monopolhelyzettel, hogy az egyetlen olyan újvidéki helyről volt szó, ahová kimondottan magyar egyetemisták jártak. Ez a tény ugyanis sokáig önmagában garantálta a szerda esti telt házat. És itt van a kutya elásva. Miközben kiemelt nemzeti jelentőségű díjakról, rendezvényekről, intézményekről hallunk mostanában, elsiklunk a Művész jelentősége fölött. Pedig, ha merésznek is tűnik, de a klub belefér ebbe a kategóriába. Egy átlagos újvidéki egyetemista ugyanis szerbül tanul, következésképpen a baráti társasága is jobbára a többségi nemzet képviselőiből áll. Az egyetlen hely, ahol magyarul is kiélheti a társalgási igényeit, az a Művész (volt). Annak ellenére jártam le rendszeresen sokadmagammal, hogy gyakran a könnyünk csorgott a sűrű füsttől. A pult körüli pöcegödörszag sem tudott eltántorítani bennünket, mert a barátainkkal találkozhattunk itt minden héten. Persze voltak más gondok is, időnként kisebb verekedések, féktelen üvegtörésbe csapó bulik, a WC nem rendeltetésszerű használata etc. Ezeket nem vitatom, viszont egy büdös klubban, ahol az egyetlen időtöltési lehetőség az, hogy műanyag pohárból kortyolgasson az ember egyet az igen szerény italválasztékból, nem feltétlenül meglepő az ilyesmi. Az említett okok és a kibírhatatlanul bömbölő, gyakran szerb zene mellett nem biztos, hogy jogos elvárni az egyetemistáktól, hogy kulturáltan ücsörögve beszélgessenek, majd amikor 1-et üt az óra, szépen, kettes sorban elhagyják a helyet.

Biztos vagyok benne, hogy a vendégekhez való picit is pozitívabb viszonyulás és a megfelelő programok újra megtöltenék a klubot. Szomorúan hallgatom édesanyám 70-es évekbeli ifjúsági tribünös élményeit. Rendszeresen összejöttek az újvidéki értelmiségi fiatalok ezen a kultikus helyen, és beszélgettek, vitatkoztak egy-egy aktuális téma kapcsán, felolvasóesteket, performance-okat tartottak etc. Tolnai Ottó, Domonkos István és sorolhatnám tovább, hogy melyik, későbbi jelentős művészegyéniségek fordultak meg ott rendszeresen. Lehetne ilyen hely a klub is. Természetesen rajtunk is múlt, hogy mégsem lett.

További pozitív példát nem kell a múltban keresni, elég pár métert sétálni a Művésztől: a szomszéd utcában lévő Šafarikban nap mint nap pezseg az élet. Igen, nem teljesen jogos a párhuzam, hiszen a szlovák művelődési egyesületről van szó, ami meg nekünk ugye a Petőfi, és nem a Művész. A két helyben viszont közös, hogy mindkettőben kialakult egy nemzetiségi jellegű klubélet. A cigistop is érvényes mindkettőre. A különbség tehát az, hogy a Šafarik működik, mégpedig igen hatékonyan, a Művészre pedig lakat került. A szlovákoknak sikerült, ami nekünk nem, pedig sokkal kevesebben vannak.

A magyar egyetemisták pedig szépen lassan már a hétköznapjaikban is szerbül fognak társalogni. Ugyanis sokkal nehezebb megszervezni egy baráti összejövetelt, mint lemenni a klubba, abban a tudatban, hogy biztosan lesz kivel (magyarul) beszélgetni, vagy bulizni egy jót. Talán majd amikor mi is olyan kevesen leszünk, mint a szlovák barátaink, lekerül a lakat a Művészről…

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.04.07.

Szakács Áron

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!