Mária Magdolna végre levetkezi a bűnbánatot

A film húsvét óta fut a mozikban

Ki volt valójában Mária Magdolna? Szűz, prostituált vagy apostol? Netán Jézus felesége vagy szeretője? Garth Davis filmjének középpontjában elméletileg ő áll, a valóságban azonban csak egy szeletet kapunk a Magdalából származó asszony történetéből. Mégsem lehet szó nélkül elmenni mellette, mert a rendező olyan kérdéseket feszeget, amik kimozdítanak a megszokott sémákból és új nézőpontokat kínálnak fel.

Mária halászva

Az utóbbi tizenöt évben megszaporodtak a szenzációhajhász filmes alkotások, amik a történelmet és a vallást újszerű, fikciós elméletekkel társították. Elég csak Dan Brown regényeinek adaptációira gondolnunk, máris felrémlik Mária Magdolna, mint Jézus felesége, de Leonardo da Vinci freskóján is elmerenghetünk. Az utolsó vacsorát ábrázoló kép esetében az író azt állítja, János személye kicserélődik az asszonyéval. Teljes mértékben hitelesnek tünteti fel elméleteit, pedig azóta számtalan esetben cáfolták állításait. Ettől azonban nem kerültünk közelebb Mária Magdolna személyéhez, akiről a Szentírás sem közöl sokat.

Mégis ki ez a nő? Melyik asszony az evangéliumokban említettek közül? A bűnös, aki megmossa Jézus lábát, vagy akiből a tanító kiűzi a démonokat? Esetleg Lázár testvére? A kérdés azért is aktuális, mert a katolikus egyház megtévesztően sajátos értelmezéssel kezelte a helyzetet, végül három nőből gyúrva össze Mária személyét. Gergely pápa 591-ben kijelentette: „Hisszük, hogy Mária Magdolna az az asszony, akit Lukács bűnösnek nevez.” Létezik ugyanis egy névtelen bűnbánó, aki megmossa és olajjal keni Jézus lábát, mire bűnei megbocsáttatnak. Egy ideig az egyház csak bűnös asszonyként emlegeti, majd kitalálja, hogy a nő vétke nem lehet más, mint a prostitúció. Aztán ott van betániai Mária, aki Lázár nővéreként Jézus lábánál ülve hallgatja a tanításokat. A démoni erőktől, Krisztus által hét ördögtől megszabadított személy pedig a magdalai asszony, aki a fentiekből kialakítva válik a profán, de megtért Mária Magdolnává. Ezek után érthető, hogy a művészetben is ez a szemlélet válik hangsúlyossá. Többek között Tiziano, Giordano, El Greco, Tintoretto követi a kijelölt irányt, de még hosszan folytathatnánk a sort. Mindannyian a méltatlan, de vétkeit bánó asszonyt ábrázolják, így nem meglepő, hogy Goethe Faustjában is a vezeklő nőket megszólaltató kórusban találunk rá (Magna Peccatrix).

Bűnbánó Mária Magdolna (Tiziano)

Davis nem áll be a sorba az olykor megbotránkoztató, de annál nagyobb nézőszámot generáló rendezők közé. Nem próbálja túlságosan kitölteni az űrt magdalai Máriáról, ami azért is nehéz, mert még az apokrif iratok bevonásával – köztük Mária Magdolna evangéliumával – sem kapunk túl nagy rálátást az asszony életére. Az alkotók jól döntöttek, amikor kizárták az életrajzi vonalú megfilmesítést. A kamera a házasság előtt álló hősnőnktől indul és Jézus haláláig kíséri őt.

Nagy hangsúlyt kap a politikai és társadalmi közeg bemutatása. Máriát apja és főként legidősebb fivére akarja hozzáadni egy megözvegyült férfihoz. Tanúi vagyunk kétségbeesésének, majd ahogy önmarcangolását szégyenteljesnek bélyegzik. Képzeljük el a kort, amiben a nő férfi családtagja tulajdonát képezi, míg az otthonában és a közösségben betöltött szerepét a zsidó kultúra és vallás radikálisan szabályozza. Jézus korában már az is egyedülállónak számított, hogy női követőket fogadott és tanította őket. Mélyen a szabályok megszegését jelentette, hogy megérintette a beteg asszonyokat. A korabeli zsidó társadalomban ez tisztátalanságnak minősült, fordított esetben pedig megkövezéssel járt. Lukács azonban olyan nőket is említ az evangéliumban, akik Mária Magdolnához hasonlóan a Mester közelében voltak, miközben a vagyonukból gondoskodtak róla (Johanna, Zsuzsanna és még sokan mások).

