Még Darth Vader is segít, avagy milyen taní-tani svájci-vajdaságiként

Tanárportré

Lódi Szabolcs

Lódi Szabolcs

A svájci fehérbor kíméletlen: ha rajta edzed az ízlelőbimbóid, akkor később sem mindegy, milyen borban lesz benne az igazság. Így megy ez, ha megszeretünk valamit. Lódi Szabolcs hasonlóan járt a tanítással: belekóstolt – és ennyi, kész, már második éve német nyelvtanár Szabadkán. Most épp egy általános iskolában és a katolikus Paulinumban. A történet pikantériája, hogy mindezt egy svájci útlevéllel a zsebében teszi. Erre nemcsak nekünk, hanem Szabolcs szegedi tanárainak is felrándult a szemöldöke.

– Hatévesen költöztünk Luzernbe a családommal – Feketicsről. Sokan ledöbbennek, hogy svájci állampolgárként mi a francért jöttem vissza Vajdaságba. Ott anyagilag tényleg megvan mindened – egyetemi végzettséggel biztos a jövőd. A svájciak viszont túlzottan precízek. A kávészüneteket is beosztják, és ha például te nem dohányzol, akkor szünet helyett végzed tovább a munkád. És nem szabad meglepni őket! Ha hétvégén elmennél bulizni, már szerdán szólni kell a barátoknak. Ez a légkör zavart. Azt is éreztetik, hogy te külföldi vagy.

– Te is az maradtál a szemükben?

– A beszédemből azt hitték, hogy svájci vagyok, de amikor bemutatkoztam, hogy Szabolcs, no, akkor kérdezték, hogy én honnan is érkeztem, milyen ez a név. És jött a távolságtartás. A baráti köröm, persze, befogadott. Egyébként a tizenév alatt a családunk minden hosszabb szünetre hazajött Feketicsre.

– Amikor Vajdaságba jöttél, akkor „hazajöttél”?

– Most igen. Amikor Luzernből jöttem, akkor ez volt a haza, amikor visszautaztam Svájcba, akkor is úgy mondtam, hogy megyek haza. Tudom, hogy elcsépelt, de ahol jól érzem magam, ott vagyok otthon. Az egész család visszaköltözött Feketicsre. Apukám a helyi borászati múltat akarta feléleszteni, és pincét nyitott. Nekem Szegeden is jó volt, de éreztem a mentalitásbeli különbséget. Hogy is fogalmazzak, talán itthon még nyitottabbak, befogadóbbak az emberek.

– Mit mond ez a szó nyugat felé, hogy Balkán?

– Van sajátossága ennek a helynekA nyugatiaknak negatív, a svájciaknak is, de megértem őket. A szerb és albán vendégmunkás nem akar beilleszkedni. Adj nekem egy kiló kenyeret – ez vajdaságban normális, de ha így szólsz egy svájcihoz, akkor legszívesebben kizavarna az üzletből, mert ez pofátlanság.

– Hogy kerültél Svájcból a szegedi német szakra?

– Érdekes a helyzet, mert gimiben biosz–kémia volt a fő tárgyam, gyógyszerésznek készültem. De láttam, mennyit kell magolni hozzá. A későbbi bortechnológiai gyakorlatomon pedig WC-t is takarítottam, az nem tett rám jó benyomást. Továbbléptem. Egyetlen este alatt döntöttem el, egy jól sikerült vajdasági-magyarországi nyáron, hogy itt maradok és tanulok. Jobban érzem magam még Szerbiában is, mint Svájcban. A nagy vastag felvételi könyvet átlapoztam, valamilyen szakot választani kellett. Formatervező – tetszett: fizika, kémia és rajzolás, tehát kreatív, de magas volt a túljelentkezés. Abban biztos voltam, hogy a német szakra felvesznek. Akkor az érettségi óta két év eltelt, már otthon is mondogatták, kezdjek valamit magammal. Jobb híján maradt a német. A tanári képzést sem terveztem el. Láttam a rendszerben, hogy az ehhez tartozó előadást szinte mindenki felvette, hát én is rákattintottam. De közben igencsak megszerettem!

– Tizenöt Svájcban, öt Szegeden eltöltött év, most Szabadkán élsz. Beszélsz németül, angolul, franciául, magyarul. És szerbül?

– A padežokat még keverem. A diákok két hétig nevettek ki, de leültem velük, és megértettem, ha majd ők is megtanulnak annyira németül, mint én szerbül, és beszélnek öt idegen nyelvet, no, akkor majd nevetgélhetnek a hibákon. Fel is fogták. És lehetsz keményfejű, de te szívod meg, ha nem beszélsz szerb nyelven, mert ez az állam nyelve, és ez mindig így marad.

– Milyen nyelven álmodsz?