Davis rögtön csavar egyet a Biblia szerint hét ördög által megszállt Mária személyén, helyette felvázol egy olyan kort, amiben minden nőre a démoni bélyegét sütik, aki kicsit is eltérően gondolkodik. Szégyen, bűntudat, neheztelés, a legmélyebben mérgező érzések, a film pedig valamennyit érinti. Nem véletlen, hogy bizonyos mondatok kétszer is elhangzanak: „Milyen érzés ezt a neheztelést a szívedben hordani?”.

Mária (Júdás és Jézus)

Kapunk tehát egy erősen feminista felütést olyan Mária-képpel, akiben erő és szellem párosul nyitottsággal és érzékenységgel. Ígéretes kezdet, de ahogy a magdalai nő bekerül a tanítványok közé, a hangsúly egyre jobban áttevődik az apostolokra és a kor politikai elvárásaira. Péter és Júdás szemüvegén keresztül viszont izgalmas kérdéseket fejteget a film. A Mária Magdolna (Mary Magdalene) minden finomkodást felhagyva világít rá arra, hogy Jézust a közvetlen környezete is nagyrészt félreértette. Péter és a tanítványok többsége a római uralomtól való megszabadulást várják, Júdás pedig szeretett halottainak hús-vér feltámadását. Megragadó látni egy ilyen Júdás-értelmezést, akinek a figuráját eddig többnyire csak negatívan és leegyszerűsítve szemléltették. Ott van persze Péterünk is, a leendő kőszikla, aki nárcisztikus személyiségével leginkább a kétely mintaszobra. Jogosan fél attól, hogy Mária érkezése megbolygatja az apostolok közösségét. Aggodalma nem alaptalan, hiszen Jézust elítélhetik, amiért nőt tanít és vele utazik, de gondolhatunk azokra a teóriákra is, amik pár évtizede az asszony és a Megváltó titkos kapcsolatát hirdetik.

Davis viszont olyannyira igyekszik rehabilitálni Máriát, hogy mindent feláldoz a magasztosság oltárán. Ennek érdekében szinte az összes férfi tanítványt politikai agitátornak állítja be. Nem esik szó Jánosról, Jézus egyik kedvenc tanítványáról, aki végig ott van a Megváltó mellett. A film egyértelműen állítja, hogy Krisztus tanításainak esszenciáját kizárólag Mária ismeri fel és csupán neki köszönhetjük, hogy az utókor nem értette félre a prófétát.

Szemtanúi vagyunk annak, ahogy a gyógyítóból Messiás lesz. A jeruzsálemi nép felkentnek kiáltja ki, mert bíznak abban, hogy meghozza a szabadulást a rómaiaktól. Garth Davis számos helyen érint más szemszögből fontos eseményeket, de maga sem tudja eldönteni, hogy a társadalmi korrajz bemutatását válassza, vagy koncentráljon Márián keresztül a szellemi tanításokra. Az alkotás egyik kulcsjelenete ugyanis, amikor a Megváltó szavait hirdető asszony, Péter kíséretében egy rómaiak által lemészárolt településhez ér. Csonttá aszalódott haldoklókkal szembesülhetünk. Péter továbbmenne, mert az élőknek kell hirdetniük a tanításokat, de Mária vizet hoz és végig ott marad a távozók mellett. A férfi megdöbbenve vall arról, hogy ilyen könyörületességet eddig csak a Mesternél látott.

Mária (Péter)

Vitathatatlan azonban, hogy a film remekül működik, amikor a hangulat megteremtéséről van szó. Mintha csodálatosan tiszta és pontos festményeket látnánk, Greig Fraser képei éteriek, Jóhann Jóhannsson zenéje pedig jól tükrözi az alkotás imázsát. A természet is kiemelt szerepbe kerül, a rendező ugyanis sokat időz a szabad tereken, egy-egy vándorlás helyszínét is érintve. Ez a megközelítés érzékelhetően támasztja alá az elkerülhetetlen áldozathozatal és vég közeledtét, amikor a nyitott, levegős térből átkerülünk a házakkal, sikátorokkal szabdalt Jeruzsálem kőfalai közé. A kamera is beránt minket, a tömeg sodrásában együtt lépdelünk Krisztussal és a tanítványokkal, miközben a baljós, feszített zene már előre jelzi, hogyan szűkül be főszereplőink mozgástere.

Az operatőr képei átvitt értelmezéssel is bírnak, különösen a víz és a levegő elemeivel. Rögtön a tóban lebegő Mária képével indulunk, a rendező pedig bátran használja eszközeiben a kétpólusú megközelítést. A fuldokló nőt férfi családtagjai kényszerítik víz alá a Genezáreti-tóban, hogy kiűzzék belőle a démont, de ugyanitt történik meg keresztsége, újjászületése is. Utóbbiban Mária és Jézus kapcsolódása, egymás iránti vonzalma a film egyik legemlékezetesebb képkockáit örökíti meg.

Mária és Jézus

Szerencsére Davis nem akarja ezredszerre is a szájunkba rágni az ismert bibliai jeleneteket, Jézus ritkán beszél és ez kifejezetten jót tesz a filmnek. Ugyanígy javára írható, hogy elárultatásán, szenvedéstörténetén sem időzik túl sokat. A Mária Magdolna azonban nem mentes a sallangtól, az egyszerűség oltárán időnként a hitelességet is feláldozza, amikor szereplői ájtatos tónust ütnek meg, miközben arcuk áhítattal ragyog. Kivétel ez alól Rooney Mara, aki képes letisztultan ábrázolni egy nem kimondottan egyszerű asszonyt anélkül, hogy túljátszaná a szerepét. Chiwetel Ejiofor is egy határozott, karakteres Péter, sőt megkockáztatom, hogy Tahar Rahim Júdásával együtt túl is szárnyalja Joaquin Phoneixet. Krisztus karakterében a színész ambivalens érzéseket kelt, és bár nem kevés spiritusz van Messiás-ábrázolásában, manírosságával mégsem képes elhitetni velem azt az erőt, amit a próféta képvisel. Ez persze részben a forgatókönyv szerinti Jézus-kép hibája, mely egy egyre zárkózottabb, tanítványaitól gyakran elkülönülő személyiséget mutat be.

Mégis, ha valami igazán erőssége ennek a filmnek, az éppen az a gyengeség, amit ez a karakter rejt. Krisztus végtelenül emberi, ugyanúgy vágyik a támaszra, megértésre és a női gondoskodásban rejlő elfogadásra és szeretetre. Életében nem csupán szenvedéstörténete a nagy áldozat, hanem a tanítása is, hiszen felvállalja azt, hogy saját korában oly kevéssé értik meg. Mária felismeri a Mester kiszolgáltatottságát, mert nőként nem csupán az elméjével, hanem az érzelmeivel is követi őt. Közös jeleneteik a film legszuggesztívebb pillanatai, miközben Davis anélkül meri behozni a testiség témáját, hogy a férfi-nő viszony plátói határait átlépné.

Mária és Júdás

Bár a Mária Magdolna ábrázolásmódját illetően nem emelkedik ki a klasszikus vallásos filmek repertoárjából, konzervatívnak azért nem nevezném. A film nem fél hozzányúlni az olyan témákhoz, mint az igencsak felmagasztalt apostolok tévedései, és nagy újítása, hogy egy végtelenül emberi Krisztust láthatunk a vásznon. Ez azért is fontos, mert hajlamosok vagyunk a nagy tanítókat, jelen korunkban pedig a spirituális vagy vallási vezetőket tökéletesnek hinni, holott ők is emberek, érzésekkel, vágyakkal, olykor tévedésekkel küzdve. Davis még gyakorlatlan a jelenetek hiteles integrálásában, és Mária ábrázolása is lehetett volna kevésbé éteri, azonban mindent összevetve a Mária Magdolna nem egy manipulatív, nyereségvágyó, hollywoodi tömegtermék. Éppen itt az ideje, hogy a vásznon kicsit kibillentsenek minket azokból a sémákból, amiket az egyház állított fel. Jó úton jár ebben a vallási intézmény is, mivel 1969-ben a II. Vatikáni Zsinat részben tisztázta a Mária Magdolna személyével kapcsolatos félreértéseket, II. János Pál pápa méltatta az asszony kiemelt szerepét, mint aki a föltámadás első tanúja és hirdetője, 2016-ban pedig Ferenc pápa az apostolok apostolnőjének ismerte el, emléknapját ünnepi rangra emelve.

Garth Davis filmje olyan, akár a lassan fodrozódó, csendes tó, ami inkább gondolkodásra késztet, semmint viharral korbácsolja fel a vizet. A Mária Magdolna legfőbb üzenete talán éppen az, hogy ne kívülről keressük a megoldásokat életünk nehézségeire, hanem magunkban. Mert „ahhoz, hogy a világ változzon, nekünk is változni kell”.

Festmény: Tiziano

The following two tabs change content below.
Csernák Zsuzsa

Csernák Zsuzsa

„ Hol voltam, hol nem voltam. Hogy higgyem is, ne csak lássam. Hogy tegyem is, ne csak várjam. Aztán meg ágról szakadtam. Tetejetlen fa ágáról. Hetedik ég magasából. Hogy akár esik, akár fúj. Hogy akár tetszik, akár nem. Hogy miért ne, ha netán mégis igen. Világló falevél országában születtem, de aztán csillagporos köpönyeget lobogtattam. Felhővé gomolyogtam, de a tetejébe még forgószéllé is kerekedtem. Holott forgószél képében is csak magamat kergettem… Azóta csak forgok az áramlásban, mert nem lel szilárd helyet a lábam. Azóta csak örvénylő tenger ragad magával, mert sodródom, nincs megállásom, s állni sincs ám már hol megállnom.” Toót-Holló Tamás: Üsse Kő
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!