– Egyszer épp németül álmodtam, és megjelent benne egy vajdasági barátom, aki svájci nyelven szólalt meg – annyira nem értettem a helyzetet, hogy föl is riadtam. Egyébként keverem az angolt, németet, magyart, franciát. Svájcban csak otthon beszéltünk magyarul, szóval hétköznapi dolgokról. Írni, olvasni nem tudtam. És amikor pedagógia- és pszichológiaelméletekkel kellett ezt elkezdenem, hát, az elég nehéz volt. És bevallom, talán szégyen is, de eddig csak három regényt olvastam el magyarul: A kékszakállú, Az alkimista, A turista (egyik sem magyar szerzős ). Belejöttem már, de ha élvezni akarom, akkor németet veszek elő.

– Gimi után borászkodtál, majd mexikói szállodában pincérkedtél, irodában gépeltél – de hat hónapnál egyiket sem tovább. Úgy tűnik, a tanítás megnyert magának, már másfél éve tanár úr vagy.

– Ez még mindig tetszik. Persze szeretnék még egy doktori képzést is, csak hogy meglegyen. Ki tudja, hol leszek félév múlva, és szívesen tanítanék egyetemen is. Engem minden érdekel(t). Ez előny meg hátrány is. Sosem volt olyan tárgyam, amire úgy mentem be, hogy úristen, már megint. A matekot imádtam, jól magyarázott a tanár, a töritanár pedig karakteres személy volt. Emberszámba vett bennünket, és magázott. Ha véleményed volt, meghallgatott, és elfogadta azt.

– Nem ez a megszokott általában. Mit kezdtetek ezzel a szólásszabadsággal?

– Mindenki imádta a tanárt, még a gyengébb tanulók is – épp a hozzáállása miatt. És mindenki megszólalt az óráján. Álom volt a diákélet, csak tanulnunk kellett. Mindenre volt lehetőség: zene, színészkedés, rajzolás, minden, minden… Már akkor volt a haverokkal zenekarunk, szaxofonoztam. Most a VTS Banddel (az Informatikai Főiskola bandája) együtt zenélünk itt, Szabadkán.

– Lelkesek a diákjaid annyira, mint amennyire te voltál?

– A húgom a Svetozar Marković gimibe jár, rajta keresztül úgy látom, hogy nem lehet panaszkodni. A rendszer van olyan jó, mint a svájci – a jó és rossz tanárral együtt. Ami meglep, az a diákok viselkedése. Olyan beszólásokat hallottam, amit én sosem engedtem volna meg magamnak. Nálam a határokat feszegetik, mondjuk, letegeznek. Ezt próbálom velük megbeszélni. És mivel emberszámba veszem őket, megtaláljuk a hangot. Próbálok az órákon is interaktív lenni. Néha kikérem a véleményüket olyanról, amihez értenek, mint a számítógépes játékok. És ha belendülnek, utána ügyesen váltok a tananyagra, becsapom őket egy kicsit. A mondatokba például Darth Vadert is beleveszem, kicsit nevetnek rajta, találgatják, mi hol hangzott el a filmben, és utána meg belefognak a tananyagba. Egyébként is szeretem a sci-fi műfaját.

– Most a tanítók egy része a magasabb fizetésért sztrájkol. Pályakezdőként a te pénztárcádnak mi a véleménye?

– Más álláshoz képest jó a tanári fizetés. Pont eleget keresek. Leginkább ételre költöm, mert nagyon szeretek főzni. Apukámtól tanultam, aki szakácsként dolgozott Svájcban. Félre is tudok tenni. És vicces, korábban azt hittem, hogy munka mellett is lehet majd bulizni. Amióta dolgozom, nem hiányzik, hogy elmenjek hétvégenként szórakozni.

– Ahol a diákjaidba is belefuthatsz

– Ez paranoiám, nem szívesen találkozom iskolán kívül velük. Persze, minden esetben marad a magázás közöttünk. Újvidéken is a gólyabulin hallottam, hogy Jóestét, tanárúúúúr! Vagy negyvenévesnek éreztem magam ettől.

– Bejelölnek-e ismerősként a Facebookon?

– Igen, de a diákokat általában nem veszem fel. A 150 ismerős nekem épp elég, mindegyikük olyan, akivel egyébként is gyakran beszélek. Meglepődtem a múltkor, amikor többen azt mondták a Facebookra, hogy nekik az a hobbijuk. Azon pedig még jobban, hogy nem szeretnek olvasni – mert megerőltető, helyette inkább a film. Hm, kérdeztem is, hogy talán fáj a fantázia, az a szabadság, hogy ha olvasol, mindent úgy képzelhetsz el, ahogy csak akarsz?

Gondoltatok már Thomas Mann Varázshegyére úgy, mint egy sci-fi regényre? Szabolcs szerint ez merész, de izgalmas ötlet. Miért ne? A fantázia nem fáj!

Megjelenés: www.kepesifi.com, 2011.02.11.

Ambrus Kinga

The following two tabs change content below.
Press Szó

Press Szó

Ez a cikk szerkesztőségi munka eredménye, átvétel vagy alkalmi szerzőnk írta, ezért nincs a szerzőjének profilja a honlapunkon.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!